Lev Tolsztoj: Gyónás (Eszmefuttatás az élet értelméről...) /1. rész./

- bevezetés egy kiadatlan műhöz

1.

Engem a pravoszláv keresztény hitre kereszteltek, és abban neveltek fel. Arra oktattak gyermekkoromtól fogva, serdülő és ifjúkoromban is. De amikor tizennyolc éves fejjel kikerültem az egyetem második évfolyamáról, nem hittem többé semmiben abból, amire tanítottak.

Bizonyos emlékek alapján ítélve - én sohase hittem komolyan, csak bizalommal voltam az iránt, amire tanítottak, és az iránt, amit előttem a felnőttek vallottak; de ez a bizalom is nagyon ingatag volt.

Emlékszem, hogy amikor tizenegy éves voltam, egy fiú, a rég meghalt Vologyenyka M., aki gimnáziumba járt, egy vasárnap hozzánk ellátogatva, a legfrissebb újságként közölte velünk a gimnáziumban tett felfedezését. Ez a felfedezés abban állt, hogy nincs Isten, és hogy mindaz, amire bennünket tanítanak, merő kitalálás (ez 1838-ban történt). Emlékszem, hogy bátyáim érdeklődését nagyon felkeltette ez az újság, és engem is meghívtak tanácskozni. Arra is emlékszem, hogy mindnyájan igen felélénkültünk, és ezt a hírt fölöttébb érdekesnek és nagyon is lehetségesnek tartottuk.

Még arra is emlékszem, hogy amikor Dmitrij bátyám egyetemi hallgató korában a rá jellemző szenvedélyességgel átadta magát a hitnek, és azon túl eljárt minden misére, böjtölt, tiszta és erkölcsös életet élt - mi valamennyien, még az idősebbek is, állandóan kinevettük, és valami okból Noénak csúfoltuk. Emlékszem, hogy Muszin-Puskin, aki akkor a kazanyi egyetem kurátora volt, egyszer, amikor meghívott bennünket táncolni, szabadkozó bátyámat gunyorosan azzal igyekezett rábeszélni, hogy Dávid is táncolt a frigyláda előtt.

Én akkoriban rokonszenveztem a felnőtteknek efféle tréfáival, és azt a következtetést vontam le belőlük, hogy kell ugyan katekizmust tanulni, kell templomba járni, de azért nem kell túl komolyan venni az egészet. Még arra is emlékszem, hogy egészen fiatal fejjel olvastam Voltaire-t, és gúnyolódása egy csöppet se háborított fel, sőt módfelett mulattatott.

A hittől való elszakadás úgy következett be nálam, ahogy a hasonló képzettséggel rendelkező embereknél be szokott következni, régebben is, most is. Ez, úgy vélem, a legtöbb esetben ekképpen történik: az emberek úgy élnek, ahogy a többiek, a többiek pedig olyan elvek szerint élnek, amelyeknek semmi közük sincs a valláshoz, sőt többnyire ellentétben állnak vele; a vallás nem vesz részt az életben: sem a másokkal való érintkezésben nem akadunk össze, sem a saját életünkben nem kell számot vetnünk vele soha, a hitet valahol az élettől távol, attól teljesen függetlenül valljuk. Ha mégis találkozunk a hittel - akkor csakis, mint külső, az élettől különálló jelenséggel akadunk össze vele...

Egy-egy ember élete, cselekedetei alapján sem most, sem akkor nem lehetett megállapítani, hogy az illető hivő-e vagy sem. Ha van különbség azok között, akik nyíltan vallják a pravoszláv hitet, és azok között, akik tagadják, akkor az nem az előbbiek javára szól...

A Pravoszlávia nyílt megvallása és hirdetése, miként manapság, akkoriban is többnyire buta, kegyetlen, erkölcstelen és önmagukat nagyon fontosnak tartó emberek közt fordult elő.

Eszesség, becsületesség, egyenesség, jólelkűség és erkölcsösség pedig legtöbbször olyan embereknél volt tapasztalható; akik hitetleneknek vallották magukat.

Az iskolában katekizmust tanítanak, és templomba küldik a tanulókat, a hivatalnokoktól igazolást követelnek arról, hogy áldoztak. De a mi köreinkhez tartozó ember, aki nem tanul többé, és nincs állami szolgálatban, most is, régen pedig még inkább így volt, évtizedeket leélhet anélkül, hogy egyszer is eszébe jutott volna: keresztények között él, ő maga is a keresztény pravoszláv vallás hívének számit.

Úgyhogy a bizalomból elfogadott és külső nyomással fenntartott hit apránként szétfoszlik a vele ellentétes, ismeretek és élettapasztalatok hatására, és az ember - nagyon gyakran - még sokáig azt képzeli, hogy épségben megmaradt benne a gyermekkora óta belenevelt hit, holott annak már régóta nyoma sincs.

"Sz" egy eszes és egyenes ember, elmondta nekem, hogyan szűnt meg hinni. Egyszer, immár huszonhat éves korában, egy vadászat alkalmával az éji szálláson este, gyermekkora óta belerögződött szokásból, letérdelt imádkozni. Bátyja, aki vele volt a vadászaton, a szénában feküdt, és nézte őt. Amikor befejezte, és már-már lefeküdt, a bátyja így szólt: "Hát te még mindig csinálod ezt?" Egy szóval se mondtak többet egymásnak, de "Sz" attól a naptól fogva nem térdelt le többé imádkozni, és azon túl nem járt templomba. És immár harminc éve nem jár templomba, nem áldozik, nem is imádkozik. Nem azért, mintha ismerte volna bátyja meggyőződését, és csatlakozott volna hozzá, nem is azért, mintha elhatározott volna magában valamit, hanem csupán azért, mert amit. a bátyja mondott, mintegy lökés volt annak a falnak, amely már-már összeomlott tulajdon súlyától. Az a néhány szó rávilágított, arra hogy ott, ahol ő hitet vélt, már régóta nincs semmi, és hogy ezért azok a szavak, amelyeket kiejt, meg az imádkozás alatt végzett keresztvetések és leborulások teljesen értelmetlen dolgok. Miután átlátta értelmetlenségüket, nem tudta tovább csinálni őket.

