Irodalmi kézikönyv kannibálok számára

Magyary Ágnes

Borges egy helyen arról elmélkedik, hogy vannak-e tevék a Koránban. Nincsenek. Borges szerint mi sem bizonyítja jobban, hogy a Korán autentikus mű, hiszen oly mértékben magától értetődő volt Mohamed korában a tevék létezése, hogy szükségtelen volt velük telezsúfolni a muzulmánok szent könyvét. Viszont, teszi hozzá Borges, ha kontárok vagy eltökélt hazafiak fogalmazták volna meg a tanokat, igyekezetükben, hogy minél arababbá tegyék a doktrínákat, karavánok és tevék végeláthatatlan sorával töltötték volna meg a Koránt.

A latin-amerikai irodalom sokáig tevékkel volt tele, ezzel mérhetetlen szenvedést róva a spanyol szakos egyetemistákra. Rám is. Az egyik kedvencem Jorge Icaza Huasipungo című regénye, amelyik felér egy súlyos büntetéssel. Azzal súlyosbodik, hogy magyar fordítása sincs. A cselekmény rém egyszerű: vannak a szegény indiánok, és vannak a csúnya papok meg a gringók. A szegény indiánok nagyon szenvednek, a csúnyák meg nagyon gonoszak.

Másik kedvencem Jorge Isaacs María című regénye, amely a latin-amerikai romantikus irodalom csúcspontja. Sajnos csak a négyszáz oldalas regény feléig jutottam el, így nem tudok nyilatkozni róla, az viszont bizonyos, hogy szoros összefüggést kell keresni a María és a mai örökkévalóságnyi hosszúságú teleregények között.

Julio Cortázar a latin-amerikai boomot a csillagok szerencsés együttállásának tulajdonítja egy interjúban. Szerintem inkább arról lehet szó, hogy Alejo Carpentiernek egy adott pillanatban elege lett a francia szürrealistákból. Mérgesen szállt fel az első Kubába tartó járműre, miután a francia szürrealisták legelszántabb csoportjával oly gyalázatos módon összeverekedett. Hogy a vita irodalmi vagy más természetű volt, azt nem lehet tudni, de az biztos, hogy az összetűzés szenvedélyessége arra sarkallta Carpentiert, hogy hazaérve lefektesse a mágikus realizmus alapjait készülő regényének előszavában. A sors fintora, hogy Carpentier kissé raccsolva beszélt spanyolul, hiszen édesapja francia, édesanyja meg orosz volt. Honfitársa és kollégája, Cabrera Infante szerint ő az utolsó francia író, aki spanyolul írt. De ez másoknál is ugyanígy volt. A Borges család otthonában két nyelven be­széltek: angolul és spanyolul. Így a kis Jorge csak jó későre jött rá, hogy lényegében ez két különböző nyelv.

Úgy tűnik, a dolgok a mai napig sem változtak sokat. A latin-amerikai legifjabb írónemzedék tavaly nyáron találkozott Bogotában. Az összejövetel a Bogota 39 elnevezést kapta. (Csak harminckilenc évesnél fiatalabb írók vettek részt.) Ezek az írók jobbára klasszikusként tekintenek vissza az előző generáció nagy öregjeire. Mágikus realizmusról szó sincs. Hogy mi a közös bennük? A nyelv és a múlt. Hogy merre tart a mai latin-amerikai irodalom? Erre a választ ők sem tudják. Valamerre. Ma sokkal bonyolultabbak a dolgok, mint amikor Carpentier hazatért Franciaországból.

De visszatérve Cortázarra, aki azt fejtegeti, hogy a történelemben vannak olyan pillanatok, amikor a körülmények szerencsés összejátszása révén rendkívüli művészi teljesítmények jönnek létre. Ilyen volt az itáliai reneszánsz, a spanyol aranyszázad, a tizenkilencedik század nagy orosz íróinak a kora. Szerinte a latin-amerikai írók feltűnése (a teljes ismeretlenből) is ehhez hasonlítható.

A Bogota 39 íróinak aggodalmai, azon túl, hogy merre tart a mai latin-amerikai irodalom, az: vajon az európai olvasók miképpen veszik kézbe az ő műveiket. Borges gondolatával élve: vajon csak a tevéket keresik az írásokban?

Éder Xavér Ferenc a tizennyolcadik század közepén járt Peruban, amíg ki nem tiltották a jezsuitákat onnan. Ez a derék selmecbányai polgár igencsak óvatos lelkesedéssel írja le Limát és környékét: a város veszélyes, mert sok a földrengés; a klíma szinte elviselhetetlen; számos kórságot kaphat el itt az európai utazó; az indiánok lázadoznak; a spanyolok nem szeretnek dolgozni. Éder Xavér az Andok hegyvonulatait következetesen Alpoknak hívja. Ez nem tévedés, hanem következetesség. Az, hogy a barbár népek minek nevezik a hegyüket, az okos európaiak jobban tudják. Ez az aprócska részlet is jól példázza ez európai ember látásmódját, ahogyan a saját szemüvegén keresztül látja, értelmezi a számára ismeretlen világ jelenségeit. A konkvisztádorok sem közelítettek máshogyan az eléjük táruló világhoz.

Carpentier örök barokkról beszél. Szerinte az állandó változás, a metamorfózis, a társadalmi keveredés az egész világon mindenhol jelen van. De legfőképpen Dél-Amerikában. Itt szinte bármi megtörténhet: nincsenek határok sem térben, sem időben, és főleg nem a képzeletben. Kedvenceim a képzelt lények. Olyan képzelt lények, amelyek képzeletbeli tájakról (a népmesében az üveghegyen túlról, ahol a kurta farkú malac túr) érkeznek erre a földrészre, hogy spanyol-amerikai írókká legyenek. Mint például Kalman Barsy, aki 1942-ben született egy képzelt városban... Budapesten. Barsy Argentínában nőtt fel, most Puerto Ricóban él. Latin-amerikai író, legalábbis így mu­tatják be a lexikonok. La cabeza de mi padre (Apám arcvonásai) című regénye 2003-ban jelent meg. A műben egy magyar-argentin család élete elevenedik meg. A regényt spanyolul írta, és Ferdinandy György fordította le magyarra.

A Bogota 39 íróinak is ez a legnagyobb problémája: hogy kik is ők valójában? Szeretnének a boom árnyékából kikerülni, ezért inkább temetik a nagy nemzedék íróit és esztétikáját. De ha a mágikus realizmus nem kell, akkor mi marad nekik? A latin-amerikaság? Az meg, úgy tűnik, egyrészt nem is olyan kecsegtető, másrészt nem is olyan könnyen körülírható.

Egy anekdota szerint, amikor néhány latin-amerikai író ösztöndíjjal egy egyesült államokbeli egyetemre került, döbbenten tapasztalta, hogy mindenki „hispán” lázban ég: hosszú sorok álltak a mozi előtt, hogy latinos filme­ket lássanak, falták a könyveket, és pillanatok alatt a figyelem középpontjába kerültek a latin fiatalemberek pusztán azért, mert dél-amerikaiak voltak. A felolvasások, az irodalmi matinék után hamarosan egy amerikai kiadó irodájában találták magukat, ahol legnagyobb ámulatukra szerződést ajánlottak nekik. Amikor a kéziratok elkészültek, a kiadó kettőt azzal utasított el, hogy hiányzik belőle a mágikus realizmus, és melegen ajánlotta fiatal szerzőinknek, hogy ezen az úton haladjanak. Állítólag így született meg egy fiatal írókból álló csoport, a chilei McOndo, ami nem más, mint ironikus utalás García Márquez híres kitalált településére, Macondora.

