FRÖHLICHNÉ KAFFKA MARGIT: CSENDES VÁLSÁGOK

Friss reggeli időben érkeztek és becsöngettek a szunnyadó házba. A legelső hajó hozta őket, mikor a folyóparti gyárak áttetsző, búgó tülökszava végigrezgett a Dunán és vízszagú, nagy garabonciás szellők nekilódulva átcsatangolták a homályos utcákat. A két fiú ma látta a hajnalt belepiroslani a víz hideg acéllapjába; szigetek halványan rügyező fáit látták, terhes szaladó uszályhajókat és lenge ladikokat, pihenve a fölengedett, tavaszi vízen. A sima, fiatal arcuk átszínesedett, amikor felhágtak a kis nyaralóváros hegyi sikátorán és lihegve, fújva álltak a zöldrácsos utcaajtó előtt.

A kiskerten át jött Rézi; jóindulatú, nyugodt családi házak e halk és derűs Rézije. A kulcs megzörrent a kezében és szólt ragaszkodó, csendes örömmel:

- Lám, a pesti úrfiak!

Úgy tett, mintha ismerné a másikat, a vendéget is, akinek az érkezéséről úgyis tudott. Körülrepeste őket, az ujja hegyét remegve és futtában végighúzta a fiatal gazda vállán, előrement, majd visszafordult.

- Felköltsem most az asszonyt? - kérdezte és aggódón, határozatlanul várta a "nem"-et.

- Dehogy! - nyugtatta Pál. - Anyám csak estére vár, ugye? Meglepjük. Csak terítsen háromra reggelihez és nekünk adjon addig valami kis italt. De ne szóljon ám neki, Rézi, míg csak ki nem jön! Mi addig megszállunk, Ferkó! Látja, Rézi, hát ez az a Ferenc úr! Itt még fűtenek?

A verandaszerű, üveges ebédlőben enyhén langyos volt a kályha porcelánja és a parázs gyönge izzása kellemesen lehelte be a szobát. Még jól esett, - húsvét hete volt és hűsen üde reggel. Az üvegfal keletre nyílt és már jó sok, tisztafehér napfény ömölt be rajta, megcsillogtatva a teríték ezüstjét s a csészéket, amint jól nevelt nesztelenséggel odaigazította Rézi. Pál itthon volt, - mosolyogva jött-ment, gyékény karszékeket hurcolt a kályha mellé, töltött, kínálkozott.

- Francia konyak, - nem rossz ugye? Friss pogácsa, - Rézinek ma jó napja van. Te, ez ritka egy Rézi ám, tizenöt éve van nálunk. Csak néha egy kicsit vénleány, tudod, - bogaras. Sokat beszélt, fesztelenül és valami kedves, diákos lelkendezéssel minden apró dologról. A csinos fiú arca csupa buzgóság volt és gyöngéd kedvkeresés. A vendége hallgatagabb, de erősen és komolyan megfigyelő.

- Még egy pohárral, - sürgette Pál. - Annak az essaydnek a sikerére, - mi is van vele? Beadtad?

- Az asszisztens megígérte, hogy felhívja rá majd az öreg figyelmét. Nem várok sokat!

- Ha tudná őméltósága, hogy az utódát kell tisztelnie benned a történetfilozófiai tanszéken.

Őszintén mondta ezt a gyerekséget. Tizenkilenc évesek voltak mind a ketten, az imént jelesen érettek; és a tarsolyuk, mint a többi sok eminensé, duzzadt a nagy elérések csillogó garderobjától. Náluk és bennük volt mindaz, ami idővel, lassan majd zálogba kerül és marad valami egyhangú, kopott emberuniformis... De tizenkilenc év!...

- Jöjj most, - kérte Pál, - nézzünk szét itthon. Lábujjhegyen, kérlek! Ezenkívül csak három szoba az egész; a mama szalonja, a háló, meg ez az enyim. Itt fogunk aludni, már itt a táskád. - Most gallért váltunk, - jó? Kormos lett a hajón.

Már megint igazította, öltöztette a plebejus fiút, - de közben a csinos, rokonszenves képe sugárzott a megértő ragaszkodástól és a jólneveltség dresszírozott készségével vette élét a szónak. Ferenc mosolygott, - tán valamicskét fanyarul, - aztán engedelmeskedett, kezet mosott, beférkőzött ő is.

- Rajtad meglátszik, Palkó, hogy édesanyád mellett nőttél, - mondta később sok egyébre is gondolva.

A háziasszony nappalijába mentek, e bronz és rezedazöld tapéták közé, ahol a világos, nagy áttört függönyök mögött, a reggeli interieur félderűjében könnyű, de azért mély, jelentős és bájos parfümillat úszott. Pál megállt egy percre idebenn.

- Milyen szép, - mondta a másik sóhajszerűen, akaratlanul.

- Igen, - mosolygott Pál. - Ezt én is úgy szeretem, - ez olyan igazi szoba, mert olyan nagyon hasonlít a gazdájára. Itt minden egészen a mama!

Kedves meghatottsággal intett az alvó szobája felé, tompított hangon beszélt inkább a bútoroknak és a tárgyaknak, amiket viszontlátott.