Így volt, és azt hiszem, így van ez most is az emberek óriási többségével. A mienkhez hasonló műveltségű emberekről, az önmagukkal szemben őszinte emberekről beszélek és nem azokról, akik magát a hit tárgyát holmi mulandó célok elérésének eszközévé teszik. (Ezek az emberek a legtőrőlmetszettebb hitetlenek, mert ha a hit az ő számukra csak holmi világi célok elérésének eszköze, akkor az nyilvánvalóan nem hit.) A mienkhez hasonló képzettségű emberek vannak abban a helyzetben, hogy a tudás és az élet fénye szétolvasztotta a mesterséges építményt, s ők vagy már észrevették ezt, és szabaddá tették a helyét, vagy pedig még nem vették észre.

A gyermekkoromban belém nevelt vallásosság belőlem is ugyanúgy tűnt el, mint másokból, azzal a különbséggel, hogy mivel én már nagyon korán sokat olvastam és gondolkoztam, az én hittagadásom nagyon korán tudatossá vált. Én már tizenhat éves koromban abbahagytam az imádkozást, és a magam jószántából nem böjtöltem többé, és nem jártam templomba. Nem hittem többé abban, amit gyermekkoromban belém neveltek, de hittem valamiben. Azt, hogy miben hiszek, sehogy se tudtam volna megmondani. Hittem én Istenben is, vagy helyesebben nem tagadtam Isten létét, de hogy milyen istenét, azt nem tudtam volna megmondani. Nem tagadtam én, Krisztust sem, a tanítását sem, de hogy miben is áll ez a tanítás, azt szintén nem tudtam volna megmondani.

Most, ha visszagondolok arra az időre, világosan látom, hogy az én hitem - az, ami az állati ösztönökön kívül az életemet mozgatta -, az én egyetlen igazi hitem, abban az időben a tökéletesedésbe vetett hit volt. De hogy mi is a tökéletesedés, és mi a célja, nem tudtam volna megmondani.

Igyekeztem tökéletesíteni magamat szellemileg - tanultam mindent, amit csak tanulhattam, és amire ösztönzött az élet, igyekeztem tökéletesíteni akaratomat - szabályokat állítottam össze magamnak, és azokat iparkodtam megtartani, tökéletesítettem magamat testileg, mindenféle gyakorlattal edzettem erőmet, csiszoltam ügyességemet, és mindenféle nélkülözésekkel igyekeztem rászoktatni magam a kitartásra és a türelemre. És én mindezt tökéletesedésnek tartottam. Az egésznek a kezdete természetesen az erkölcsi tökéletesedés volt, de azt nemsokára felváltotta a tökéletesedés általában, vagyis nem az a vágy, hogy különb legyek önmagam vagy az Isten előtt, hanem az a vágy, hogy különb legyek más emberek előtt. Majd ezt a törekvésemet - hogy különb legyek más emberek előtt -, nagyon hamar felváltotta az a vágy, hogy erősebb, vagyis híresebb, tekintélyesebb, gazdagabb legyek másoknál.

2.

Egyszer majd elmondom életemnek - ifjúságom e tíz esztendejének részint megható, részint tanulságos - történetét. Azt hiszem, hogy sokan, nagyon sokan érezték ugyanezt. Szívvel-lélekkel jó szerettem volna lenni, de fiatalember voltam, szenvedélyeim voltak, és egyedül, teljesen egyedül éltem, amikor a jót kerestem. Valahányszor megpróbáltam kifejezni azt, ami legbensőbb vágyam volt - hogy erkölcsileg jó akarok lenni -, megvetésre és gúnyra találtam, de mihelyt átadtam magam az alantas szenvedélyeknek, mindjárt megdicsértek, sőt ösztönöztek is.

Nagyravágyás, hatalomvágy, kapzsiság, bujaság, büszkeség, harag, bosszú - ezt mind-mind becsülték. Amikor átadtam magam e szenvedélyeknek, olyan lettem, mint egy felnőtt, és éreztem, hogy meg vannak elégedve velem. Egy jóságos nagynéném, a legtisztább teremtés - akivel egy fedél alatt laktam -, mindig azt mondta, hogy semmit se kíván nekem annyira, mint azt, hogy viszonyom legyen egy férjes asszonnyal: "Rien ne forme un jeune homme, comme une liaison avec une femme comme il faut" , ("Egy fiatal embert semmi sem formál úgy, mint egy férjes asszonnyal folytatott viszony")

s még egy másik boldogságot kívánt nekem - azt, hogy szárnysegéd legyek, lehetőleg az uralkodó mellett, és még a legeslegnagyobb boldogságot is - azt, hogy nagyon gazdag lányt vegyek feleségül, és hogy a házasság révén a lehető legtöbb rabszolgám legyen.

