Bejegyzések
Magyarország a finn tankönyvekben
Oi terve, Magyar, jalo pustan mies!
Sua veljesi terveht�ä�ä.
(Von Schrowe, 1922)1
Ebben az írásban a finn szakos diplomamunkám (amely egyúttal hungarológiai szakdolgozatom is volt) eredményeit szeretném ismertetni. Dolgozatom témája Magyarország ábrázolása volt a finn tankönyvekben. Habár munkám elsősorban nyelvészeti jellegű, a hungarológia, a maga inter-diszciplinaritásával, társadalmi és kulturális többlettel gazdagította megközelítésemet. Más szóval hungarológiai tanulmányaim lehetővé tették a finn tankönyvek Magyarország-képének tágabb látókörű, a társadalmi és kulturális kontextust is figyelembe vevő kutatását.
Tanulmányomban arra próbáltam választ találni a kritikus diskurzusanalízis segítségével, hogy 1) milyen képet nyújtanak a finn tankönyvek a magyar államról, kultúráról és nyelvről; 2) miként változott ez a kép bő száz év leforgása alatt. E két alapkérdés tárgyalásán kívül röviden kitértem arra is, hogy 3) hogyan ábrázolják az említett tankönyvek a magyar nyelvet és kultúrát a finn és a többi finnugor nyelvhez és kultúrához viszonyítva, és 4) milyen szerepe van Magyarországnak a finn nemzeti identitás kialakításában.
A legtöbb finn nyelv- és irodalomtankönyvben nem esik szó a magyar vagy egyéb rokon nyelvekről, ennek ellenére sikerült találnom nyolcvankét, a témához kapcsolódó szöveget, amelyek közül negyvenhét tényközlő, harmincöt pedig szépirodalmi jellegű. Ezenkívül Magyarországot, a magyar népet ábrázoló húsz tankönyvi képet is találtam. Az anyag tanulmányozása során kiderült, hogy bizonyos szövegek hasonló vonásokkal rendelkeznek, ami miatt a kutatási anyagom magától értetődően két részre osztódott: a második világháború előtti és az azt követő időszak tankönyveire. Az első csoportba tíz kép és negyvenkét szöveg (ezek közül tizennyolc tényközlő és huszonnégy szépirodalmi jellegű), míg a másodikba tíz kép és negyven szöveg (huszonnyolc tényközlő és tizenkét szépirodalmi) tartozik.
A kutatási anyag tanulmányozásában Norman Fairclough kritikai diskurzusanalízis-módszerét alkalmaztam. E kutatási módszer bővebb ismertetésére e cikk keretében sajnos nincs mód, ezért az érdeklődők számára álljon itt Fairclough főművének címe: Discourse and Social Change (1992). A kritikai diskurzusanalízis interdiszciplináris referenciális keret, amelyben a nyelvi és társadalomtudományi diskurzuskutatás szempontjai ötvöződnek. A kritikus diskurzusanalízis alapgondolata egyszóval az, hogy a világ és a nyelv kölcsönhatásban állnak egymással, és mindkettő alakítgatja egymást.
Magyarország a második világháború előtt megjelent finn tankönyvekben
A második világháború előtt megjelent finn nyelv- és irodalomtankönyvekre a Magyarországgal kapcsolatos anyagok változatossága jellemző. A tényközlő szövegek adatokat tartalmaznak mind a magyar és a finn nyelv rokonságáról, mind Magyarország történelméről, kultúrájáról, népéről és földrajzáról. A szépirodalmi szövegek ugyanakkor népmesékből és költeményekből állnak; ezek nagy része fordítás magyarból. Annak ellenére, hogy a második világháború előtt íródott szövegek sokoldalúan tárgyalják Magyar-országot, mind a tényközlő, mind a szépirodalmi szövegekben van egy visszatérő téma: a vidék, a falu világa. Ugyanez észrevehető a szövegek illusztrációjában is: tíz képből nyolc a paraszti társadalom ábrázolására törekszik. Budapestről vagy más városokról készült kép nem található egyik tankönyvben sem.