- Látod, - ez az asztal, amelyiknél leveleket ír. Minden más asszony-íróasztal tornyos és szűk, és buta holmikkal van telerakva. Ez nem nagy, de sima és téres, metszett üvegű és tompa élű. De ugye, valahogy formás és nyugodt. Nem találod? Az egész szoba nyugodt, ugye? Ez a nagyobbik perzsaszőnyeg csak utánzat, de azért nem ízléstelen. Úgy ismerek itt minden apróságot és tudom, hogy mama előbb sokáig kívánta és álmodta és gyűjtött rá; - amíg valahol kirakatban, vagy múzeumban, vagy zsibárusnál meglelte az igazit. Csacsi darab nincs is, csak egy; ez a beezüstözött babacipő, az enyém, egyéves koromból - nézd, hogy kitapostam a sarkát!

A másik nézett mindent, némán és csendes, nem is öntudatos megilletődéssel. Sajátságos módon úgy találta, hogy jó lenni idebenn. A horgolt terítőkhöz, plüss albumokhoz és lombfűrész-kazettákhoz szoktatott szemét valóban nem lázította itt kirakat drágaság gőgje, vagy a fabútorok zárkózott, hideg masszivitása, ami nagyon előkelő szobákban mindig szomorúvá és ellenségessé tette őt. Itt minden magától lettnek látszó volt, könnyed, de tartalmas és kedvesen mértékletes. Párnák egyszínű, sima selyemből, egy darab régi brokát, diszkréten tarka japán ellenző, néhány szoborvázlat agyagból, vagy sima rámás tollrajzok, - nem, - nem is látta darabonkint, csak érezte e négy fal közé zárt intimitást, szelíd harmóniát és lappangó, szinte fájó érdekességet. Arra gondolt, hogy az illatszer különös árnyalata ejti csak káprázatba és elmélyedésbe.

- Én nem ismertem az anyámat, - mondta csaknem gyerekes ellágyulással, amit mindjárt megszégyellt.

- Nem mind egyforma, - felelt Pál komolyan és kinyitott egy könyvet. - A legtöbb anya ósdi, tanulatlan és együgyű és sopánkodó, - olyanok, akiket szeretni és ámítani kell. Anyó egészen más! Ő a legokosabb ember és igazi jó barát. Nem is hiszed, mi mindent meg lehet tárgyalni ővele egészen fesztelenül. Nem ütközik meg semmin, mindent úgy fog fel, ahogy kell.

- És az ott édesapád?

Kicsiny platinakép függött az íróasztal fölött, fiatal egyenruhás férfi, szikár és elegáns, - hosszában végignyúlva egy hintaszéken és különös, ujjongóan lelkes szemeivel, beszédes, feszült izmú arcával szinte kihajolva a keretből.

- Apám? Dehogy, az apa nagy képe az én szobámban van. Ő korán elhalt, alig egy évi házasság után. Ez itt Wellingen bácsi, egy német báró, tengerésztiszt, - tavaly halt meg szegény. Mamának nagyon jó barátja volt.

Komolyan és kicsit buzgón lapozta a könyvét, de a másik fiú nem fordult felé. Egyébre gondolt, - körülbelül arra, hogy lám a pajtása, akivel egykorúak, némely dologban észrevétlen elébe emberedett. Az asszonyok például - és sok minden egyéb. - A könnyű és közvetlen észjárása mennyire tájékozott az életformákban, amikről ő még ezután készül egyszer behatóan gondolkozni. Nagyon is sokat küszködött mostanig; kalkulusok, ösztöndíjak, továbbvergődés, - minden olyan nehezen adódott neki...

- Ah, - fenn van anyó! - kiáltott Pál és gyorsan letette a könyvét. Az ajtót kicsapta és mindjárt kacagós, apró örömhangok ujjongtak odakinn a verandán. Már túlestek az első ölelésen, amikor Ferenc kilépett és bemutatkozott.

- Isten hozta, Farkas, - azaz, hogy Ferenc, - ugye így? Már karácsonykor is vártuk, Palkó senkit sem szeret és becsül úgy, mint magát. Épp egyidősek, ugye? - megálljon, hadd nézzem meg magukat így együtt!

Mosolygott. Nézte, hogy a fia mennyivel formásabb, megnyerőbb arcú, erősebb alkatú. Aztán még egyszer az idegen ifjút, - kicsit fakó, hosszas képét, vékony száját és nagy dióbarna szemeit. Csak ez volt rajta szép, - e két okos, meleg és felhős magyar paraszt-szem.

Asztalhoz ültek, friss, zamatos kávéillat párázott szét és az ismerkedés apró szószaporításai folytak. Ferenc csak akkor nézte vissza loppal, de tartósan a barátja édesanyját. Meg volt lepve. - Pál valóban mondta egyszer, hogy csak harminchét esztendős, de még annyinak sem látszott. Jól megőrzött, finom alakja okozta-e, vagy könnyű, világosszürke pongyolája, a sok fehér csipkével, amiket sima gráciával húzott nyúlánk, fehér alsókarja fölé, mikor a tejeskanna után nyúlt. De az arca is a későn hervadók közül való, nyugodt oválrajzos profilja, a kreol árnyalatú szín és tömött, sötétbarna haj, bő, puha hullámokban simítva a szabályos homlok fölé. A napfény végigdobta széles, eleven sárga csíkját az asztalon és az asszony vállán, Pál hízelegve vonta az ajkához a kezét és Ferenc egyszerre valami egészen különöset gondolt. Megint azt, hogy itten jó lenni; e világos, tiszta hely, langyos, fehér kályha, a virágcserepek a párkányon, a japáncsészék, meg az előrehajló, csipkés, mosolygó asszonyalak; - hogy mindez talán hozzátartozik a "jó"-hoz, az élethez, amiért neki még meg kell küzdeni, amit el kell érnie.