Nem tudok iszonyat és szívfájdalom nélkül visszagondolni azokra az évekre. Embereket öltem háborúban, másokat párbajra hívtam ki, hogy megöljem őket, kártyán vesztettem el, feléltem a parasztok munkájának gyümölcsét, megkínoztattam őket, magukat, bujálkodtam, alakoskodtam. Hazugság, lopás, mindenfélefajta házasságtörés, korhelykedés, erőszakoskodás, gyilkosság . . . Nem volt olyan bűn, amelyet el ne követtem volna, és mindezekért dicsértek és viszonylag erkölcsös embernek tartottak, sőt a velem egykorúak most is annak tartanak.

Így éltem tíz esztendeig.

Akkoriban kezdtem írni, merő hiúságból, kapzsiságból és büszkeségből. Irományaimban ugyanazt csináltam, amit az életben. Avégett, hogy hírnévre meg pénzre tegyek szert - hisz ezért írtam -, el kellett rejteni a jót, és fitogtatni kellett a rosszat. Így is cselekedtem. Hányszor iparkodtam irományaimban ügyesen a közömbösség, sőt a gunyorosság álarca alá rejteni azokat a jóra irányuló törekvéseimet, amelyek életem értelmét alkották. És sikerült is: dicsérettel emlegettek.

Huszonhat éves koromban, a háború után Pétervárra mentem, és ott írókkal kerültem kapcsolatba. Úgy fogadtak, mint közéjük tartozót, hízelegtek nekem. És jóformán észre se vettem, ahogy bennem is gyökeret ver azoknak az embereknek kasztszellemű írói életfelfogása, akikkel kapcsolatban voltam, és immár teljesen el is feledtették velem minden olyan régebbi kísérletemet, hogy jobb legyek. Ez a felfogás olyan elméletet adott életem erkölcsi lazasága alá, amely annak igazolása volt.

Ezeknek az embereknek, írótársaimnak életfelfogása abban állt, hogy az élet általában fejlődik, és hogy ebben a fejlődésben mi, a gondolat emberei játsszuk a főszerepet, és még a gondolat emberei közül is a mi hatásunk - művészeké, íróké - a legerősebb. A mi hivatásunk az, hogy tanítsuk az embereket. Avégett pedig, hogy fel ne tegyük magunknak ezt a kikívánkozó kérdést: mit tudok én, és mit tanítsak - ez az elmélet kifejtette: ezt nem is kell tudnunk, mert hisz a művész és a költő öntudatlanul tanít. Engem csodálatos művésznek és költőnek tartottak, így hát nekem nagyon könnyű volt magamévá tennem ezt az elméletet. Én - a művész, a költő, írtam, tanítottam, magam se tudom, mit. Nekem ezért jó pénzt fizettek, úgyhogy volt kitűnő koszt, lakás, társaság, voltak nők, volt dicsőség. . . Nyilván nagyon jó volt mindaz, amit tanítottam...

Ez a költészet, jelentőségébe és az élet fejlődésébe vetett hit valóságos vallás volt, és én egyik papja voltam.

E vallás papjának lenni igen előnyös volt és kellemes. Így hát én sokáig éltem ebben a vallásban, és nem kételkedtem igazságában. De ennek az életmódnak a második, kivált pedig a harmadik évében kételkedni kezdtem e hit csalhatatlanságában, és vizsgálgatni kezdtem. Kételkedésem első oka az volt, hogy észrevettem e vallás papjai nem mind értenek egyet. Némelyek azt mondták: mi vagyunk a legjobb és leghasznosabb tanítók, mi azt tanítjuk, amit kell, s a többiek hamis tanokat hirdetnek. Mások meg azt mondták: nem, mi vagyunk az igaz mesterek, és ti hirdettek hamis tanokat. És vitatkoztak, veszekedtek, szidták, becsapták egymást, szélhámoskodtak egymással szemben. Ezen kívül voltak ezek közt az emberek közt, akik nem is törődtek azzal, hogy kinek van igaza, kinek nincs, hanem csakis a maguk önző céljait iparkodtak elérni ennek a mi tevékenységünknek a segítségével. Mindez arra késztetett, hogy kételkedjek hitünk igazságában.

Ezenkívül, miután már nem hittem többé magának az írói vallásnak az igazságában, figyelmesebben szemügyre vettem a papjait, és arra a meggyőződésre jutottam, hogy e vallásnak a papjai, az írók, csaknem valamennyien erkölcstelen emberek, többségükben hitvány, jellemtelen emberek, sokkal alávalóbbak azoknál, akikkel régebbi züllött életem és katonáskodásom idején találkoztam, de annyira magabiztosak és önelégültek, amennyire csak az egészen szent emberek lehetnek elégedettek, vagy az olyanok, akik nem is tudják, mi a szentség. Megundorodtam az emberektől, megundorodtam magamtól is, és most már biztosan tudtam, hogy ez a vallás - csalás!

De az a furcsa, hogy bár e vallás egész hamisságát hamar átláttam és meg is tagadtam, arról a rangról - a művész, a költő, a tanító rangjáról -, amelyet ezek az emberek adtak nekem, nem mondtam le. Naivan azt képzeltem, hogy én, költő, művész vagyok, és hogy képes vagyok tanítani mindenkit, noha magam se tudom, mit tanítok. És így is cselekedtem.

Az ezekkel az emberekkel való érintkezés új hibával fertőzött meg, kórossá burjánzott büszkeséggel és azzal a rögeszmével, hogy hivatásom tanítani az embereket, bár magam se tudom mire.

Most, valahányszor, eszembe jut az az idő, az akkori hangulatom és azoknak az embereknek a hangulata,(olyanok egyébként most is ezrével vannak), sajnálat, borzalom kél bennem, és nevethetnékem támad egyszerre, ugyanaz az érzés fog el, amilyet az őrültekházában tapasztal az ember.