A tankönyvek szóhasználatának tanulmányozása során nem kerülhette el figyelmemet az a tény, hogy a második világháború előtt íródott – főleg a magyar államról, a magyar nyelvről és Magyarország lakosságáról szóló – szövegekre a finn–magyar rokonságra utaló szavak használata jellemző: „A finn néppel rokon az a nép is, amelyet mások hungárusoknak neveznek, de amely önmagát magyarnak hívja. […] és amely nyelvében még mindig érezhető a finnugor rokonság. Ha az oroszországi szegény rokonainkat szégyellnivalónak találjuk, ne csodálkozzunk azon, ha a gazdag magyarok is szégyenkezve gondolnak majd a finnországi szegény rokonaikra.”2
A második világháború előtt íródott szövegekben a rokonsági terminológián kívül bőven akadnak a magyar állam, nép, nyelv és kultúra kitűnő mivoltát hangsúlyozó kifejezések is. „[…] Magyarország termékeny alföldjén […] a magyarok fényes ezeréves történelme […] Ez a gazdag termésű, csodálatos népköltészeten alapul […].”3
A magyarok ábrázolásában nincs semmiféle ellentmondásosság: egységes, pozitív tulajdonságokkal ellátott nemzetként vannak beállítva. Ugyanígy a kultúrájuk és az államuk is kizárólag dicséretre méltónak találtatik. A pozitív melléknevek még szembeötlőbbek, ha összehasonlítjuk a tankönyvek Magyarországát más rokon népek tankönyvbeli ismertetésével. Egyedül az intelligens és fürge népnek (Raitio 1891. 83.) tekintett észtek nyújtanak még követendő példát a magyarokon kívül, a többi rokon nyelvet és azok beszélőit nem illetik dicsérő szavakkal. A földrajzilag legtávolabbi „rokon nemzeteket” a második világháború előtti tankönyvek egyúttal szellemileg is távoliaknak ábrázolják. A tanulmányozott szövegek alapján azt lehetne gondolni, hogy a vogulok és az osztjákok a finnugor népcsalád fekete báránya: „A votjákok szorgos földművelő nemzet. […] ők [a zürjének] dolgos népség […] Ott, az
A kutatási anyag régebbi szövegeiben nem egyszerű megkülönböztetni a tényt a fikciótól és/vagy a szerző saját véleményétől. A régebbi tananyagokban vallásos és politikai jellegű diskurzus keveredik a pedagógiai diskurzussal, így például a következő, a Nagy-Magyarország és Csonka-Magyarország címet viselő szövegben, amely egy térkép segítségével „számol be” Magyarország első világháború utáni helyzetéről: „Nézzétek a térképet, gyerekek! Ez a hatalmas terület […] mindez a magyaroké volt. A magyaroké, az ősiség jogán, mivel ezer évvel ezelőtt is az ükapáik laktak ott, akiknek leszármazottjai hősiesen védték a hazát egy évezred viharaiban. Ők azonban nem tarthatták meg magukénak e földet. […] A cifrálkodó bitorlók letelepedtek az elhódított területeken, és felfuvalkodásukban bántani és gyötörni merészelték a haza igaz fiait, a magyarokat. […] De az igazságnak előbb-utóbb újból győznie kell. Hiszünk Magyarország feltámadásában!”5
Abban az időben, amikor az első csoporthoz tartozó szövegek íródtak, a finn nemzeti identitás csupán kialakulófélben volt, így a Magyarországgal foglalkozó régebbi tankönyvszövegek nyilvánvalóan hozzájárultak a finn nemzeti identitás építéséhez. A tankönyveken érezhető a finnugor rokonsági eszme hatása, amely rányomta bélyegét a két világháború közötti korszak (1920–30-as évek), valamint a második világháború finn–magyar kapcsolataira. A finnugor rokonsági eszme alapjában véve a finnugor népek (gyakorlatilag a finnek, az észtek és a magyarok) közös származásába vetett hitet jelentette, valamint azt a meggyőződést, hogy e népek feladata Európa, azaz a Nyugat megvédése a keleti barbársággal szemben. A finnugor rokonsági eszme már nem játszott szerepet a második világháború utáni időszak finn–magyar kapcsolataiban, viszont hatása meglátszik mind a finn nemzeti identitásban, mind a finnekben kialakult Magyarország-képben.
A kutatási anyag első csoportja azt bizonyítja, hogy a finn nemzeti identitás építésében fontos volt megszabadulni a finnekre ráragasztott mongolság címkéjétől és „bebizonyítani” a finn nemzet nyugatiasságát, európai mivoltát. A régebbi szövegek megjelenésének idején Magyarország mind földrajzilag, mind kulturális tekintetben közép-európai államnak számított, ezért tehát a magyar rokonság a finnek bejutását ígérte Nyugatra és egyúttal a Kelettől vagy annak határától való eltávolodást.
Magyarország a második világháború után megjelent finn tankönyvekben
Az újabb szövegek nem annyira változatosak tematikailag, mint a régebbiek, ugyanakkor rövidebbek is. Ezek a szövegek leginkább a nyelvtudománnyal foglalkoznak, így a történelemről, földrajzról és kultúráról ritkábban esik bennük szó. A kutatási anyag első csoportjában több szépirodalmi szöveg volt, mint tényközlő, míg a második csoportban a tényközlő szövegek a gyakoribbak. Az újabb tankönyvek képanyagában ellenben alig észlelhető valami változás a régebbi tankönyvekéhez viszonyítva, ugyanis annak ellenére, hogy a második világháború után megjelent könyvekben elvétve néhány Budapestet ábrázoló kép is található, a kedvenc ábrázolási téma továbbra is a népviseletbe öltözött emberek és a csikósok.