A csésze megzörrent a kezében, kicsit félszeg ijedséggel tette le és szétnézett. Semmi! Pál mosolyogva, halkan magyarázott valamit és a cseléd nesztelenül húzta be épp az ajtót. Milyen különösek, ujak ezek a pillanatok, - pedig itt nem történik semmi. Csak egy reggel egy tavasz nap reggele; - kizökkenés munkából, gondból, alvásból, - hajnali kapaszkodás a kicsi hegylejtőn, ahol világos fűfoltok zsendülnek; - ennyi! - És, hogy most ünnep jön és pihenés, - itt egy világos, szép kis ház, szívélyes szavak és egy mosoly, asszonymosoly, tele jósággal. - És lám, - érzések és álmok raja száll fel egy-két pillanat során; - egyszerűek, tiszták és meghatottak arról, hogy az élet még hosszú és tele van jóval, amiért eszes és kemény bízó és birkózó fiatal embernek érdemes türelmes daccal a sorát kivárni. Jómód, nyugalom, ízlés, - és igen, ház és asszony, - erre mostanig alig gondolt.

A háziasszony ráemelte a szemét egy átmeneti és néma pillanatban, tán semmire, vagy nagyon messzire gondolva; akkor megzavarodott, de visszanézett rá. A nő szeme szürke volt, szivárványos és mélyárnyékú - az arctól különvált életet élő és csaknem diszharmonikus. A fiúban valami ismeretlen, naiv részvét dobbant meg, - egészen szűzies tudattalan, amilyent rejtélyekkel és szomorúsággal teljes szépség idéz fel bennük.

-

Átkutatták a könyvszekrényt a fiúszobában és azzal telt a délelőtt. Csak tizenegy tájban ült be közéjük az asszony; a kezében kulcs volt, sonkát meg kalácsot hozott és néhány új könyvet. Beszélgettek. A fiát nézte egyre, - mintha valami rejtett, kétkedő aggodalommal, - amíg a másiknak a sorsát tudakolta. A tanulmányait, célját, anyagiakat; és mennyi puha tapintat volt ebben, kényes dolgokon átsikló jóság. Mosolygott és elhárította a fiú nekikészült köszönetét, amiért eddig is ismeretlenül jó volt iránta és a befolyásával ösztöndíjat szerzett neki.

Hisz a Pál jó barátja, - és senki, mint ő, nincs olyan jó hatással Pálra. Óvatos, könnyed kérdésekkel próbálkozott! rendesen élnek-e odabenn a két szobatárs, - vigyáznak-e egymásra és az egészségükre? Pál néha nagy gyerek, ugye? A Ferenc vélekedéseit, szavait ismételte némely dologról; mindent tudott. A fiú meglepetve látta, hogy baráti kettesük meghittségében mindig része volt a harmadiknak; - Pálnak az anyja volt a másik bizalmasa. Kedvenc eszméik, időszakos teóriák, tetszetős rájutásai két gondolkodó és lelkes fiatal fejnek, - mindehhez köze volt, része volt benne. Valami gyöngéd árnyalatával a nesztorkodásnak talán - a szüle kedvezésével, aki lépést tanulja kicsinyével az ábécét? - Ferenc tűnődve figyelt rá. Lelkesülten látszott a legújabb, néha forradalmi irányokhoz csatlódni, ízlése a legutolsó nemzedéké volt, rokonszenve a keresőké, a tekintélytörő ifjúságé. De mintha több volna ebben az okosság és a szándék, az ízlés nemes bocsánata, vagy azok fölényes melankóliája, akik már megjárták egyszer ez utakat. Akik már leszűrték önmaguk számára életük és az élet eredményeit és lojálisan engedik át e jogot az utánuk jövőknek is. És precieuse-ség nem volt a szavaiban sem, - sokkal több magától való báj. "Csodálatos, csodálatos!" - tűnődött az idegen fiú.

Hogy ez egy asszony, - hogy ilyen is lehet egy asszony, - valakinek az anyja. És a nőrokonaira gondolt, - akik házsártos mesterasszonyok voltak, vagy szűkölködő, elkényszeredett írnoknék.

Palkó felolvasta anyjának egynéhány versét. Újfajta poémák voltak, a fiatal forradalmárok érdekesen nyers, melódiakerülő modorában, egy-egy gondolat merész, rusztikus odagördítésével, egy-egy szó szokatlan oldalvilágításával. - Olyan versek, amilyeneket a kortársak legjobbjai irnak. A meghökkentés lírája, - mondotta egyszer valaki epésen. Az asszony komolyan és nagy figyelemmel hallgatta.

