A Gyermekirodalom gyöngyszemei 3. rész

NÓGRÁDI GÁBOR: Az anyu én vagyok

Anyu azt mondta, hogy a fehér blúzomat meg a kék szoknyámat vegyem fel. Én nagyon utálom a fehér blúzomat meg a kék szoknyámat, de most felvettem, mert nem akartam vitatkozni. Tudom, hogy neki nagyon szép emlék a fehér blúz meg a kék szoknya az ünnepekről, amikor még a nagymama is élt. Legyen neki karácsony! - gondoltam. Ha ebben akar lenni, amikor ő lesz én, hát legyen. Én meg majd leszek abban a csinos piros kis nadrágban meg a fehér pólóban, amire az van írva, hogy " Don't wear fur", ami magyarul valami olyasmit jelent, hogy ne öld meg az állatokat... A hátamon feküdtem az ágyon, és nagyon izgultam. Persze nem mutattam, csak ide-oda forgattam a fejem, hogy lássam anyut meg a Tatát is, hogy mit csinál, mert féltem a szuritól.
Azt hiszem, anyu is izgult, csak úgy csinált, mintha nem izgulna. Rám nézett.
- Nyugi! Nem fogsz érezni semmit.
- Tudom - mondtam, és a tatára néztem, aki csak egy egészen pici szurit adott a karomba, ahova bekötötte a csövet a metamorfolajnak. De nem altatott el, ahogy a Cirmit meg a Bobit, mert azt mondta, hogy az olajtól úgyis elalszom. A fejemre meg föltette a drótokat a csipeszekkel. Az anyunak is bekötötte a csövecskét, meg föltette a drótokat. Anya nagyon nevetséges volt a fején azzal a dróttal. Vihogni kezdtem, de nem szólt rám, csak odamosolygott. Tudom, hogy azért mosolygott, mert meg akart nyugtatni. Amikor kinyitottam a szemem, a tata arcát pillantottam meg először. Mellettem állt, és mosolygott.
- Helló, Mesikém! Hogy vagy?
- Jól - mondtam, mert tényleg jól voltam, bár egy kicsit be voltam rekedve. Úgy látszik, megfáztam itt a fekvésben. Olyan mély volt a hangom, mint az anyué.
A tatának könnyes lett a szeme. Nem értettem. Mi a baj? Vagy örül? Átnéztem anyu ágyára. De anyu nem volt mellettem. És az ágy se volt ott. Mármint az ablak felé, a jobboldalamnál nem volt, ahol az előbb anyu feküdt. Hova tűnt? Gyorsan átnéztem a másik oldalra, hátha én emlékszem rosszul. És tényleg, ott volt a másik ágy. Csakhogy az ágyon... a takarón... hogy is mondjam?... AZ ÁGYON ÉN VOLTAM!...Igen, én. Csak feküdtem és néztem magamat. Egy pillanatra nagyon szörnyűséges volt. Mint a horrorfilmek, amiket én nem nézhetek meg, csak, ha anyu nincs itthon. Hogy lehetek ott, amikor itt vagyok? Úgy megijedtem, hogy levegőt se tudtam venni.
- Szia - mondta az a Mesi az ágyon az én vékony hangomon. Úgy összerezzentem, mint amikor az a dilinyós Szeley Kristóf kiugrik az osztályterem ajtaja mögül, hogy rám ijesszen. - Ne ijedj meg! - mondta gyorsan az a Mesi, aki nem én voltam. - Anyu vagyok! Az anyukád.
- Tudom - mondtam anya mély hangján, és már tényleg tudtam.
Csak éppen nem bírtam elképzelni. Néztük egymást. Már nem voltak rajtunk a drótok meg a cső. Biztosan a Tata vette le, mikor még aludtunk. Nem tudtam, mennyi idő telt el azóta... Azóta, hogy én voltam Mesi.
- Hány óra van? - kérdeztem.
- Fél tizenegy - hallottam a Tata hangját.
Néztem magamat a másik ágyon. Vagyis... szóval anyát. Milyen kicsi és sovány vagyok! A karom, a lábam!... Érdekes! A tükörben sokkal magasabbnak meg izmosabbnak látszom. Én nem lehetek ilyen gebe!... vagy most csak azért látom magam ilyennek, mert... megnőttem? Hát persze! Óvatosan visszafordítottam a fejemet, és lepislantottam magamra. Akkor láttam meg azt a két labdát.


A kiválasztott részletnek vége. Ha kíváncsi vagy a folytatásra, akkor kölcsönözd ki a könyvet és olvasd el!

Forrás