Mi akkor mindnyájan szentül hittük, hogy nekünk beszélnünk és beszélnünk, írnunk, publikálnunk kell, mégpedig minél hamarabb és minél többet, mert mindez szükséges az emberiség boldogulásához, s mi ezren és ezren, egymást szidva, ócsárolva, egyre írtunk és publikáltunk, hogy tanítsunk másokat. És ügyet se vetve arra, hogy semmit se tudunk, hogy az élet legegyszerűbb kérdésére : mi a jó, mi a rossz, nem tudunk mit válaszolni, egymásra oda se figyelve, mindnyájan egyszerre beszéltünk, néha elnéző volt egyikünk a másik iránt, sőt dicsérgette is, hogy az is elnéző, legyen, és viszonozza a dicséretet, néha pedig ingerülten igyekeztünk túlkiabálni egymást, pontosan úgy, mint az őrültekházában...

Ezer meg ezer munkás éjjel-nappal végkimerülésig dolgozott, szedett, nyomott millió és millió szót, a posta széthordta egész Oroszországban, mi meg egyre többet és többet tanítottunk, tanítottunk és tanítottunk, és sehogy se győztünk mindent megtanítani, és mindnyájan mérgelődtünk, hogy kevesen hallgatnak ránk. Furcsa, de most már értem. Az igazi, a legbensőbb elgondolásunk az volt, hogy minél több pénzt és dicséretet akarunk kapni. E cél elérése végett semmi mást nem tudtunk csinálni, mint könyveket meg újságcikkeket írni. Így hát ezt csináltuk. Ám ahhoz, hogy ilyen módfelett haszontalan dolgot műveljünk, - és mégis szentül higgyük mi nagyon fontos emberek vagyunk - szükségünk volt még egy meggondolásra, amely igazolja tevékenységünket. Ezért a következőket eszeltük ki: mindennek, ami létezik van értelme. És minden, ami létezik, állandóan fejlődik. Mégpedig a felvilágosodás segítségével fejlődik. A felvilágosultság fokmérője pedig a könyvek, az újságok elterjedtsége. Nekünk azért fizetnek pénzt, és minket azért tisztelnek, mert könyveket, újságokat írunk, tehát mi a lehető leghasznosabb és legjobb emberek vagyunk.

Ez az elmélet nagyon jó lett volna, ha mindnyájan egyetértettünk volna. De mivel minden egyes gondolatra, melyet az egyikünk kimondott, mindig megjelent egy homlokegyenest ellenkező gondolat, amelyet valaki más nyilvánított ki - ennek arra kellett volna késztetnie bennünket, hogy észre térjünk. Ámde mi erre ügyet se vetettünk. Pénzt kaptunk, a híveink dicsértek bennünket - így hát mindnyájan úgy véltük, hogy nekünk van igazunk.

Most már világosan látom, hogy semmi különbség se volt köztünk meg az őrültekháza közt, de akkor csak homályosan sejtettem ezt, és mint minden őrült - saját magamon kívül mindenkit őrültnek tartottam.

3.

Így, ennek az őrültségnek megszállottjaként, éltem még hat esztendőn át, a házasságomig. Ez alatt az idő alatt külföldön jártam. Az Európában töltött hónapok, a haladó szellemű, művelt európaiakkal való kapcsolataim még jobban megerősítettek az általános tökéletesedésbe vetett hitemben, amely éltetett, mert ugyanezt a hitet találtam meg őbennük is. Ez a hit azt a formát öltötte bennem, amelyet korunk művelt embereinek többségében szokott ölteni. Ezt a hitet a "haladás" szó fejezte ki. Akkoriban még azt hittem, hogy ez a szó jelent valamit. Akkor még nem értettem, hogy ha én - akit mint minden élő embert, gyötör a kérdés, hogyan éljek derekabbul - azt válaszolom: a haladásnak megfelelően kell élni, akkor teljesen ugyanazt mondom, amit a csónakban ülő, hullámok és szél sodorta ember válaszol a számára legfőbb, sőt egyetlen kérdésre: "Merre tartsak?" - ha nem a kérdésre felel, hanem azt mondja: "Visz az ár valahová"

Akkor ezt nem vettem észre. De ha az eszem nem is, az érzéseim fel-fellázadtak ez ellen a korunkban egészen általános babona ellen, amellyel az emberek elleplezik maguk elől, hogy nem értik az életet. Így például párizsi tartózkodásom alatt egy kivégzés látványa leleplezte haladás-babonám egész ingatagságát. Amikor láttam, hogy a fej elválik a testtől, és hallottam, ahogy ez is, az is külön belekoppan a ládába, ráébredtem - nem az eszemmel, hanem egész lényemmel-, hogy semmiféle, a létező világ ésszerűségéről és a haladásról szóló elmélet nem igazolhatja ezt a cselekedetet, és ha a világ teremtése óta létezett emberek bármiféle elmélet alapján úgy találnák, hogy ez szükséges, én tudom, hogy ez nem szükséges, hogy ez rossz, és hogy éppen ezért azt, mi a jó és mi a szükséges, nem az dönti el, amit az emberek mondanak vagy cselekszenek, nem is a haladás, hanem én - a szívemmel. A másik eset, amely rádöbbentett, hogy az élethez nem elegendő a haladás babonája, a bátyám halála volt. Ez az okos, jó, komoly ember fiatalon megbetegedett, több mint egy évig szenvedett, nagy kínok között meghalt, úgy, hogy nem értette, miért élt, és még kevésbé értette, miért hal meg. Semmiféle elmélet nem tudott válaszolni erre a kérdésre se nekem, se neki, mialatt kínok között lassan haldoklott.