A második világháború után íródott szövegek elemzése során kiderült, hogy szókincsük eltér a régebbi szövegekétől. Így például a régebbi kutatási anyagban a magyarokat a finnek genetikai rokonainak ábrázolták, míg az újabb tankönyvekben azt hangsúlyozzák, hogy kizárólag nyelvi rokonságról van szó. A magyarokat már nem nevezik testvéreknek vagy rokon nemzetnek, sőt még csak meg sem említik őket, mivel a tanulmányozott szövegek a magyar nyelv kérdésére fókuszálnak. Az összes Magyarországot és a magyar népet dicsérő szólam eltűnt, azaz Magyarország elvesztette „fényes ezeréves történelmét”, valamint „Európa nagy kultúrnépeihez méltó” helyzetét. Az újabb tankönyvekben Magyarország, egy-két kivételt leszámítva, csak irodalmi nyelvének hosszú történelmével büszkélkedhet. Nem sokkal a második világháború után a magyarság státusa megváltozik a finn nyelv- és irodalomtankönyvekben, amint ezt a következő, 1952-ből származó példa is bizonyítja. A múlt idejű állítmány használata arra utal, hogy Magyarország nagyhatalmi helyzete már a múlté: „[…] a tízmilliós lakosú Magyarország, mely sokáig Európa nagy államai közé tartozott”.6
Az újabb szövegek első látásra világosaknak és ellentmondásoktól menteseknek tűnnek. A régebbi kutatási anyagban található, politikai és vallásos véleményeket kinyilvánító, illetve bizonytalanságról árulkodó diskurzusnak az újabb kutatási anyagban nem lelni nyomát. Mindezek ellenére egy szigorúbb elemzés rávilágíthat a problémátlannak tűnő szövegek belső ellentmondásaira. Így például a nyelvi és genetikai rokonság közötti különbséget a legtöbb szövegben zavarosan tárgyalják. Annak ellenére, hogy kijelentik, nem
Időnként a szöveg és az illusztrálás is ellentmond egymásnak. Így például egy 1990-es évekbeli tankönyvben (Grünn 1997. 36.) az áll, hogy „a magyarok sokoldalúan modern kultúrával rendelkeznek”, míg a szöveget kísérő két képen népviseletbe öltözött erdélyi lakodalmas vendégsereg látható. Így tehát az olvasónak kell eldöntenie, kinek higgyen: a szövegnek, amely modernnek nevezi a magyar kultúrát, vagy a képeknek, amelyeken hagyományos lakodalmi táncot járó, hagyományos ruházatot viselő emberek láthatók.
Az első világháború előtt íródott tankönyvekben Magyarországnak fontos szerepe volt a finn nemzeti identitás építésében, mivel a bennük kialakított Magyarország-kép segítségül szolgált a finnek európaiságának hangsúlyozásában. A háború utáni Finnország már nem merte nyíltan hangoztatni nyugat-európaiságát, hanem inkább egy Kelet és Nyugat között közvetítő skandináv államnak próbálta magát feltüntetni. Az 1980-as évekig a finn nyelv- és irodalomtankönyvekben még csak nem is esett szó sem a finn nemzeti identitásról, sem arról, hogy miként viszonyul Finnország Kelethez vagy Nyugathoz. Magyarország történelméről, földrajzáról és kultúrájáról (az irodalom kivételével) is alig esett bennük szó. Magyarország már nem számított követendő példát nyújtó európai államnak, ugyanis a szovjet érdekkörhöz tartozó ország volt. Az 1990-es évek tankönyveiben újból szóba kerül a finn nemzeti identitás, amely ezúttal szilárdan európainak, az Európai Unióval szimpatizálónak mutatkozik. Mivel Finnország most már magától értetődően Nyugatnak számít, Magyarországra nincs szükség a finn nemzeti identitás építésében (ez a tényállás természetesen merőben eltér a kutatási anyag első csoportja esetében tapasztalható helyzettől). A génkutatások eredményei és az európai uniós csatlakozás azt hivatottak bizonyítani, hogy Finnország nyugati állam. Magyarország ennélfogva már nem jelent a finnek számára kiskaput, amelyen át besétálhatnának Európába. Finnország tehát saját érdemének érezheti a nyugati állam státusának elérését.
Testvérek vagy rokonok?