- Tudja, - fordult később Ferenchez, - közöltethetnők most mindjárt. A versek jók, - ugye - és nagy lapoknál vannak ismerőseink. De mégis várni szeretnék. Pál két év múlva, ha végezte a jogot, külföldre megy, - szeretném, ha akkor még szabad és zavartalan volna. Lehet, mire visszajön, nevetni fog a rigmusain és megszerkeszti a programbeszédét. - De hátha hoz valamit a lelkében, ami egészen ő lesz és megcsinálja, amit előtte senki sem csinált. Valamit, - például az egyszerűséggel.

- Azt hiszem én is, - mondta Ferenc - jobb készen, egyszerre kilépni.

Az asszony még egyre a fiát figyelte, a hangja csaknem sürgető volt az imént, - Pál hallgatott és egy árnyalat kedvetlenséggel tette félre a verseit. Az anyja megint visszatért ezekre, - az egyéves utazásra - a városokra, ahol meg kell állapodnia, - hogy lassan és időterv nélkül haladjon át Európán, sokat és friss lélekkel kell látnia és visszatérnie, ahova visszavágyik. Látszott, kedves gondolata ez és sokat vár tőle; hogy új és kész ember válik majd a fiából. Nem volt túlságosan gazdag, Ferenc is tudta ezt. Különös, - és Pál nem felelt.

- Mennyire szereti őt, gondolta a másik belsejében meghódítva. Megérdemli-e mindig? - fűzte hozzá becsületes buzgósággal. Egy ilyen anyát.

Odakinn postás kereste Pált egy levéllel, Rézi is beszólt, hogy tálalva van. Pál még feltörte a borítékot, komoly és kedvesen megilletődött arccal gyűrte zsebre, amikor elolvasta. Senki sem kérdezett semmit, - csend volt egy percig.

Az ebédnél inkább a vendéggel foglalkozott az asszony és megtisztelő kedvességgel hozzá intézte a kérdéseit. Komolyan látszott őt érdekelni mindaz, amit a fiatalember mondhatott. Csakhamar belemelegedtek. Ferenc megfelelt a halk és ingerlően szokatlan ellenvetésekre, tűzbe jött, csaknem ékesszóló lett, mint a hozzá hasonlók, ha tanulmányaikról beszélnek. Iskolai ízű párhuzamokat mondott, amiket önmaga talált meg és fejlesztett tovább, - amik legkedvesebb gondolatai voltak mostanáig. Az asszony mosolygott, - szürke szemével fogva tartotta egy percig. "Milyen céltalan mindez, hivalkodó és kicsiny!" látszott mondani egészen szelíden. És a fiatal diák megdöbbent. Mert nagy néha őbenne is ébredt már hasonló felszínes elméletek, - és valamit, - újat, pompázót, lüktető elevenségűt csakhamar halkan és kéretlenül ki fog bontani számára az élet. Ezt hozta az ő tizenkilencedik évének a gondolatok pillanatnyi csődje. - Az asszony mosolygott.

Eközben pedig pontosan és komolyan váltva a tányért, jól készült ételeket hordott fel Rézi és Pál mosolygó elmerüléssel nézte a tányérját.

- Lefekszem egy félórára, - mondta asztalbontáskor az asszony - elmehetnétek sétálni addig, - a helységen át, az erdő felé.

Megnézte őket, leporoltatta a kabátjukat, - a Ferenc nyakkendőjét mosolygó érdeklődéssel bontotta ki és újra kötötte. A fehér, karcsú ujjaival, hosszan, anyásan, bíbelődve. - Meglepettnek látszott, amikor észrevette a fiatal arc hirtelen felszökkenő bíborszínét. "Már jó!" mondta gyorsan, - megérintette a vállát, küldte őket.

-

A rügyezés halványzöld zománca fújta be a fákat és a ritka törzsek közé nedvesen csillogó fehér foltokat szórt a nap. A szélcsöndes reggelen az élet első, fájóan édes nyilallásait lehetett érezni, amint keresztül-kasul jártak; - az oldalak szakadékos, apró árkaiban halkan, csörögve szivárgott a talajvíz. A két fiú néma megegyezéssel vált ketté néha, - elbandukoltak, lábukkal suhogtatva a múlt évi száraz levelet, egymásra lelve, vagy meg-megállva, - téveteg és új érzéseikkel e méla, szelíd tavaszban.

Ferenc Pálra igyekezett gondolni, - barátságukra, mely serdült korának legerősebb és legeszményibb, ápolt és tisztes érzése volt. Ők mind a ketten a "jó" ábrándja felé, a dolgok komolyba vevése és saját bálványaik tisztelete felé hajoltak, - egyik inkább a nevelése, másik a lelke rétegezetlenül normális, törvényszerű és alázatos paraszt hajlama miatt. A Ferenc élete nehéz és rideg volt. A nagybátyja, egy agglegény asztalosmester házában élt mint kicsiny gyermek, onnét került az árvaházba, ahol szerencsére észrevették, hogy taníttatni érdemes. Hosszú ideje már, hogy csaknem maga gondoskodott az életéről, - leckét adott és térképeket másolt. A középiskolai években került össze Pállal, de házukat, az édesanyját ma látta csak először.

E házat, amelyről e percben azt gondolta, ilyen egy igazi, belsőleg úri ház. Most már érteni vélte mind, ami a pajtásában az ellentét erejével vonzotta; - jó modorát, bizalmát, - a kedélye őszinte báját. Itt nőtt fel, ahol rend van, csendesség, - gyöngéd és nyugodt szavak, az emberek hallgatagon megfigyelik egymás lelkiéletét és tisztelik, számba veszik a cselédlány kedélyváltozásait is. - Az ilyen asszonyok, - gondolta egészen egyszerűen, - arra születtek, hogy körülöttük nyugalom legyen és az emberek hozzájuk meneküljenek. De még ezenkívül is - van benne valami, kimondhatatlan és egyedül való érték. Egyszerre maga előtt látta a szemét és édes, fehér kezeit. Be akart számolni magának e különös, mély és emelkedett indulatról, mely pár rövid óra alatt megihlette a romlatlan, fiatal lényét: hála volt talán, vagy hódolat, - mert a Pál anyja a legtökéletesebb nőnek látszott. - Megállt és mélyen elpirult - érezte az arcán és a homlokán, - nagy lélegzetet vett és bevárta a másikat, aki fütyörészve szólongatta.

Elért hozzá és átfogta a vállát mosolyogva, hízelkedően.

- Arra gondolok, milyen jó, hogy most itt vagy, öreg. Nem veszed észre, hogy valami készül? Ma akarok beszélni anyámmal.

A másik rábámult.

- Igen, - hisz tudod; - Mirjam felől. Ma irt nekem. Végre tisztába kell jönni ezzel. Azt hiszem, könnyen fog menni. Mit gondolsz? Elhallgattak. Gyöngéd és kalandozó álmaiknak vége szakadt - és Pál komolyan figyelt a másik arcára. Új gondolatok szöktek közéjük, az a leány, - valami diszharmonia, aminek el kell simulni. Könnyen fog-e menni? És Ferenc ebben a percben hűvösen idegennek érezte magától az egész ügyet, - erőszakosnak, éretlenül komolytalannal. Ez a leány, - akit a barátja Mirjamnak nevez. - - -

Ismerte őt. A kis felföldi iskolavárosban került eléjük, ahol a gimnáziumi éveket rótták. Egy fűszeres árvája volt. A kis sarki boltot a tőzsdével a temetősor lejtős házikói fölött a testvérnénjével látták el és az idősebb leány fehérneműt varrt. Maga elé képzelte szinte provokálóan felragyogó fiatal szépségében, zseniális, borzas diákleány fejével, látta ormótlan, de kicsi cipőit, jól szabott, olcsószövetű és merészen reform alakú ruháit nyúlánk gazellatermetén, - a tisztessége bájosan vadóc gőgjét, - az egész kis különc, forradalmi, rendetlen, büszke és okos teremtést; és szinte vaskosan demonstratív nyíltságát a szerelemnek, mely Tacituson és az új szociológusok könyvein át szövődött két középiskola ifjúságának irigy féltékenysége vagy pártfogó rokonszenve közepett. Mirjam, - Braun Mari máskülönben, - csakugyan kivételesen szép és nem mindennapi jelenség, - gondolta, - de mégis - - -

Pál a karjába fűzte a kezét, kényszerítette, hogy lassú, taktusos lépésben együtt haladjanak és az ő könnyed, bő és kifizető módján halkan, rábelészőn magyarázni kezdett.

- Most, hogy ismered édesanyámat, félsz a dologtól, - valld be! De azt hiszem, tévedsz! Hát először is, te tudod, hogy milyen Mirjam. Vagy dehogy is tudhatod. Ha olvasnád a leveleit. Nem képzelhetsz kedvesebb, eredetibb és értékesebb lelket. És tanulékony, külsőségekben is fejleszthető, - tele van természetes előkelőséggel, ugye?

- Igen, - kétségkívül.

- És te mamát is rosszul ítéled meg, azt hiszem. Ő felőle is el akarok neked valamit mondani.

Ferenc gyönge ütést érzett a belsejében, mintha bántani akarnák. És igyekezett eltitkolni, hogy feszülten figyel. Pál komoly volt és ő látta, hogy ez közlékeny pillanata.

- Anyám, - kezdte, - nagyon sok évig, amióta csak özvegy, szeretett egy embert, egy német tengerésztisztet, - Wellingen báró volt a neve. Az arcképét láttad a nappaliban. Valahol útközben találkoztak; sohasem ismertem hozzá hasonló férfit. Katona volt, talán a karrierjének ártott volna egy házasság, - vagy mama miattam nem akart messze költözni, vagy nem is ezért; - azt hiszem, erről keveset beszéltek és mind a ketten tudták, hogy úgy szebb és jobb. Nagyon szép szerelem volt az, és hosszú ideig,egészen zavartalan. Éveken át egy hónapot töltöttek együtt Gradoban vagy más kis tengeri fürdőn, - rendesen a májust. Az én szünidőm azután következett.

Letört egy barkás, fiatal gallyat és a fogaival csipegette, majd suhogva lóbált vele a levegőben.

- Egyszer, - folytatta - és gyöngén mosolygott, - a hetedikbe jártam épp, és akkor tárgyaltuk Boricsot a magyar irodalomból - igazi kamasz voltam, nagyon rám jött a gondolkodás és valami olyas buzdult fel bennem, - a férfiú, aki hivatva van megvédeni a neve tisztaságát, Telemachos, a Penelopé fia, vagy hasonló. Szóval, a vizsga után elhatároztam, hogy szólok mamának. Valami ostoba célzáson kezdtem, - soha ezt semmi le nem mossa rólam. Ha láttad volna mamát, - a csendes, okos és szomorú gúnyját, ahogy megfelelt és az életemben először röviden és gőgösen elhallgatott. Nem tudnám neked ismételni az egész jelenetet, de nagyon sokat tanultam akkor.

Nem tudom, érted-e, amit mondok.

A másik némán bólintott.

- Hát igen, - Ferenc, - mióta csak megszülettem, elfoglaltam és lefogtam egy másik embernek, az anyámnak az egész életét. Mikor még kicsiny voltam, maga öltöztetett, ő fürdetett meg este és míg el nem aludtam, ruhástul mellém dőlve a kis ágyamba suttogott, mesélt és dalolt nekem. Az ember könnyen lesz önző, ha nagyon szeretik. - Azt hittem, hogy ő egészen és csupán ennyi, - nincs rajtam kívül más élete, vagy vágya vagy joga. Énnekem nem maradt adósom soha egy jó szóval, egy karácsonyi aranydióval sem; azt hittem, követelhetem, hogy az én kedvemért ne élje az önmaga életét. Már ezeken túl vagyok. - Anyám később sem beszélt sokat erről a dologról, de könyveket adott nekem, - a nő és a férfi helyzetéről, a jövő társadalmáról és az ember anarchikus függetlenségéről. No jó, - öreg, hisz nem minden könyv színigazság. De a következő nyáron, megismertem Wellingen bácsit, - emlékszel, írtam neked Polából akkor, - velük töltöttem az utolsó hetet, - és rajtad kívül ő volt az egyetlen férfiember, akit nagyon megszerettem. És nagy hatással volt rám, - ha tudnád, csodálatos és kitűnő ember volt az, és az egész világon csak ő volt mamához illő.

- Már nem él? - kérdezte röviden a másik.

- Másfél éve halt meg. Igen; - szomorú dolgok következtek azután. Az ő pompás agyvelejében valami lassan fejlődő, öröklött elmebaj fészkelt és készülődött, - később tudtam meg, hogy mama már évekkel ezelőtt tisztában volt ezzel. Mind a ketten. Készültek rá, tanulmányozták a patológiáját és rejtegették egymás előtt; ez tulajdonképpen borzasztó. Mama nagyon szerette. - Rosszul esik rágondolni, hogy e közben leveleket irt a professzoraimnak, tárgyalt a szabómmal az új ruháim ügyében és a szünidőn velem tanulta Virgilt. - A báró egyszer idejött egy napra, - már különösnek látszott. A családja akkoriban fenyegetőn sürgette a házasságát valami unokanővérével, egy harminckét éves baronesszel, akit bonyolult örökösödési dolgok miatt el kellett volna neki venni. Az utolsó őszön váratlanul az eljegyzési híre érkezett, - két hét múlva dühöngeni kezdett a hajón. Evvel a hírrel együtt ért anyámhoz az utolsó levele, - és tavaszra meghalt egy szanatóriumban.

Puha talajra jutottak és elhalt a lépteik nesze. A fasudarak közt már homály húzódott el, - kikerültek a gyér, mogyorós erdőaljba, s a régi vár szürke romfalai alatt csendesen hazafelé tartottak. Pál arra gondolt, hogy mi okból is mondta el ezt a történetet.

- Igen, - szólt, - látod, akkor tanultam meg, hogy bizonyos dolgokat külön kell átélnünk, - jót, rosszat, - függetlenül a legközelebbiektől is. Mama ezután is az maradt számomra, aki volt; engem sohasem hanyagolt el, sőt akkor nyáron együtt mentünk Svájcba és az nagyon jó időm volt nekem. Mikor legényedni kezdtem, úgy beszélt velem, mint egy apa és egy orvos. Tudta, hogy a mostani világberendeződés mellett nem lehetek liliomfi, nem is kívánta ezt, de legalább megőrizte a kedélyem és az egészségem. A szomorúsága pedig egyedül az övé volt és én nem is kérdeztem efelől soha. De ebből tudom, hogy ő is így akar és így fog viselkedni velem, az én külön és emberi ügyeimmel szemben.

- A leányt feleségül akarod ? - kérdezte Ferenc az ingerültség valami rejtett árnyalatával.

- Természetesen, - felelt a társa és nyílt szemekkel nézett rá. - Nekem nincs okom egyébre. Nagyon sok kellemetlenségünk lenne, ha demonstrálni akarnók a szabad szerelmet, - és hát gyermekeink is lesznek. - Mamának ki kell eszközölnie a hadmentességemet. Mirjam az idén tesz érettségit, - tudod, ugye, - jövőre beiratkozik az egyetemre. Együtt fogunk járni, mint férj és feleség, - együtt tanulunk. Nem érzed, milyen kedves ez?

- Hárman, - hiszen te is! - tette hozzá nevetve, rosszul értve meg a másik hallgatagságát. - Meg vagyok győződve látod, hogy ez igazában az anyám eszménye is. Hogy fiatal testtel és lélekkel, romlatlanul jusson egymáshoz két egészséges és intelligens ember. Hogy a lelki fejlődésben mindig nyomon követhessék és ellenőrizhessék egymást és egymás számára mindig ugyanazok maradjanak. Két éve ismerem már a leányt és soha, senkit sem tudnék így szeretni.

Az alkonyat szétterült már a mezőn és a városka ablakaiból lámpafények pislogtak feléjük. Ferenc nem felelt, - gyorsabban lépkedett és középen fogott sétabotját szórakozottan megforgatta erős ujjain. Sok mindenre gondolt és tulajdonképp nem tudta, hogy mire kell gondolnia. Annyi új dolog támadt rá egyszerre. A világ dolgaiban járatlanabb volt a társánál, de mérsékeltebb és pozitívabb, - úgy érezte, hogy mindez nincs rendén. Ő idáig csak könyvekből tanult és az "asszony"-ról egy-egy régi bölcselő álláspontját tette a magáévá; a férfi és nő vonatkozásainak mai közkeletű társadalmi formáit sem ismerte egészen - és barátja most komolyan forradalomról, a jövő berendezkedéséről beszél. És - ejh, gyerekség, - házasodni akar a Forel, vagy más valaki recipéje szerint, diákésszel, a csacsi, érzelmes, makacsul állhatatos kedélye első szerelmével. - Azelőtt is, sohasem akart egészen hinni e dolog komolyságában, - és most valami idegenkedő, türelmetlen nevetés kerülgette, mikor Pál az ő benső és külön emberi ügyeiről beszélt. - Nem, - ez a háborúsdijátékhoz hasonló, - hisz ők mégis, - mind a ketten gyerekek.

Majd eszébe jutott, hogy hiszen Pált az édesanyja nevelte így, - ez ideális elvontságban, elméletek közt és konvenciók nélkül. Ő pártolta barátságát vele, a mesterember fiával, mert a társai közt a legkülönbnek hitte. Az anyja hangolta úgy, hogy undorodjék a szerelem útszéli szurrogatumaitól és szegény pária-lányok iránt rokonszenves, de szinte önváddal tele részvétet érezzen, - a mások burleszk tréfái és trágár bizalmaskodása helyett. Miért adott neki izgága könyveket,- most itt az eredmény. Mennyi ellentét, mennyi zűrzavar.

- És az édesanyád tervei veled? - kérdezte tanakodva. A jövőd és az utazások?

- Istenem, - hát nem azt kívánja-e legjobban, hogy boldog legyek? - Az élet hosszú, még sok mindenre ráérek, - és Mirjamnál nem kell jobb útitárs. Nem, - mama nem lehet előítéletes.

A másik nem szólt többet. Egyszerre megint eszébe jutott az asszony, mélyen jelentős szépsége, különös szemei, hullámos egyszerű mozdulatainak egyéni intelligenciája, - az az egész csodálatos bűvkör, mely előtte és utána szállt könnyű illatos ruhája fodrainak, - minden, amit nem értett és hódolva csodált rajta, - az átremegésig, a sóhajig, a sírhatnámság édes megindulásáig. - Igen, - története, melyet az imént hallott... Ez hát a szerelem, e tragikus, szent és éretten emberi, - e rejtett és magányosan átélt nagy szomorúságok, - érezni vélte őket a rezedazöld szoba illatában. - És csaknem föllázadt a gondolatra, - hogy ez az asszony most vegyen ide menyül egy Mirjamot, - egy kicsi fűszeres lányt a Hóstyáról. Az ő csendes, lelkes, diszkrét életébe, az ő zajtalan házába. Miért volna ez az áldozat, miért? -

Pál kutatva nézett rá. Már tudta, mit szokott gondolni, amikor hallgat.

- Remélem, - kérdezte lehangoltan, - nem fogsz ellenem szólni ebben?

- Nem fogok. -

A bronzsárga-ernyős nagy függőlámpa fénye széles, melegszínű sávban vetődött eléjük a terasz lépcsőjén.

- Mennyire illik egymáshoz ez a kettő, - mondta Pál, - a Grieg zenéje és anyám.

Leült barátja mellé, a szalon kerevetén és cigarettára gyújtott, - teáscsészék illata párázott előttük az asztalkán és a háziasszony a zongoránál szemben ült velük.

Ase halálát játszotta. - Tudással, magas nívójú egyszerűséggel és egyéni ízléssel, - döntötte volna el egy zeneértő; de a fiatal vendég nem volt az. És félbarbár idegzete sejtő felviharzásával többet, csaknem mindent megérzett e percekben, - a muzsikát, a kimondhatatlant, - az élet nagy, hűs és mindent egymásba simító hullámveréseit, a vágyakat és tetteket, - és mind a véres és álmatag mysteriumot, amelybe dacosan, kérkedőn és kétségbeesetten tapos bele az északi lélek gőgje. És borzalmak, gyötrődések, téboly, halál mögött, - lágyan, piano, - mint meg-meg újuló szelíd és örök kíséret, mint engesztelő könnyek harmatozása, - a melódia, a mese, a báj. - Csodálatos, - gondolta, - hogy menynyire világos ez a nyelv, a hangoké, melyet ma engedett először a lelkéig jutni. Lám, egy új életérték! Lebűvölten meredt maga elé, két kezével átszorítva térdét; azon erőlködött, hogy gondolkodjék. Miért éppen ma? - Mintha kivedlett volna valami kemény és holt kéregből, mely alatt sajgó elevenségű, színes és nyilallóan érzékeny az élet. Ezentúl mindig így lesz vajon?