De ezek a kétségnek csupán ritka esetei voltak, én voltaképpen továbbra is vallottam a haladásba vetett hitet. "Minden fejlődik, én is fejlődök, azt pedig, hogy miért fejlődök mindenkivel együtt - majd meglátjuk." Akkoriban így fogalmazhattam volna meg ezt a hitemet.

Amikor külföldről hazatértem, falun telepedtem le, és kedvtelésből falusi iskolákkal kezdtem foglalkozni. Ez a foglalkozás különösen tetszett nekem, mert mentes volt attól a számomra immár nyilvánvaló hazugságtól, amely már szúrta a szememet az irodalmi-tanítói tevékenységben. Ezúttal is a haladás nevében tevékenykedtem, de már kritikus szemmel néztem magát a haladást. Azt mondtam magamnak, hogy a haladás - bizonyos jelenségeiben - nem helyesen ment végbe, és hogy ezért teljesen fesztelenül kell bánni a primitív emberekkel, a parasztgyerekeknek lehetővé kell tenni, hogy a haladásnak azt az útját válasszák, amelyiket akarják.

Voltaképpen egy és ugyanazon megoldhatatlan feladat körül

forogtam, amely abban állt, hogy tanítsak, bár magam se tudom, hogy mit. Az irodalmi tevékenység magasabb szféráiban világos volt előttem, hogy nem taníthat az ember, ha maga se tudja, mit tanítson, ott láttam, hogy mindenki mást és mást tanít, és e tanítók az egymás közti vitával csak tudatlanságukat leplezik önmaguk előtt, itt, a parasztgyermekek között pedig azt gondoltam, ezt a nehézséget azzal lehet megkerülni, hogy a gyermekekre bízom, mit akarnak tanulni. Most visszagondolnom is nevetséges arra, hogyan köntörfalaztam, hogy kielégítsem szenvedélyes vágyamat, a tanítást, noha lelkem mélyén nagyon jól tudtam, hogy nem taníthatok semmi olyat, ami szükséges, mert magam se tudom, mi a szükséges. Egy év elteltével - amely idő alatt az iskolával foglalkoztam - másodszor is külföldre mentem, hogy megtudjam, hogyan kell tanítani másokat, miközben én magam se tudok semmit.

Amikor úgy éreztem, hogy ezt megtanultam külföldön, mindeme bölcsességgel felszerelve visszatértém Oroszországba a jobbágy-felszabadítás évében, és miután döntőbírói tisztséget vállaltam, tanítani kezdtem a műveletlen népet az iskolákban, a művelt embereket pedig abban a folyóiratban, amelyet akkor indítottam meg. Látszólag jól haladt a dolog, de éreztem, hogy szellemileg nem vagyok teljesen egészséges, és hogy ez nem tarthat így tovább sokáig. Úgyhogy talán már akkor elérkeztem volna ahhoz a kétségbeeséshez, amelyhez ötvenéves koromban jutottam el, ha nem lett volna az életnek még egy olyan oldala, amelyet még nem tapasztaltam ki, és amely menekvést ígért: a családi élet.

Egy évig foglalkoztam a döntőbírósággal, az iskolákkal, a folyóirattal, és úgy kimerültem - főként attól, hogy zsákutcába jutottam -, olyan terhes lett nekem a döntőbíráskodással járó harc, annyira zavarosnak bizonyult az iskolai tevékenységem, annyira megutáltam már a folyóiratban való köntörfalazást - amely most is ugyanabban fejeződött ki, abban a vágyban, hogy tanítsak mindenkit, és elleplezzem azt, hogy magam se tudom, mit kellene tanítani -, hogy belebetegedtem, de inkább lelkileg, mint testileg, otthagytam mindent, elmentem a baskír sztyeppére szabad levegőt szívni, kumiszt inni és természetes életet élni.

Amikor onnan visszatértem, megnősültem. A boldog családi élet új körülményei már teljesen elvontak az élet általános értelmének bármiféle kutatásától. Ebben az időszakban a családra, a feleségemre, a gyermekeimre, következőleg a megélhetési eszközök gyarapítására összpontosult az egész életem. A tökéletesedésre való törekvést, amelyet korábban már felváltott az általános tökéletesedésre, a haladásra irányuló törekvés, most már éppenséggel az a törekvés váltotta fel, hogy minél jobb legyen nekem meg a családomnak.

Így telt el még tizenöt év.

Noha e tizenöt év alatt haszontalanságnak tartottam az íróságot mégis tovább írtam. Már megízleltem az íróság csábító előnyeit - holmi jelentéktelen munkáért óriási pénzbeli ellenszolgáltatást meg tapsokat kap az ember -, így hát teljesen átadtam magamat neki, mint anyagi helyzetem javítását szolgáló eszköznek, amely arra is jó, hogy elfojtson a lelkemben minden kérdést a magam és mindnyájunk életének értelméről.

Írtam tehát, azt tanítva, ami számomra az egyetlen igazság volt: úgy kell élni, hogy neked magadnak és a családodnak a lehető legjobb legyen.

Így éltem, de öt évvel ezelőtt többször is igen furcsa dolog történt velem. El-elfogott a kétség, eleinte csak pillanatokra, megtorpant életem menete, nem tudtám hogyan éljek, mit cselekedjek, egészen tanácstalan lettem és elcsüggedtem. De ez elmúlt, és úgy éltem tovább, mint azelőtt. Azután egyre gyakrabban és gyakrabban kezdtek ismétlődni a kétségnek ezen a pillanatai, mégpedig mindig ugyanabban a formában. Életem menetének ezek a megtorpanásai mindig ugyanazokban a kérdésekben jutottak kifejezésre: "Miért? No és azután?"

