Apátság Szent Egyed tiszteletére

(Szent) László tisztában volt azzal, hogy országát a Kárpát-medencében csak a kereszténység megerősítésével tarthatja meg. A nagy király uralkodása idején, a XI. század második felében már számos apátsággal rendelkezett magyar földön a bencés rend. „A somogyvári apátság tevékenységének századokon keresztül olyan áldásos kisugárzása volt, hogy joggal nevezhetjük Somogyvárt második Pannonhalmának. Szent László egyházszervezői munkássága kiterjedt a székes- és társas káptalanok felállítására, ahol ún. káptalani iskolák működtek, amely káptalanok később hiteleshelyek is lettek” — írta Szőke Gyula kanonok.

László és Könyves Kálmán uralkodása a nyugodt folyamatosságot jelentette Magyarország társadalomtörténetében. László I. Istvánhoz – Nemeskürty Istvánt idézve – „hasonló nagyvonalúsággal és messze a jövőbe tekintő tervezéssel” szilárdította „meg a magyar állam helyzetét, elismert nagyhatalommá téve Magyarországot”. László, felismerve, hogy az ország számára a saját múltját is meg kell teremtenie, s el kell ismernie az államalapító király érdemeit, nagy határozottságot tanúsítva lépett fel annak érdekében, hogy Istvánt 1083-ban kiemeljék sírjából, és fiával, Imrével, valamint a vértanú Gellérttel együtt szentté avassák: „Ily módon Szent István már nemcsak a magyarságnak, hanem az egész keresztény Európának kötelezően tisztelt szentje lett. László, a megvakíttatott Vazul unokája, már túltehette magát a nagyapját ért sérelmen.”

Kosáry Domokos professzor másképpen közelíti meg e kérdést: „A magyar államhatalom növekedésével párhuzamos volt a nyugatias szellem terjedése is, hiszen a kereszténység ekkorra már végleg megszilárdult Magyarországon, és a lelkek megnyíltak az európai gondolatok számára. …István és Imre voltak az első szentek, akiket az Árpádház adott a kereszténynek. Az európai nyugattal való közvetlen kapcsolatokról tett tanúságot francia szerzeteseknek 1091-ben Szent László király által Somogyvárra történt behívása.” Somogyvár alapításakor I. László már nem volt jó viszonyban az akkori pápával, II. Orbánnal, aki szintén korlátozni kívánta királyi jogait.

A Szent Egyed tiszteletére szentelt somogyvári bencés apátság alapítása tehát Szent László nevéhez fűződik. A király a kunok legyőzésének és Horvátország részleges elfoglalásának évében, 1091-ben alapította a monostort, amelybe a francia Saint-Gilles kolostorából telepítettek szerzeteseket. A dél-francia város Gard megye központjától, Nimes-től és a provance-i Arles-tól egyaránt húsz kilométerre fekszik. Az ottani kolostort azon a helyen építették fel, ahol – a legenda szerint – Szent Egyed Wamba király vadászainak nyilaitól megsebesült.

„Pannóniában az Úr megtestesülésének 1091. esztendejében… a dicsően uralkodó László nevű királya idejében az egyház egy királyi apátsággal gyarapodott. Azt a helyet pedig, amelyet pedig Isten szeplőtlen anyaszentegyháza részére kiválasztott, Simich-nek nevezik, amely egy az ország legelőkelőbb városai közül. László király ezt, területével együtt, Szent Egyed hitvalló érdemeire való tekintetből a megoszthatatlan Szentháromság, úgy Szent Péter és Pál apostolok, mint Szent Egyed hitvalló tiszteletére, saját maga és elődeinek, valamint az összes keresztény híveinek lelki üdvére alapította …azzal a meghagyással, hogy bárki is legyen a somogyi apát, az igaz és élete végéig megtartandó engedelmességet fogadjon a Flávián völgyében lévő Szent Egyed monostor apátjának.”

A saint-gilles-i apát fennhatósági jogát 1091 novemberében II. Orbán pápa szintén megerősítette. Az őt követő pápák sora szintúgy biztosította az apátság kiváltságait. I. László a somogyi alapításról már annak évében beszámolt Oderisius montecassinói apátnak, akitől egyúttal Szent Benedek-ereklyét is kért.