A második világháború előtt megjelent tankönyvekben nemcsak a magyar nyelvet, hanem a magyar nemzetet is rokonnak nevezték, és a magyarokhoz tisztelettel viszonyultak. Ezzel szemben az újabb kutatási anyagban a magyarok már nem számítanak genetikai rokonoknak, hanem csak egyszerűen nyelvrokonoknak. A finn nyelv- és irodalomtankönyvek Magyarország-képe tehát alaposan megváltozott a századelőtől a második évezred elejéig. Azt a testvérnemzetről alkotott sokoldalú és idealizáló elképzelést, amely a kezdetekben jellemezte a tankönyveket, felváltotta a nyelvi rokonságról szóló vázlatos és semleges tudományos tényközlés. A második világháború előtti Magyarország-kép politikai színezetű volt, mivel az a finn nemzeti identitást volt hivatott alakítani. A második világháború után publikált finn nyelv- és irodalomtankönyvek a magyar nyelvet nem tárgyalják a többi rokon nyelvnél részletesebben, hanem inkább a földrajzilag közelebb beszélt észt és számi nyelv ismertetésével foglalkoznak. Az újabb tankönyvekből az derül ki, hogy a korábban szeretett rokonoknak számító magyarokból a finn nép jó barátai lettek. Ezek a barátok a finneknél jóval többen vannak, irodalmi kultúrájuk irigylésre méltó hagyománnyal rendelkezik, habitusuk azonban nem sokban emlékeztet a modern finnekére.
Mindezek ellenére van valami a finn tankönyvek Magyarország-képében, ami nem sokat változott az évek során, éspedig – meglepő módon – a szövegek illusztrációi. Csikósokat, a pusztát és népviseletbe öltözött magyarokat ábrázoló képeket mind az 1931-es (Boros-Ylistalo 1931. 125–129.), mind a 2002-es tankönyvben (Saure ym. 2002. 245.) láthatunk. Ráadásul az egyik újabb tankönyvben egy olyan képet is, amely pásztorokat ábrázol, a háttérben erdős dombvidék. A kép címe „Magyarok a pusztán” (Havaste 1998. 258.). Egypár Budapestről készült kép is található az újabb tankönyvekben, az illusztrációk nagy része viszont még mindig olyannak állítja be Magyarországot, mintha annak hétköznapjaihoz tartoznának a hagyományos viseletet hordó, a pusztán fel-alá lovagoló csikósok, annak ellenére, hogy Magyarország társadalmilag és kulturálisan rengeteget változott a századelő óta.
A régi és az új Magyarország-kép abban a zavarosságban és sutaságban is tetten érhető, amelyet a cikkem címe – A pusztán nincsenek ösvények – sugall. A régi, idealizáló Magyarország-kép gyenge pontja az volt, hogy nem sikerült tudományosan megmagyaráznia, miért számítanak a magyarok genetikai rokonoknak, míg a Szibériában élő finnugor népek csak nyelvrokonszámba mennek. A nyelvi rokonságot hangsúlyozó új Magyarország-képet génkutatásról és a nyelvészet terén tapasztalható fejlődésről szóló diskurzus jellemzi, ezekben az újabb tankönyvekben azonban nem sikerül érthetően elmagyarázni a diákok számára a nyelvi rokonság és a genetikai rokonság közötti különbséget. A finnek Magyarország-képét még zavarosabbá teszi az, hogy az idősebb generációban még mindig él a „magyar testvér” mítosza, amit egyébként az utazási irodák reklámjai ki is aknáznak.
A finnek az iskolán kívül sehol máshol nem hallhattak a rokon nyelveket beszélő népekről, ezért tehát a tankönyveknek nagy szerepe volt a finn Magyarország-kép kialakításában; ezt bizonyítja az a tény is, hogy a magyar rokonság eszméje még mindig tartja magát az idősebb korosztály körében. A tankönyvek Magyarország-képén könnyű változtatni, az emberekben élő mítoszokat viszont már nehezebb megdönteni. A fiatalabb generációk azt tanulják az iskolában, hogy a magyarokkal való rokonság kizárólag nyelvi, ami megalapozottá teszi azt a feltételezést, miszerint a finnek Magyarország-képe változófélben van. Manapság a tanulmányozott tankönyvek Magyarország-képe nyilvánvalóan már nem járul hozzá a finn nemzeti identitás építéséhez, viszont az újabb, vázlatosabb Magyarország-kép is tartalmaz olyan vonásokat, amelyek a régebbi kutatási anyagban is fellelhetők. Napjaink finn diákja a finn–magyar nyelvi rokonságról szóló száraz és elvont szövegeket böngészi, miközben tekintete el-elkalandozik a nagyszülei számára is ismerős illusztrációkra: csikósok a pusztán és csárdást járó magyarok.
Jegyzetek
1. „Üdv, magyar, puszta nemes sarja,
Testvéred szólít téged.” (Von Schrowe, 1922)
_kicsi.JPG)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése