BYRON, SHELLEY, KEATS versek III.

BYRON, George Noel Gordon (1788-1824)

AZ ÓCEÁN RÉSZLET A CHILDE HAROLD IV. ÉNEKÉBŐL

Gyönyörű az uttalan rengeteg,
ujjong lelkem a parton egyedül;
egy társaság van, hol nem szenvedek:
a mély tenger, hol az ár hegedűl.
Megvetlek, ember! Természet, te hű,
meghitt barátom, benned rejtezem:
fogadj be hát Mindenség, lelkemen
a mondhatatlan űl, kiáltó rejtelem.

Gördülj sötétkék Tenger, hömpölyögj!
Tízezer flotta siklik balgatag
fölötted; ember dúl a föld fölött,
de itt megtorpan: roncs hajódarab
víz-pusztaságod műve, nem marad
árnyéka sem dühének, teste még
esőcseppként villan - egy pillanat -
s mély kebledbe zuhan, mint bugyborék,
sír, koporsó, harang, emlék mind - puszta lég.

Nincs lépte ösvényeden, réteid
nem hullnak zsákmányként kezébe. Állj!
s leráztad már... Rút dühe mérgeit
a földbe robbantja, s te mint király,
feldobod s a felhőket sepri már:
borzongatja játékos permeted
és isteneihez üvölt, sivár
reménye ott pislog a part felett,
lesújtod hát ismét a földre, mint ebet.

Kővárosok bástyáit menny köve
gyanánt sujtó néprázó fegyverek,
császárok tornyainak pőrölye,
roppant bordáju tölgy-szörnyetegek,
- sár-alkotójuk igy szól gyermeteg:
"Én a tenger Lordja és béke Ura..." -
ez mind csak játékod s mint hó pereg
pezsgő hullámod olvasztóiba
mind az Armada gőg s Trafalgar bosszuja.

Partjaid: tünt birodalmak, Te nem!
Asszir, görög, római, pún: mi most?
Szabadok voltak s nyögtek végtelen
vizedtől és még sok más zsarnok ott.
Partjaik szolgák, rablók rabja; sok
ország bukott velük: te nem, örök!
Csak vad vizek játéka változott,
a perc lehull kék homlokod fölött,
vized, mint az Első Napon, ugy hömpölyög.

Dicső tükör, hol a Mindenható
villámlik a viharban; szűntelen,
- dereng, borong bár, szél leng, vágtató
orkán, jégsarkon s vak fojtó delen -
határtalan, fenséges, végtelen,
örökélet képmása, trónusa
a Láthatatlannak, bár szörny terem
mélységed iszapjából; Föld Ura
s magános új utak szörnyű kolosszusa!

GULYÁS PÁL

SHELLEY, Percy Bysshe (1792-1822)

AZ ISZLÁM LÁZADÁSA
RÉSZLET MARYNEK

Elkészült nyári munkám, Mary, s végre
megtérek hozzád, szívem otthona,
mint királynőjéhez tündér-vitéze
a bűvös lakba zsákmányt visz haza.
Ne nézz le, mert nem vártam meg, hogy a
halandó éjben csillagfény legyen
a csillagok közt hírem, és noha
csak kétes ígéret még a nevem,
tiedhez kapcsolom, te Fény és Szerelem.

Mi tőled elrabolt oly sok időre:
munkám gyümölcsét neked nyujtom át.
Nem látnak többé ott, hol összenőve
lugast formálnak a lombkoronák,
vagy zuhatagok édes kardalát
visszhangozzák a vad, zöld szigetek;
magányos sajkám magányra talált
mohos fa, sás közt - már veled leszek,
hisz szívem eddig is ott lüktetett veled.

Nagy tettre vágytam, de köd fedi el
világunkat az ifjuság előtt -
s egy májusi hajnal szellőivel
- őrzöm e percet - felszakadt a köd.
Oktalan sírtam csilló fű között -
s egy tanteremből ekkor durva, vad,
fültépő hangok áradata jött:
egy gyászvilág visszhangja, jajszavak,
zsarnokok torz dühét csikorgó iszonyat.

Összefont karral szétnéztem a réten -
napfényes földre omló könnyemet
gúnyolni senki sem volt e vidéken -
s így szégyen nélkül szóltam: - "Bölcs leszek,
igaz, szabad és szelíd e veszett
világon, hol nézni is szenvedés,
hogy meg se szólják az erőseket,
s nem vet gátat a zsarnoknak az ész." -
Nem sírtam már, szivem nyugodt lett és merész.

A tudomány tiltott tárnáiból
halmoztam ettől kezdve a tudást,
nem bántam: zsarnok mit tud, mit papol,
e titkokat tanultam, semmi mást,
így készült lelkem páncélzata, lásd,

hogy küzdhessen az emberek között;
erőm s reményem így érlelt kalászt,
így izmosult, míg belém nem szökött
a magány érzete, e szomj, mely meggyötört.

Jaj, a szerelem csapás, törvetés
annak, ki mindent Egyre tenne fel!
Így jártam én is: kétségbeesés,
csillagtalan éjből szőtt vak lepel
zuhant üres világomra, mivel
senkit se leltem, ki be nem csapott,
kemény szivek jeges köveivel
döngölték szívem, s merev lett, halott,
míg tőled tört röge életre nem kapott.

Jöttél, barátnőm, s télies szivem
zsendült, mint kikeletkor puszta sík;
ifjú bölcsességedben szeliden
széttördelted a Szokás láncait,
szép voltál s olyan szabad, mint akit
felhők közt bolygó gyors fény sorsa vár,
mit el nem ér, ki börtönben lakik -
köröttem is terpeszkedő homály,
de lelkem felszökött, mert tudta, rád talál.

Nem egymagamban ballagtam tovább
magasztos tervek útján ezután,
veled jártam a világ vadonát,
ahol kétségbe kerget a magány -
okultam az Ész zordon vigaszán:
bár Nyomortól a jó is elrohad,
próbált barát csürhével tör reám,
gaz gúnyolja az ártatlanokat,
nem ingat meg a sors bennünket, bármit ad.

Derültebb órán jönnek sorra vissza
az ingatag jósorssal társaim.
"Ne gúnnyal viszonozd a gúnyt!" - tanítja
bölcsességet s erőt adón a kín.
Kacaj bukdos otthonunk falain,
mióta szültél két szép gyermeket -
reggeli fény süt ránk -, nincs arra rím,
hogy mennyi gyönyör nemzette veled
énbennem ezt a Dalt, mit neked szentelek.

Járatlan ujjal pöngetett dalom
csak zengőbb hangok preludiuma?
Vagy nem mélázok többé lantomon,
s ez csöndbe dermed csakhamar, noha
a Zűrzavar s Szokás vén trónusa
ledőlne s az Igazság lenne már
varázsától az emberek ura...
Bíznék... De múltam sok gyötrelme fáj,
s koncáért összecsap Szerelem és Halál.

Mi vagy te? Tudom, s félek szólni. Néma
éveivel az idő közli tán.
De tág homlokod sugárzása és a
mosolyaid és könnyeid, vidám
szavad és komoly arcod halovány
varázsa gyöngéd jóslat: szerető
félelmemet lebírni száll reám:
látom, szemedből lelked tőr elő,
és benne Veszta-láng, rejtelmes, mély erő.

Mondják: születésedtől vagy ilyen,
dicső szülők csupa-báj gyermeke.
Érted egy Bolygó tűnt le szeliden,
búcsúzó sugarainak heve
mocsoktalan fénnyel hintette be

alakod; híre most is átragyog
e napjainkat dúló, fekete
viharokon; s nagyoknál is nagyobb
Atyád örök nevét oltalmul hívhatod.

Nagy szellemek közös szózata szállt
három évezred szép visszhangjaként,
s némán fülelt fel a nyüzsgő világ,
mint ki a pusztán hall honi zenét.
Nem rontott sápadt elnyomókra még
ily félelem; Hit, Szokás, törpe Gond,
mint villám-sujtott sárkány-ivadék
egy kis időre otthagyta a tort,
az ember mart szivét, mely étke s fészke volt.

Örök-igaz hang vár, emberiség!
Kiáltok - hogyha nem jő felelet,
ha vak dühvel tiprod tiszta nevét
annak, ki szeret - édesem, veled
mint kettős lámpa, nézem e veszett
éji világnak mily vihara dúl -
nyugodt csillagpár - míg a megrekedt
hajósok fölött felhőraj vonul,
ő évről évre ég kiolthatatlanul.

EÖRSI ISTVÁN

KEATS, John (1795-1821)

KÖD MULTÁN

Ha nem sír a köd már a sík körül
és eltűnik a tél haragja végül,
jön egy nap Délről és a beteg égrül
minden picinyke foltot letörül.

A zord idő engesztelőn nevet,
a május majd általveszi örökjét
s úgy legyezi pillánkat a hűvösség,
mint a rózsát az enyelgő permeteg.

És álmok intenek, egy szebb valóság,
érő gyümölcsök, bimbók, gyenge rózsák,
egy alvó gyermek halk lehellete,

a homokórán andalgó zene,
Sappho bús bája, ábránd, béke, hála,
ligeti csermely - s egy költő halála.

KOSZTOLÁNYI DEZSŐ

Forrás