Az impresszionista festészet 3. rész

---

Az impresszionizmus festői

(Manet: Olympia)

Az impresszionista alapelv tételszerű tisztaságban jobbára csak a 70-es évek közepén érvényesült, elsősorban az impre

sszionista festők argenteuili korszakában, amikor Manet, Monet, Renoir és Sisley úgy szólván egyazon stílusban, ugyanazon motívum előtt dolgozott.

Az argenteuili korszakután-amikor is inkább csak a személyes kézjegy, a sommázó, szerkesztő vagy a részletekben jobban elfelejtkező látás különbsége választotta el egymástól az impresszionista festőket - az impresszionizmus formakörén belül többfajta művészi irány, egyéniség bontakozott ki, megtartván azonban valamiképp a kapcsolatot az impresszionistaelvvel. Édouard Manetnak (1832-1883) különben is csak az argenteuili korszaka minősíthető impresszionistának, társaitól eltérően ő nem a fény, hanem a szín festője. A friss festői meglátásokat rögzítő, vázlatos ecsetkezelése azonban késői korszakában is sokat megőrzött az impresszionizmus üdeségéből, a pillanat hímporából. Par excellence festő volt, a nagy spanyol és velencei mesterek vagy közvetlen elődei közül Delacroix örököse.

Mestere Thomas Couture (1815-1879), az akadémizmus egyik legismertebb képviselője "A rómaiak hanyatlása" című óriási vászon festője volt, de nem is annyira őtőle tanult, mind inkább a múzeumok tanulmányozásából: a Louvreban Giorgione, Velázquez és Delacroix képeit másolta. Első korszaka még romantikus ihletésű, formamegoldása a spanyol mestereket idézte. Járt is Spanyolországban, több képének motívuma jellegzetesen spanyol ("Lola de Valence"; bikaviadal-jelenetek).

Új korszakának nyitánya a "Zene a Tuileriák kertjében" (1861-62) című, kis méretű, mozgalmas kompozíciója. Itt figyelt fel először a plein air problémára és a nagyvárosi motívumokra. E korai korszak fő művei azonban a botránykővé vált "Reggeli a szabadban" és az "Olympia". A két kép joggal minősíthető a modern festészet indító mozzanatának. A kompozíciója ugyan tradicionális - sőt hangsúlyozottan reneszánsz előképekre, Raffaello-, Giorgione- és Tiziano-féle kompozíciós megoldásokra megy vissza, és a téma sem különösen újszerű. A reneszánsz óta vissza-visszatérő motívum volt a szabadban mulatozó, piknikező társaság - sőt gyakran szerepeltek a női figurák között aktok is. Az Olympia pedig a régi fekvő Vénusz-jelenetek modernizálása, egy párizsi varieté öltöző kerevetjén nyugvó szerelemistennő kacér pózú ábrázolása. Ha a kispolgári prüdéria erkölcstelenséget is látott a két kép szenvtelen, kendőzetlen asszonyábrázolásában, a botrány valódi oka még sem ez volt, hanem a képek újszerű festésmódja, a formaviszonylatok új értelmezése. Mert ha a kompozíció még követte is a klasszikus képépítési normákat, a színek összeválogatása, a merészen egymás mellé helyezett dekoratív foltok, a plasztikus, szoborszerű mélytér-értelmezés helyett a sík hangsúlyozása már hadat üzent a megszokott ábrázolásbeli konvencióknak. Az akt fehérségének és a néger szolgálóleánynak a színellentéte, a fehér drapériával kontrasztáló háttér és virágcsokor, a figurák sziluetthangsúlya, a mélyteret érzékeltető árnyék sutba vetése mind olyan vonás, amely az új megoldások ígéretét hordta magában. De a modern művészet útját egyengette e két kép szenvtelenül objektív, csak a formakérdésekre koncentráló stílusa is. A téma itt valóban csak ürügy, alkalom bizonyos formai összefüggések rögzítésére. Amit a kép elmond - az nem olvasható csupán a témán, szimbólumokon, ikonográfiai rejtjeleken keresztül, hanem csak az érzékeny szem értheti meg. Kevés kép bizonyította annyira, mint Manet "Olympiá"-ja, hogy létezik az önálló képi, vizuális nyelv, a képzőművészeti gondolkodás is, amelynek öntörvénye, saját lexikája és grammatikája van.

Manet-t a 60-as évek végén Courbet és Goya művészete inspirálta ("Reggeli a műteremben", 1867 és "Miksa császár kivégzése"), majd mind közelebb került az ő példáján induló, de az atmoszferikus hatások iránt fogékonyabb fiatal festőkhöz, a későbbi impresszionistákhoz. 1873-ban Monet-val együtt is dolgozott Argenteuilben, az itt festett képei felelnek meg leginkább az impresszionizmus elveinek ("Argenteuil", "A bárka"). Késői korszakában túlhaladt az impresszionizmuson, nagyobb szerepet szánt a szerkezetnek, a formákat is jobban összefogta, megőrizte azonban a festés hamvát, a pillanat szépségét. E korszakában festői ereje a legnagyobb velenceiekéhez hasonlítható. Az 1881-ben festett "Folies-Bergére bárja" című kompozíciója életműve sommája. Művészetének értékét már korábban is felismerték. Jóllehet kezdetben a hivatalos kritika támadásainak a célpontja volt, a fiatalok az (~ nyomán indultak, a 70-es években pedig már hivatalosan is kezdték elismerni. Az 1884-es hagyatéki kiállításának ugyancsak átütő sikere volt.

A Louvre tanulmányozása tette művésszé és mindvégig a múzeum szellemében dolgozott. A komponálás ugyan sosem volt különös erőssége - ezért is használt fel nagy kompozíciói szerkesztésekor múzeumi előképeket -, mégis mindig ügyelt a képszerkezetre, a foltok ritmusára, tehát a látványélmény véletlenjét a festői tudatosság hálóján szűrte át.

Ha formanyelve el is tért Manet művészetétől, szellemében Milaire-Germain-Edgar Degas (1834-1917) állt legközelebb Manet-hoz. Őt sem érdekelte különösen a plein air probléma, a bontott fény vagy a valőr. Még ha szabadban játszódó jelenetet, utcaképet vagy lóversenyt festett is, akkor is tiszteletben tartotta a formát, a rajzot, a dekoratív értékeket. Rajzának tisztasága Ingres-re emlékeztetett, nem véletlenül, mert Degas "a modern élet klasszikus festője" akart lenni. Mindvégig küzdött benne a kettős vonzás: a klasszikus, múzeumi művészet utáni vágy és a modern élet lüktetése, a pillanatnyi mozgás ezernyi izgalma. Ő, a klaszszikus művészet nagy ismerője és tisztelője, óvatosan került mindenfajta szigorúbb megkomponálást, sőt, képeit nagy műgonddal "dekomponálta", azaz mesteri rejtett kompozíciós szerkezettel ébresztette a pillanatfelvétel esetlegességének az illúzióját, sugallta a véletlenszerű konkrétságát. Mindig borotvaélen táncolt, és sikerült neki a nagy vállalkozás: a megkomponált komponálatlanság, a tudatos véletlen, a klasszikusan modern. Utánozhatatlan bravúr, nincsenek is követői.

Történeti festőnek indult, majd Manet művészetét megismerve vált az új törekvések képviselőjévé. Témakörét néhány témacsoport alkotta: balett, koncert, lóverseny, fürdő nők. Késői korszakában néhány művészetében szokatlan témájú képet is festett, mint az "Abszint mellett" és a "Vasaló nők" . E képeinek hangja Picasso korai műveiben éledt újjá. Művészetének alapeleme a mozgás pillanatszerűsége, ez vonzotta a balett és a lóverseny megjelenítéséhez. Könyörtelen szemű művész volt - nemcsak a pillanatszerűséget leste el a fotótól, hanem az objektivitást is. Mosakodó nőket ábrázoló aktjait olyan szenvtelenül festi, mint tisztálkodó állatokat. Előtte mindenfajta aktábrázolásnak volt valami szublimált, nemes jellege, még Manet nagy botrányt fakasztó "Olympiá"-ja is hódolat a női test előtt. Degas minden pátoszt, heroizálást, istenítést elhagy. Szenvtelenül rögzíti az önmagával elfoglalt mozdulatokat, esetlen hajladozásokat, szépítés nélkül, fotószerű objektivitással közöl tényeket.

A 90-es évektől kezdve szobrokat is mintázott, mozdulattanulmányukat formált viaszból. Feljegyzéseknek szánta csupán őket, a málékony anyag tönkre is ment. Pedig a kor talán legnagyobb szobrásza volt. Degas művészete egyéni színfolt a francia századvég művészetében. Klasszikusan tisztán és izgalmasan modernül rajzolt, nagy kulturális erők összegeződtek műveiben.

Néha-néha átmenetileg, különösen itáliai utazása után a klasszicizálás felé fordult Pierre-Auguste Renoir (1841-1919) is, de az ő egyéniségének nem felelt meg a szigorú stílus, a szabatos rajz. Porcelánfestőként kezdte, 1862-ben került Gleyre műtermébe, itt ismerkedett meg későbbi impresszionista barátaival. Festői útját a barbizoniak és Courbet irányították, ez utóbbi hatására utal a "Vadászó Diana" (1867) című képe. Hatott rá Manet festőisége is ("Lise", 1867). 1869-től Monet-val dolgozott együtt Párizs környékén, a Szajna-parton, majd Argenteuilben, itt alakította ki impresszionista stílusát. Különösen a kedvelt kirándulóhely, La Grenouilliére környékét és idilli motívumait jelenítette meg reflexekt(Sl ragyogó, figurális plein air kompozícióin ("Le Moulin de la Galette", 1876; "Ebéd után", 1879, Frankfurt; "Az evezősök reggelije"; "Kislány ostorral").

1881-ben Algériában és Itáliában járt, művészete a klasszicizálás irányába fordult, Ingres hagyományának az ébresztője. Késői korszakában mind nagyobb szerepet kapott képein a tömeg festői ábrázolása, húsos aktjai már-már manierista jellegűek ("Fürdőző nők"). Öregkorában betegsége miatt nemigen tudott festeni, Maillollal rokon szellemű szobrokat mintázott.

Az impresszionizmus festői között Renoir volt a legelomlóbb, aki a részletszépségekért kockára tette az egész hatását. A lágy reflexek, a puha körvonalak és összemosódó formák jellemezték a többnyire lágy, harmatos leányokat és asszonyokat ábrázoló képeit, amelyekben Boucher kacér aktsorozatának a folytatója, természetesen azzal a különbséggel, hogy ösztönösen felhasznált minden technikai újítást, amelyet az impresszionista festési mód nyújtott.

A legtöbb impresszionista festő csak bizonyos korszakában vagy művészete bizonyos összetevőjében minősíthető impresszionistának. Manet csupán argenteuili korszakában, Renoir és Bazille figurális plein air kompozícióiban, Degas képei keresett dekomponáltságában és a mozgás megjelenítésében, Cézanne és Gauguin is egy korszakában, Berthe Morisot pedig inkább az impresszionizmus előtti Manet követője. Monet, Pissarro és Sisley azonban életművük egészét tekintve is impresszionisták.

A legkiemelkedőbb közöttük Claude Monet (1840-1926) volt, akinek művészetében csakugyan testet öltött az impresszionista alapelv. Talán véletlen, hogy épp az ő képéről nevezték el a mozgalmat impresszionistának, de a véletlen jelen esetben a szükségszerűség hordozója, történeti igazságot teljesített. Joggal mondhatta e nevezetes képről, az "Impresszió, a felkelő nap"-ról Monet mecénása és harcostársa, Durand-Ruel, hogy "az új művészet mintalapja". Már a figurális plein air korszakában is ő volt a legkövetkezetesebb, a legfogékonyabb a fényfestés festői problémái iránt ("Reggeli a szabadban", 1866). Mikor már az ugyancsak matuzsálemi kort megérő barátja, Renoir késői korszakában a szoborszerű, testes aktokat festi, ő akkor fokozza "Nympheás" sorozatában a végsőkig az impresszionista elvet, a mindenfajta prekoncepció és a kompozíció teljes kizárását, és ekkor próbálja a maga érzéki totalitásában visszaadni a látványt. O vette át a japán fametszők kedvelt eljárását, az azonos motívum sorozatszerű feldolgozását is, ez az eljárás az ő tevékenysége nyomán vált az impresszionista alkotó módszer prototípusává.

A roueni katedrális homlokzatáról, a Temze-hídról, a szénakazlakról, tengeri sziklákról, pályaudvarokról festett sorozatai különféle napszakokról, megvilágításbeli effektusokról adnak helyzetjelentést; a rögzített pillanatok egymásutánja a sorozatban a tűnő idő lüktetését érzékelteti. A légkör remegése megszünteti a formák szilárdságát, feloldja az anyagot, a puha, libbenő ecsetvonások mindmegannyi fénypehelyként szövik be a képfelületet, és csak kellő távlatból, a szem recehártyáján sejtődik fel a természeti motívum. Monet korai korszakában Courbet "A festő műterme" című képéhez mérhető hatalmas plein air kompozíciók lebegtek a szeme előtt, később elsősorban anyagi, eladhatási okok miatt vált a kis táblaképek festőjévé. Műterme a Szajna-part, a vízen ringó bárka, a kertek, a tengerpart, a mező . Amit korábban egy művön akart megvalósítani, azt képek egymásutánjában valósította meg - illetve a XX. század elején ismét feltámadt a vágya a nagyméretű plein air kép iránt

Camille Pissarro (1831-1903) ugyancsak mindvégig az impresszionizmus elkötelezettje, amikor a fiatalok inspirálására a divizionizmus foglalkoztatta, akkor is megmaradt az impresszionizmus talaján, csak a közvetlen benyomást váltotta fel a színbontás tudatos művelete. Egyébként ő, bár az egyik legérzékenyehb szemű impresszionista volt, sosem tagadta meg mestereit, a barbizoniakat, különösen Corot-t, akinek képei szerkezeti rendjét köszönhette. Pissarro művészettörténeti érdeme nemcsak művészi teljesítményében rejlett, hanem abban is, hogy ő segítette Cézanne-t a saját útjára találni, és művészete élő kapocs volt a barbizoniak, az impresszionisták és a neoimpreszszionisták között.

Camille Pissarro hosszú és termékeny életútja során többször is változtatta piktúráját. Az 1863 körüli Varenne-de-St. Hilaire zöldellő táját még egyenletesen világítja meg a nyári nap, akadálytalanul érvényesülnek a helyi színek - születőben van az impresszionizmus.

Sisley is az állhatatosak közé tartozott. Nem ment oly messzire a fényfestésben, mint Monet, ugyanakkor napfénytelibb volt, mint Pissarro. Hogy az impresszionizmus nemcsak metódus, hanem iskola is volt, azt nem kis mértékben épp Sisley mindig megbízható minőségű munkássága bizonyította.

Forrás: Száz Szép Kép