A somogyvári apátság ügyeibe László senkit nem engedett beleszólni. A király kinyilvánította, hogy a monostor ellen elkövetett sérelmeket a törvény legnagyobb szigorával fogja sújtani. Az uralkodói donációnál és nyilatkozatnál jeles grémium volt jelen: Lambert herceg, a király testvére, Dávid herceg, Gerardus, a rutén király fia, Almár veszprémi püspök, Péter nádor, Acha somogyi ispán, Teuzo apostoli követ és Odilo, az új kolostor főnöke.

Somogyvár a következő néhány száz esztendőben végig ott volt az európai egyházi – és ebből adódó kulturális és politikai – élet fő áramlatában. A francia–magyar kapcsolatoknak ekkor már voltak előzményei, és számos adat van arra, hogy francia szerzetesek álltak egy-egy magyarországi kolostor élén. Somogyvár is sokáig a clunyi reformokat elfogadó és a pápák támogatását élvező Saint-Gilles filiájaként szerepelt, de ugyanakkor megmaradt a magyar királyi kegyuraság alatt.

Az egyházat a pápai politika irányába mutatott gesztusként Szent Péter és Pál apostol tiszteletére is szentelték. A monostor egyike volt a Kárpát-medence három legnagyobb egyházi épületegyüttesének.

Uralkodóink gyakran alapítottak maguknak temetkezési helynek is szánt kolostort (Aba Sámuel Abasáron, I. András Tihanyban, I. Béla Szekszárdon, I. Géza Garamszentbenedeken). Az alapítások kapcsán nem hagyható figyelmen kívül Györffy György egyik észrevétele: „Csak a XI. század végétől fordult elő, hogy hadi jelentőségét vesztett várban királyi apátság vagy prépostság létesült, mint Somogyváron és Aradon.”

Az apátság alapításakor a következő birtokokhoz jutottak a barátok: maga Somogy város, Patria, Szent György falu, továbbá a pásztorkodó besenyők, a szekeresek és szőlősök faluja, mind területükkel, mind pedig szolgáikkal egyetemben, valamint „harminc szőlő egészen, hatvan meg félig a szőlősökkel; 300 ház szolga és 100 ház katona”. Később még a monostornak jutott Fajsz, Eng, Terpecs, Csokonya, Csanádfalva, Nádfő, Szepezd, Vasad, Gyugy, (Zala)apáti, Nyest, Szamárkút, Körtvélyes, (Balaton)Keresztúr, Zadar és Dobpuszta.

Az uralkodó 1095 áprilisában hadseregével II. Břetislav cseh fejedelem ellen indult, hogy megsegítse a brünni morva herceget, Konrádot. Útközben azonban megbetegedett. Még volt ideje hazahívni testvére, I. Géza fiát, Kálmánt Lengyelországból, s utódjául megnevezni. László „az Úr 1095. év július 29-i napján visszaadta nemes lelkét Teremtőjének”. Mivel ekkor forró nyár volt, némi tanakodás után úgy döntöttek, hogy az általa alapított Somogyváron temetik el. Állítólag úgy emlékeztek, a szent király azt akarta, hogy a váradi vártemplomban nyugodjék. E kívánságának eleget téve, amikor évtizedekkel később a kocsira tették holttestét, a legenda szerint az magától elindult Várad felé, ahol a székesegyházban helyezték végleges nyugvóhelyére. Györffy szerint nagy valószínűséggel 1112 és 1134 között került át Szent László holtteste Somogyvárról Váradra.

Szent László első sírja a bazilika közepén, a hajó főtengelyében volt. A királyi kriptát valamikor a XII. század végén ereklyetartó hellyé alakították át. Már a temetése után elkezdődtek itt a rendkívüli gyógyulások és csodák. III. Béla (1172–1196) ezért elküldte követeit III. Ince pápához, kérve, rendelje el a megboldogult László király felemelését, hogy holttestét megfelelőbb helyen lehessen elhelyezni, és rendelje el, hogy a néhai uralkodót a szentek sorába iktassák. A pápa teljesítette a kérést, s azzal küldte Magyarországra Gregorius de Chrescencio kardinálist, hogy az egyházi előírások betartásával teljesítse a király kívánságát. A legátus jelenlétében újabb rendkívüli esemény történt. 1192. június 27-ét követő szombat délben a váradi székesegyház felett megjelent egy csillag, amely úgy ragyogott, hogy az összegyűlt sokaság két órán át csodálhatta. Erre a római követek is belátták, valóban olyan nagy érdemei voltak Lászlónak, hogy maga az Isten tett mellette tanúságot. (A középkorban – állítólag – létezett egy somogyvári Szent László-ereklye is a király tiszteletére épített kápolnában, ahová éppen ezért sokan elzarándokoltak.)