Mexikóban a kilencvenes évek végén jelentkezett egy másik fiatal írói csoport: a Crack. Legismertebb tagjai Ignacio Padilla, Jorge Volpi és Eloy Urruz. Saját kiáltványukban egyértelművé tették, hogy mit akarnak, merre tartanak. Amit nem akarnak, az a boom nemzedék nyomdokain járni. Italo Calvino gondolatai nyomán úgy gondolják, hogy vissza kell szerezni az olvasókat, akiket a videojátékok, az áradó információk, a hordozható discmanek világa magával ragadott. Ezt csak úgy lehet elérni, ha vállaltan „könnyed” írások születnek. Nem kell mást tenni, mint amit a Rómeó és Júlia, a Dekameron vagy akár a Don Quijote szerzője tett. Pontokba szedve vezetik le, hogy mit értenek ezen: a könnyedség természetesen csak a tartalomra vonatkozik, hiszen nyelvi, formai szinten a sokféleség, a merészség jellemző a művekre.

A csoport tagjai azóta öregebbek lettek, és ma már lágyabb húrokat pengetnek. Úgy vélik, hogy a Crack kiáltványa inkább volt irodalmi hecc, mint egy új nemzedék felbukkanása. Oszlopos tagjuk, aki előszeretettel a távoli múltként értelmezi a mágikus realizmust és a boom íróit, Jorge Volpi még a Bogota 39-en is részt vett, ahol sokkal óvatosabban próbálták a latin-amerikai irodalom új definícióját megtalálni.

Cabrera Infante halála 2005-ben újra felszította a boom körüli vitákat. Infante Carpentierhez hasonlóan kubai író, csak ő elkövette az a hibát, hogy Angliába emigrált. Amíg Carpentier szinte összes regénye olvasható volt magyarul már a hetvenes-nyolcvanas években, addig Cabrera Infantét senki sem ismerte a hazai olvasók körében. A helyzet azóta sem változott.

Infante kifejezetten utálta a boom elnevezést. Mint írónak ehhez természetesen joga van. Szerinte az egész ügyes üzleti fogás a kiadók részéről, hogy jobban el tudják adni a könyveiket. De nem is az az érdekes, hogy Cabrera Infante mit gondolt erről a nemzedékről, hanem hogy a halálával újra felmerült, hogy akkor hogyan tovább. Sokan úgy vélik, hogy a boom utáni szerzők egy fabatkát sem érnek, és nagyobb körülöttük a kiadói hajcihő, az üzlet és jóval kevesebb az igazi tehetség. Szerintük a Crack és a McOndo irodalmi mozgalmak csak blöffnek tekinthetők. Mások nem ennyire kritikusak, és szerintük vannak tehetségek. Ilyen például Roberto Bolaño, egy fiatal chilei szerző, aki nagyon fiatalon hunyt el pár éve. Még az ő művei sem olvashatók magyarul.

Irodalmi kézikönyv kannibálok számára (Manual de literatura para caníbales) egy nemrég megjelent spanyol irodalomtörténeti munka. A könyv érdekessége, hogy a szerző, Rafael Reig parodikus regény formájában elmélkedik a spanyol nyelvű irodalmakról, köztük a latin-amerikai prózáról. Az író szerint az írók olyanok, mint a kannibálok, könyörtelenül falják fel egymást. Egy adott kor irodalmi életéről úgy kaphatjuk a leghitelesebb képet, ha a kannibálok étkezési szokásait vizsgáljuk meg.

Borges ugyanabban az esszéjében, ahol a tevékről ír, az argentin író hagyományhoz fűződő viszonyáról mereng. Miután érveket vonultat fel, a végén arra a következtetésre jut, hogy a legegyszerűbb az, ha az írók átadják magukat annak a tudatos álomnak, amit ő művészi alkotásnak hív. Így lesz belőlük jó argentin író, vagyis jó kannibál.

Korunk 2008 November