Voltaire: Candide, vagy az optimizmus (4.-5.)

Voltaire: Candide, vagy az optimizmus (4.)



- amelyben Candide találkozik egykori filozófiamesterével, Pangloss doktorral, s mi lesz ennek a következménye

Candide inkább a részvéttől, mintsem a borzadálytól indíttatva, ennek az ijesztő koldusnak adta azt a két hollandi forintot, amit a derék anabaptistától, a becsületes Jacques-tól kapott. A kísértet mereven bámult jótevőjére, könnyeket ontott, s a nyakába ugrott. Candide iszonyodva hátrált.

- Hej - mondta a nyomorult ennek a másik nyomorultnak -, hát már föl sem ismered a te kedves Panglossodat?

- Mit hallok, hát kegyelmed az, kedves szeretett mesterem! s ilyen szörnyű állapotban! Micsoda nagy szerencsétlenség szakadhatott a nyakába? Miért nincs a legeslegszebb kastélyban? Mi történt Kunigunda kisasszonnyal, a szép hölgyek legszebbjével, a természet remekével?

- Nem bírom tovább - mondta Pangloss.

Amire Candide elvezette az anabaptista istállójába, egy kis kenyeret adott néki, s mikor Pangloss kissé magához tért, így szólt hozzá tanítványa:

- Nos hát, mi van Kunigundával?

- Meghalt - felelte a másik.

Candide íziben elájult; de barátja magához térítette azzal a kevés rossz ecettel, ami épp ott volt az istállóban. Candide felnyitotta a szemét:

- Kunigunda halott, nem él! Ó, merre vagy, legeslegjobb világ? De hát milyen bajban halt meg? Csak nem azért, mert látta talán, hogy hajszolt engem a kastélyból apjaura, a fenekemet rugdosgatva?

- Nem, nem, dehogy - mondta Pangloss -, bolgár katonák ölték meg, de előbb jól meggyalázták, ahogyan csak tehették; a báró úrnak, aki védte, egyszerűen beverték a fejét; a méltóságos bárónét darabokra vagdalták; fiukat, szegény tanítványomat éppúgy ellátták, mint a húgát; ami a kastélyt illeti, kő kövön nem maradt, se pajta, se fa, se birka, se réce; de sebaj, azért mégis megbosszultak bennünket, mert egy szomszédos birtokon az avarok se cselekedtek másképp: az meg egy bolgár báróé volt.

Ezekre a szavakra Candide még egyszer elájult; de mikor megint magához tért, s elmondta mindazt, amit illik, megkérdezte okát-fokát s nyomós indítékát annak, ami a jó Panglosst ily siralmas állapotba hozta.

- Hogy mi az - felelte a másik -, mi más, hej, mint a szerelem: a szerelem, az emberi nem magasztos vigasztalója, a világ fennkölt megtartója, érzékeny lelkek öröme, igen, a gyenge szerelem.

- Hajaj - válaszolta Candide -, ismertem én is a szerelmet, a szívek e zsarnokát, e lelkünkből lelkedzett lelket; mi hasznom volt belőle? Egy csók és húsz rúgás a fenekembe. Egy ily szép ok hogy szülhetett ily szörnyű okozatot kegyelmedben?
-
Pangloss ilyen módon felelt:

- Ó, kedves jó Candide-om! Biztosan ismerted Paquette-et, a mi fennkölt bárónénk csinos szobacicáját; az éden minden gyönyörét élveztem az ő karjaiban, s ugyancsak ennek köszönhetem e pokoli gyötrelmeket, amelyek most se hagynak nyugton; benne volt már a ragály, talán már bele is pusztult. Paquette ezt az ajándékot egy tudós szerzetestől kapta, aki végére járt a bajnak egészen a forrásáig, mert ő ezt egy vén grófnőtől, az meg egy lovaskapitánytól, az valami márkinétól, ez egy udvari apródtól, ez egy jezsuitától kapta, aki meg novícius korában egyenesen Kolumbus Kristóf egyik társától szerezte. Ami viszont engem illet, én már nemigen adom tovább, mert érzem, hogy belehalok.

- Ó, Pangloss - kiáltott fel Candide -, milyen különös családfa! Nem az ördög-e a törzse?