Eleinte úgy véltem, hogy ezek nem helyénvaló, céltalan kérdések. Úgy véltem, mindez ismeretes dolog, és ha egyszer komolyan nekifogok, hogy megoldjam e kérdéseket, ez nem kerül nagy fáradságba, most nem érek rá foglalkozni velük, de ha elkezdek gondolkozni rajtuk, akkor meg is találom a feleletet. De mind gyakrabban és gyakrabban ismétlődtek a kérdések, egyre sürgősebbé és sürgősebbé váltak a feleletek, és ezek a válasz nélkül maradt kérdések, akár az egy helyre eső pontok, egyetlen fekete folttá tömörültek.

Ugyanaz történt, ami azokkal szokott történni, akik halálos belső betegségbe esnek. Először csak a gyengélkedés jelentéktelen tünetei mutatkoznak, amelyekre a beteg ügyet se vet, azután ezek a tünetek mind gyakrabban és gyakrabban ismétlődnek, majd egyetlen - időben osztatlan - szenvedéssé olvadnak egybe. A szenvedés egyre fokozódik, és a beteg egyszer csak rádöbben, hogy az, amit ő gyengélkedésnek vélt, a világon a legdöntőbb az ő számára, mert az a halál.

Ugyanez történt énvelem is. Ráeszméltem, hogy ez nem véletlen gyengélkedés, hanem valami nagyon fontos dolog, és hogy ha folyton ismétlődnek ugyanazok a kérdések, akkor felelni kell rájuk. És én meg is próbáltam felelni. Olyan ostobának, együgyűnek és gyerekesnek tűntek fel ezek a kérdések. De mihelyt hozzájuk nyúltam, és megkíséreltem megoldani őket, rögtön meggyőződtem először is arról, hogy ezek nem gyerekes, nem ostoba kérdések, hanem a legfontosabb és a legmélyebb kérdések az életben, másodszor arról, hogy bármennyit töprengek is, nem tudom megoldani őket. Mielőtt a szamarai birtokkal, a fiam nevelésével, egy könyv megírásával foglalkoznék, tudnom kell, miért fogom ezt vagy azt csinálni. Amíg ezt nem tudom, semmihez sem foghatok hozzá. A gazdaság körül forgó gondolataim közepette - amelyek nagyon foglalkoztattak akkoriban -, hirtelen eszembe ötlött egy kérdés: "No jó, lesz 6000 gyeszjatyina földed a szamarai kormányzóságban, lesz 300 lovad, és azután? . . ."

Ilyenkor egészen megdöbbentem, és nem tudtam tovább gondolkozni. Vagy például ha azon kezdtem gondolkozni, hogyan neveljem a gyermekeimet, azt mondtam magamnak: "Miért?" Vagy ha azon töprengtem, hogy érhetné el a jólétet a nép, váratlanul azt kérdeztem magamtól: "Mi közöm nekem ehhez?" Vagy ha arra a dicsőségre gondoltam, amelyet majd műveim szereznek nekem, azt mondtam magamnak: "No jó, híresebb leszel Gogolnál, Puskinnál, Shakespeare-nél, Moliére-nél, a világ valamennyi írójánál és aztán?! . . ."

És semmit, de semmit sem tudtam rá válaszolni.

4.

Megállt az életem. Tudtam lélegzeni, enni, inni, aludni, és nem tudtam nem lélegzeni, nem enni, nem inni, nem aludni, de az élet megszűnt, mert megszűntek az olyan vágyak, amelyeknek a kielégítését ésszerűnek találtam volna. Ha kívántam valamit, akkor előre tudtam, hogy akár kielégítem a kívánságomat, akár nem elégítem ki, úgyse lesz belőle semmi.

Ha odajön hozzám egy tündér, és felajánlja, hogy teljesíti kívánságaimat, nem tudtam volna mit mondani. Mámoros pillanataimban még csak voltak - ha nem is kívánságaim, hát a régi kívánságaimnak a megkövült maradványai -, de józan perceimben tudtam, hogy ez csupán káprázat, hogy nem érdemes kívánni semmit. Még arra is képtelen voltam, hogy az igazság megismerését kívánjam, mert sejtettem, hogy mi is az voltaképpen. Az igazság az volt, hogy az élet értelmetlen dolog.

Látszólag éltem-éldegéltem, mentem-mendegéltem, mígnem eljutottam egy szakadékhoz, és immár világosan láttam, hogy ott elöl nincsen semmi, csak pusztulás. Megállnom sem lehetett, visszafordulnom se, még a szememet behunynom se, hogy ne lássam, hogy ott elöl semmi sincs az élet, a boldogság káprázatán és igazi szenvedéseken, igazi halálon, a teljes megsemmisülésen kívül.

Meguntam az életet - valami ellenállhatatlan erő hajtott, hogy valamiképpen megszabaduljak tőle. Azt nem állítanám, hogy akartam volna öngyilkosságot elkövetni. Az az erő, amely elfelé húzott az élettől, erősebb, teljesebb, általánosabb volt az akarásnál. Az életre való régebbi törekvéshez volt hasonló ez az erő, csak ellenkező előjellel. Minden erőmmel elfelé igyekeztem az élettől. Az öngyilkosság képzete ugyanolyan természetesen ötlött fel bennem, ahogy azelőtt az élet megjavítására irányuló gondolatok. Ez a gondolat olyan csábító volt, hogy minden ravaszságomat latba kellett vetnem magam ellen, hogy ne túlságosan elhamarkodva váltsam valóra. Csak azért nem akartam sietni, mert szerettem volna minden lehetőt elkövetni, hogy kivezető utat találjak. Ha nem sikerül kiutat találnom, még mindig ráérek - mondtam magamnak. És akkor én, a boldog ember, kivittem a kötelet a szobámból - ahol levetkőzéskor mindig egyedül voltam -, hogy ne akasszam fel magamat a szekrények közötti keresztgerendára, és nem jártam többé puskával vadászni, nehogy engedjek a csábításnak, és ilyen túlságosan is könnyű módon megszabadítsam magamat az élettől. Magam se tudtam, mit akarok, féltem az élettől, szabadulni iparkodtam tőle, de azért még mindig reméltem valamit.

És ez akkor történt velem, amikor megvolt körülöttem minden, amit teljes boldogságnak neveznek, amikor még ötvenéves se voltam. Volt jó feleségem, aki szeretett, és akit szerettem, voltak jó gyermekeim, nagy birtokom, amely egyre nőtt, gyarapodott, ha én nem is törtem magam. Tiszteltek, becsültek szeretteim, ismerőseim, az idegenek jobban becsültek, mint valaha, és bízvást minden különösebb önáltatás nélkül azt vélhettem, hogy híres ember vagyok. Ráadásul nem voltam beteg, se testileg, se lelkileg, sőt olyan szellemi és testi erőnek örvendtem, amilyet ritkán tapasztaltam a velem egyívásúaknál. Versenyt kaszáltam a parasztokkal, és nyolc-tíz órai szellemi munkát is tudtam végezni anélkül, hogy bármiféle káros következményét is éreztem volna ennek az erőfeszítésnek. Ilyen helyzetben jutottam odáig, hogy nem tudtam élni, és a haláltól való félelmem miatt minden ravaszságomat latba kellett vetnem magam ellen, hogy ne fosszam meg magamat az élettől.

Ezt a lelkiállapotomat ilyenformán tudtam volna kifejezni: az én életem valami ostoba és rossz tréfa, melyet valaki űz velem. Noha nem ismertem el, hogy engem "bárki" is teremtett volna, az elképzelésnek ez a formája, hogy tudniillik valaki gonosz és ostoba játékot űzött velem, amikor erre a világra teremtett, a legtermészetesebb volt számomra.

Önkéntelenül elképzeltem, hogy valahol van valaki, aki jól mulat, amikor rám néz, és látja, ahogy én - miután harmincnegyven hosszú éven át éltem, tanultam, fejlődtem, gyarapodtam testben-lélekben, most szellemileg teljesen megérve, és eljutva az életnek arra a csúcsára, ahonnan az egészét be lehet látni, úgy állok ezen a csúcson, mint szamár a hegyen, és pontosan tudom, hogy az életben nincs, nem is volt, és nem is lesz semmi. Ő pedig jót nevet.

De hát akár van, akár nincs az a valaki, aki kinevet, attól nekem semmiképp se könnyebb. Nem tudtam semmiféle ésszerű tartalmat adni sem akár egyetlenegy cselekedetemnek, sem az egész életemnek. Csak azon csodálkoztam, hogy nem értettem én ezt mindjárt az elején? Hisz mindezt régóta mindenki tudja. Maholnap jönnek a betegségek, elhalálozások (már jöttek is) szeretteimre, énrám, és semmi sem marad bűzön meg férgeken kívül. Műveimet, bármilyenek is, mind elfelejtik előbb-utóbb, és én magam se leszek többé. Hát akkor minek törjem magamat? Az a csodálatos, hogy valaki nem látja ezt, és mégis tud élni. Élni csakis addig lehet, amíg részeg vagy az élettől, de mihelyt kijózanodol, lehetetlen nem látnod, hogy mindez csalás, mégpedig ostoba csalás. Éppen ezért még mulatságosság és szellemesség sincs benne - egy fikarcnyi sem - csupáncsak kegyetlen és ostoba az egész...

Réges-rég elmondták már azt a keleti mesét arról a vándorról, akit a sivatagban megtámadott egy bősz fenevad. A vándor a fenevad elől menekülve egy kiapadt kútba ugrik, de a kút fenekén egy sárkányt pillant meg, amely máris tátja a száját, hogy felfalja, s a szerencsétlen - mivel nem mer kimászni, nehogy elpusztítsa a feldühödött fenevad, de a kút mélyére se mer ugrani, nehogy felfalja a sárkány - megkapaszkodik a kút hasadékaiból kinőtt vad bokor gallyaiban, és abban fogódzkodik. A karja gyengül, ő maga érzi már, hogy hamarosan martaléka lesz az enyészetnek, amely immár kétfelől is vár rá, ámde egyre csak tartja magát. Ahogy fogódzkodik, körülnéz, és azt látja, hogy két egér - az egyik fekete, a másik fehér - körüljárja, és alul egyre rágja annak a bokornak a törzsét, amelyen ő csüng. A bokor magától mindjárt letörik, leszakad, és ő a sárkány torkába zuhan. A vándor látja ezt, és tudja, hogy kikerülhetetlenül elpusztul, de mialatt ott csüng, matat maga körül, és a bokor levelein talál néhány csöpp mézet, el is éri a nyelvével, és lenyalja őket. Hát így kapaszkodom én is az élet gallyaiba, jóllehet tudom, hogy elkerülhetetlenül vár a halál sárkánya, mely leselkedik rám, hogy széttépjen, és én nem tudom megérteni, miért jutottam ilyen mártíromságra. És megpróbálom szopogatni azt a mézet, amely régebben vigaszt nyújtott, de ez a méz már nem szerez örömet nekem, a fehér és a fekete egér - a nappal és az éjszaka - pedig alul egyre rágja azt az ágat, amelybe kapaszkodom. Világosan látom a sárkányt, és a méz már nem édes nekem. Csak egyet látok, a kikerülhetetlen sárkányt meg az egereket, és nem tudom elfordítani róluk a tekintetemet! És ez nem mese, hanem színtiszta, vitathatatlan és mindenki számára érthető igazság.

Az élet örömeinek régebbi káprázata, mely elfojtotta a sárkánytól való félelmet, már nem szed rá. Bármennyit mondják is nekem: ha nem tudod felfogni az élet értelmét, hát ne töprengj, hanem élj - én nem tehetem ezt, mert túlságosan sokáig tettem azelőtt. Most képtelen vagyok arra, hogy ne lássam a tovatűnő nappalokat és éjszakákat, amelyek a halál felé visznek. Én csak ezt az egyet látom, mert ez az egy az igazság. Minden egyéb - hazugság.

Az a két mézcsepp, amely a többinél hosszabb ideig elfordította tekintetemet e kegyetlen igazságról - a szeretet családom meg az íróság, amelyet művészetnek neveztem -, már nem édes nekem.

"A család" - mondtam magamnak, de hát a család, a feleségem, a gyermekeim, ők is emberek.

Ugyanolyan körülmények között vannak, mint én, vagy hazugságban kell élniük, vagy pedig látniuk a szörnyű igazságot. Hát akkor minek éljenek? Minek szeressem, óvjam, neveljem őket, minek vigyázzak rájuk? Hogy ugyanúgy kétségbeessenek, mint én, vagy hogy bárgyúak legyenek? Ha szeretem őket, nem titkolhatom el előlük az igazságot - a megismerés területén tett minden egyes lépésük e felé az igazság felé vezeti őket. Ez az igazság pedig - a halál.

"Művészet, költészet? . . ." A sikernek, az emberek dicséreteinek hatása alatt sokáig igyekeztem elhitetni magammal: ez olyan mesterség, amelyet lehet folytatni, tekintet nélkül arra, hogy majd jön a halál, és megsemmisít mindent, engem is, a műveimet is, sőt az emléküket is, de hamarosan beláttam, hogy ez is áltatás. Világos volt előttem, hogy a művészet az élet megszépítése, csábítás az életre. Csakhogy az élet az én számomra elveszítette minden vonzóerejét, hát akkor hogyan csábítgathatnék másokat. Amíg nem a saját életemet éltem, hanem a mások élete sodort hullámain, amíg azt hittem, hogy az életnek van értelme, noha nem tudom kifejezni - az életnek a költészetben és a művészetekben való mindennemű visszatükröztetése örömet szerzett nekem, jólesett néznem az életet a művészetnek ebben a kis tükrében, de amikor kutatni kezdtem az élet értelmét, amikor szükségét éreztem, hogy a magam életét éljem - az a kis tükör vagy szükségtelenné, fölöslegessé és nevetségessé, vagy gyötrővé vált számomra. Most már nem tudtam vigasztalni magamat azzal, hogy a kis tükörben azt látom: ostoba és kétségbeejtő a helyzetem. Ennek csak akkor tudtam jólesően örülni, amikor lelkem mélyén még hittem, hogy az életemnek van értelme. Akkor a fényeknek és az árnyaknak - a komikusnak, a tragikusnak, a meghatónak, a szépnek és a félelmetesnek - ez a játéka elszórakoztatott. De amikor tudtam, hogy az élet értelmetlen és iszonyú, ez a tükörrel folytatott játék már nem tudott mulattatni. Semmilyen mézédesség se lehetett már igazán édes nekem, amikor láttam a sárkányt meg a támasztékomat rágó egereket.

De még ez is kevés. Ha egyszerűen csak felfogtam volna, hogy az életnek nincs értelme, akkor nyugodtan tudhattam volna ezt, tudhattam volna, hogy ez az én sorsom. De én nem tudtam beletörődni ebbe. Ha én olyan ember vagyok, aki erdőben él, és tudja, hogy abból nincs kiút, akkor még csak tudok élni, de én olyan ember voltam, aki eltévedt az erdőben, akit félelem szállt meg amiatt, hogy eltévedt, így hát ide-oda rohan, szeretne kivergődni valami útra, de tudja, hogy minden lépéssel csak még jobban eltéved, s mégse képes megállni, hogy ne futkosson ide-oda.

Ez volt a szörnyű. Épp azért akartam megölni magamat, hogy ettől a szörnyűségtől megmeneküljek. Rémületet éreztem azzal szemben, ami vár rám, és tudtam, hogy ez a rémület szörnyűbb magánál a helyzetemnél, de nem tudtam elhessegetni, és nem tudtam türelemmel kivárni a végét. Bármennyire meggyőző volt is az a megoldás, hogy úgyis megreped egy véredény a szívemben, vagy megpattan bennem valami, és mindennek vége lesz, nem tudtam türelmesen kivárni a végét. Túlságosan nagy volt a sötétségtől való félelem, úgyhogy hurokkal vagy golyóval minél előbb, minél előbb meg akartam szabadulni tőle. Ez az érzés vonzott a legerősebben az öngyilkosság felé.

{Forrás: Lev Tolsztoj: Gyónás}