A somogyvári kolostor élére apátnak kezdettől fogva csak franciát választottak. Ezen nem kellett csodálkozni, mert – ahogy Csányi Ferenc megjegyezte – „a magyarok közt a vallásos élet, különösen a szigorú zárdai fegyelem még nem volt annyira kifejlődve, hogy egy nagyszámú szerzetes konventnek kormányát aggodalom nélkül reájok lehetett volna bízni”. Az apátválasztás gyakorlatán későbbi királyaink és főbb zászlósurai változtatni akartak. Végül is Imre király 1204-ben elrendelte, hogy az akkor elhunyt apát helyébe magyar származásút válasszanak. A király ideiglenesen Bernard spalatói érseket nevezte ki a tisztségre. Imre beavatkozása nem tekinthető jogtalannak, mert a vallási és a szerzetesi fegyelem ekkor már a magyarok között is kellően megerősödött. A szerzetesek azonban III. Incéhez fordultak panaszukkal. A pápai levél ezért arra kérte a királyt, hogy hagyja épen a szerzetesi gyakorlatot. Bernard pedig érseket – aki az apátságot maga kérte s el is fogadta – megdorgálta az egyházfő.

Bernát a királynál megvádolta a somogyi szerzeteseket kincseinek elpazarolásával. A rendtagok azonban igazolták, hogy egyházuk kincse nemhogy sértetlenül megvan, még gyarapodott is. Az érsek ezzel mit sem törődve, fegyverrel rontott a szerzeteseire, s némelyiket maga korbácsolta meg, másokat pedig fogságra vetett. A monostor régi lakói helyébe – figyelmen kívül hagyva tiltakozásukat – magyar szerzeteseket vitt. Négy francia szerzetes emiatt III. Incéhez fordult, kérdezve a pápát: hogyan tudott Bernát, érsek létére, ilyen visszaélést elkövetni. Végül is ő sem volt magyar, hanem olasz, aki más egyházmegyéjében jutott világi hatalom útján egyházi hivatalhoz. A pápa a monostort és apátját 1210-ben pártfogása alá vette, s megerősítette a szerzeteseknek a királyoktól addig elnyert szabadságait és kiváltságait.

A magyarországi bencés monostorok kezdettől fogva elismerték a Szent Márton-hegyi apát elsőségét, olyannyira, hogy dézsmáikat is megosztották vele. Gilbert somogyvári apát például a XIII. század elején megegyezett Uriás szentmártoni apáttal, hogy évente nyolcvan vödör bort ad neki a tizedből. 1210-ben foglalták írásba azt a tizedegyezséget, amely a két apát között jött létre János esztergomi érsek és Tiborc ispán, mint békebíró előtt. Hilibert apát volt az első, aki megkísérelte ezt a gyakorlatot megszüntetni, megtagadva az adófizetést.

A győri püspök, a váradi és a béli apát 1215-ben bizonyították, hogy Erveus somogyvári apát – békés megegyezésre törekedve –, valamint szerzetesei elismerték a szentmártoni apát tizedszedő jogát somogyi birtokaikon. 1238-ban Dénes nádor a somogyváriak beismerése, valamint az Urias által bemutatott oklevelek alapján bírói ítélettel biztosította a szentmártoni apátság tizedszedő jogát a Szent Egyed apátság somogyi birtokain. Még ebben az évben, de legkésőbb a következőben a király és Dénes nádor írásban utasította László somogyi ispánt, hogy támogassa a pannonhalmi apátságot a tized szedésében.

Miközben folyt a vita, 1204-ben egy hatalmas tűzvész során a bazilika és a kolostor is súlyosan megrongálódott.

Szent László megalapítja a Szent Egyed apátságot – templomfreskó (Bősze Sándor felvétele)

Zárókő a Szent Egyed apátságból

Forrás