- Szó sincs róla - mondta a nagy ember -, nélkülözhetetlen volt ez a legeslegjobb világban, igen szükséges alkotórész; mert ha Kolumbus nem kapja el egy óceáni szigeten ezt a bizonyos betegséget, amely tudvalevőleg a nemzés forrását is megmérgezi, sőt nemegyszer magát a nemzést is megakadályozza, s ezzel nyilvánvalóan vét a természet nagy célja ellen, akkor mi volna? Nem volna se csokoládénk, se bíborfestékünk; hozzáteszem, hogy mindmáig csak Európában ismerik a bajt, akár a vallási villongásokat. A törökök, indusok, perzsák, japánok és sziámiak, de még a kínaiak se tudnak róla; viszont nyomós okuk van rá, hogy egynéhány század múlva ők is megismerkedjenek vele. Addig is itt mifelénk remekül halad ez a baj, főképp a nagy armadákban, melyeknek derék, becsületes és jól nevelt zsoldosai döntenek a nemzetek sorsa felett; s nyugodt lélekkel állíthatjuk, hogy ha harminc ezred harcol, szabályosan felállítva, ugyanannyi csapattesttel szemben, mindkét oldalon legalább húszezer a vérbajos.

- Bámulatos - mondta Candide -, de meg kell gyógyulnia kegyelmednek.

- Hogy tehessem - felelte Pangloss -, egy garasom sincs, kedves fiam, s ezen a szép világon se vérvételt, se beöntést nem kaphatsz fizetség nélkül, hacsak nem találsz valakit, aki fizet helyetted.
-
Pangloss utolsó mondatára Candide máris határozott; odavetette magát a derék anabaptista lába elé, s oly meghatóan festette le szegény barátja állapotát, hogy a jó Jacques azonnal magához vette Pangloss doktort, és saját költségén gyógyíttatta. Pangloss az egész gyógykezelésben csak egy szemét s egy fülét vesztette el. Mivel jól írt, s kitűnően ismerte az aritmetikát, Jacques, az anabaptista felfogadta könyvelőnek, s mikor rövid két hónap múlva el kellett mennie Lisszabonba valami üzleti ügyben, hajóján Panglosst és Candide-ot, a mi két filozófusunkat is magával vitte. Pangloss megmagyarázta neki, hogy minden a legjobban van ezen a legeslegjobb világon. Jacques nem osztotta a véleményét.

- Úgy látszik - mondta -, hogy az emberek megrontották a természetet, mert nem születtek farkasoknak, és lám, mégis farkasok lettek. Az Úristen nem adott nékik huszonnégy fontos ágyúkat, se szuronyokat, s mégis csináltak maguknak ágyúkat és szuronyokat, csak hogy elpusztítsák egymást. Beszélhetnék a csődökről, na meg aztán a törvényszékről, amely szépen megkaparintja a csődbe jutottak vagyonát.

- Mindez - felelt a félszemű doktor - szükséges, sőt nélkülözhetetlen, s az egyéni bajok szülik az általános jólétet, s mennél több az egyéni baj, annál nagyobb a közjólét.

Mialatt így okoskodott, a levegő elsötétült, a szelek dühöngeni kezdtek a világnak mind a négy sarka felől, s a hajóra hirtelen a legszörnyűbb vihar szakadt a lisszaboni kikötővel szemben.

Voltaire: Candide, vagy az optimizmus (5.)

- ötödik fejezet; Vihar, földrengés, hajótörés és mi minden történt Pangloss doktorral Candide-dal és Jacques-kal, az anabaptistával A hajón az utasok annyira elgyengültek, már-már szinte haldokolva megfoghatatlan szorongásukban, melyet a hajó rengése okozott az idegeikben, s minden csepp vérük és életnedvük annyira felforrt és megzavarodott, hogy még a veszély felfogására sem maradt egy kis erejük. Mások viszont annál hangosabban ordítottak vagy imádkoztak; a vitorlák széttépve, az árbocok kettétörve, az egész hajó már-már kettéválva. Aki tudott, dolgozott, egyik se hallgatott a másikra, senki se parancsolt senkinek. Az anabaptista, ahogy tudott, segített a kormányosnak; odaállt a kormányrúd mellé; egy dühös matróz azonban végigvágott rajta gorombán, és leterítette a fedélzetre; csakhogy az ütés lendülete őt magát is úgy megrázta, hogy kipottyant a hajóból, mégpedig fejjel lefelé. Ott is maradt, ég és víz között, mert fennakadt egy törött árbocrúdon. A derék Jacques azonnal odafutott segítségére, próbálta visszarántani, csakhogy a nagy erőfeszítéstől ő maga is a tengerbe esett, a tengerész szeme láttára, aki hagyta, hadd pusztuljon, s még csak rá se hederített. Amikor Candide is közelebb ment, látta, hogy derék jótevője felvetődött egy pillanatra, aztán örökre lebukott. Utána akart ugrani a vízbe, de Pangloss, a filozófus megakadályozta e tervében, s ott helyben bebizonyította néki, hogy Lisszabon kikötője egyenesen arra készült, hogy ez az anabaptista ott kényelmesen belefulladhasson. S miközben e tételét a priori bizonygatta, a hajó szépen kettéhasadt, s mindenki elpusztult, kivéve Panglosst, Candide-ot és azt a goromba matrózlegényt, aki a derék anabaptistát a tengerbe fullasztotta; a gazember szerencsésen ki tudott úszni a partra, ahová Pangloss és Candide egy szál deszkán jutottak.

Amikor kissé magukhoz tértek, Lisszabon felé tartottak; maradt kis pénzük, s így remélték, hogy sikerül megszabadulniuk az éhségtől, miután már úgy-ahogy megmenekültek a vihartól.

De alig értek a városba, siratva jótevőjük halálát, amikor a talpuk alatt remegni érezték a földet; a tenger tajtékzó hullámzással nőtt és dagadt a kikötőben, s az ott horgonyzó hajókat egykettőre összetörte. Az utcákat s a köztereket egyszerre tűz és hamu borította, hirtelen kelt forgószelükben a házak sorra düledeztek, a háztetők leomlottak, s az alapzatok széthullottak; s a romok legalább harmincezer különböző korú és nemű lakost temettek maguk alá. A matróz csak ennyit mondott káromkodva és fütyörészve:

- No, lesz egy kis keresnivaló.

- Mi e jelenség oka? - vetette fel a kérdést Pangloss.

- Itt a világ utolsó napja! - kiáltott fel szegény Candide.

A matróz szaladt rögvest a romok közé, dacolt a halálveszéllyel is, csak hogy valami pénzt találjon, talált is, összeszedte, becsípett, s miután legyűrte mámorát, megvette az első jöttment utcalány kegyeit, akivel a romházak mélyén, a halottak és haldoklók közt találkozott. De Pangloss kezdte rángatni a ruhája ujjánál:

- Barátom - mondta -, nem jól cselekszel, mert vétesz az egyetemes okság ellen, s rosszul bánsz az időddel.

- Hej, azt a kirelajszumát - felelte neki a matróz -, hát mit gondolsz, ki vagyok én? Batáviai tengerész; négyszer rúgtam fel a keresztet négy japáni utamon; no hiszen, bennem emberedre leltél a te egyetemes okságoddal!

Pár kőszilánk annyira megsebezte Candide-ot, hogy elterült ott az utcán a ráhulló romok között. Azt mondta Panglossnak:

- Drága mesterem, szerezz egy kis bort meg olajat, mert én úgy látom, meghalok.

- Ez a földrengés nem új dolog - válaszolta neki Pangloss. - Lima város ugyanilyen rengéseket érzett tavaly, mégpedig Dél-Amerikában; egyforma okok, egyforma okozatok; biztosan valami kénhegylánc lesz véges-végig a föld alatt, Limától egészen Lisszabonig.

- Semmi se valószínűbb - mondta Candide -, de az Isten szerelméért, adj egy kis bort meg olajat.

- Hogyan hogy csak valószínű? - vágott vissza a filozófus. - Mondom, hogy a dolog réges-rég be van bizonyítva.

Candide elájult, amire Pangloss hozott neki egy kis vizet egy közeli közkútról.

Másnap találtak egy kis élelmet, ahogy a romok közt tévelyegtek, s így valahogy sikerült erőre kapniuk egy kicsit. Aztán ők is dolgoztak, mint mások, hogy segítsenek a halálból megmenekült lakosokon. Akiken így segítettek, oly jó vacsorát adtak nékik, amilyent csak adhattak ily sok istencsapás között; igaz, a lakoma szomorú volt, a vendégek könnyeikkel öntözték a kenyerüket, de Pangloss vigasztalta őket, hogy hát mindezek a dolgok úgyse történhettek másképpen.

- Mert, ugye - mondta -, eddig minden a legeslegjobban történt; mert ha van vulkán Lisszabonban, ez a vulkán nem lehet másutt; mert hiszen teljesen lehetetlen, hogy a dolgok, ugyebár, ne ott legyenek, ahol vannak; egyszóval, minden a legjobban van.

Egy fekete emberke, az inkvizíció megbízottja, aki ott ült mellette, udvariasan szót kért, és így szólt:

- Uraságod, úgy látszik, nem hisz az eredendő bűnben; mert ha minden a legjobban van, nem volt se bűnbeesés, se büntetés.

- Ezer bocsánatot kérek alázattal kegyelmességedtől - felelte Pangloss még udvariasabban -, mert hisz a bűnbeesés és az átok igen szükségszerű része a legeslegjobb világnak.

- Szóval - mondta az inkvizíciós -, uraságod nem hisz a szabadságban?

- Bocsánat, kegyelmes uram - válaszolta neki Pangloss -, a szabadság igen jól megfér a tökéletes szükségszerűséggel, mert hisz igen szükséges volt, hogy mi szabadok lehessünk, mert végre is, ugyebár, ha akaratunk eleve el volna döntve...

Pangloss épp mondata közepén volt, amikor az inkvizíciós intett a kísérőjének, aki portói vagy oportói bort töltögetett a poharába.

Forrás