- Miért is játssza ma éppen ezt anyám? - kérdezte félig önmagától Pál és egy selyempárna fodrain babrált.

Az asszony kissé hátravetett fővel ült, arcát könnyedén fölemelve és szépvonalú, gyöngéd leányválla utána lendült az ütemsoroknak. A két gyertya sápadt sugárcsíkja alakján kereszteződött, szinte átlátszóvá tette és kiemelte a sötét fal teréből. - Félig leborult szemhéjai és a mély gyűrűk sötéten alárajzolt fátyolfoltja megöl különös, tompán sugárzó pillantása feléjük szállt néha. E két csodálatos, okos és erős sebzett-szarvas szem. E titokszerű és fájdalmat okozó szemek! Melyikükre néz vajon. Az egész arcát szokatlanná tette a zene, áthangolódottnak látszott, felszabadult életűnek és nyugtalanítónak. "Milyen szép ma anyám!" - mondta félhangosan Pál.

Melyikükre néz vajon? Ferenc összekulcsolta az ölében a két kezét és akaratlanul imádságos volt e mozdulata. Előre görnyedt, nézte őt és éles, fájó, boldog villanások jártak át a lelkén. Már eldöntötte magában, - hogy íme, elkövetkezett rá valami, - jött-jött, puha lábakkal, halkan, diadalmasan és komolyan, - be az ő okos, egyszerű és szegény életébe. Egy ilyen szerelem! Mi lesz vele. Ám ez az élet legigaza és legelevenje. - - Leborulni elé, vagy meghalni érette, - ez volna jó. Az óra zengő kis érc szava fulladtan vert el valamit; tízre járt. Az óra fölött a falon arckép, - egy eleven, feszült, vonzó és nyugtalan férfiarc hajolt ki a keretből. Ez volt, - a férfi, az egyetlen, aki hozzá illett és itt már minden elvégződött. A zongora még egyszer összefogta a halálballada tompa, fáradtan szelíd motívumait, - az asszony arca halványan átpiroslott, - a technikai fáradságtól talán. - - Hullámszerűen egyre feljebb-feljebb tört a fiú belsejében a zokogás vágya; a sok elfojtott bennrekedt forró gyermekérzés mind, mind. Mit tegyen, mit tehetne? Mindig így lesz már ezután? Az utolsó accordoknál az asszony elfordította a fejét. Mosoly volt ez, - gyors, meleg és szomorú? Neki szólt? - Bocsánat volt.

- Én még anyóval maradok egy kicsit, - mondta Pál, amikor Ferenc búcsúzni készült.

A másik felállt. Egy percig még azon félt és ujjongott, hogy mindjárt-mindjárt a kezében lesz egy pillanatra az asszony keze. Aztán ez is megvolt. Egyedül haladt a fiúszoba felé, a lelke tántorgott belül; - olyan egyszerre jött mindez. Arccal a párnákra borult, azt hitte, sírni fog és örült, hogy egyedül lehet. Ám csak mélyen, szaggatottan sóhajtott, - fölkelt megint, - és lassú, álmatag, boldog babrálással szedte le magáról a ruhát. Falnak fordult és gyorsan, édesen elszunnyadt.

Az álma szűzies volt és boldogan izgalmas. Valami folyó partján látta ülni az asszonyt gyászos és királynői pompájú öltözetben, és nehéz vasbéklyóban két csodálatos kezét. Eddig nem ismert idegáramlások futottak végig rajta e bilincsek láttán. Ő gyors, zakatoló, kicsi hajón sietett megmentésére, minden pillanat közelebb vitte; ám az nem nyújtotta felé szép fogolykezeit. Némán és sápadtan ült és nézte őt félig hunyt pillái alól. Talán mosolygott.

Felriadt, - szeme kipattant és ebben a pillanatban már szégyenletesnek érezte az álmát. Egy idegen asszony; - ha a fia tudná. Meg akart fordulni és maga előtt látta Pált.

Köpeny volt rajta és fején kalap.

- Hová készülsz? - kérdezte tőle majdnem ijedten és felült az ágyban.

Vállat vont és leült mellé a takaró szélére. Ideges volt, a szája remegett, mint akit nem volna nehéz sírásra fakasztani.

- Mi bajod ? Hova akarsz most menni ?

- Egyelőre, - nevetett fel röviden, - valami egészen alkalmatos helyre. A "Bolero"-ban friss a személyzet, - nem jönnél velem te is? - A városba, - no.

- Most, - megőrültél? Mit beszélsz? Mit gondol édesanyád?

- Hát, - öreg mesterem, - úgy látszik, ő éppen ezt akarja. Tanuld meg, hogy egy asszony se okosabb a többinél. Semmi na! Most azután nyakára mászok az életnek, - Wein, Weib und Gesang, - valahova majd csak kilyukadunk. Még rámtalálsz egyszer a halottnézőben vagy a rendőrségnél, - anyám úgyis karriert akar tőlem.

Sarkon fordult, elment, - hangos ajtónyitással, élesen fütyörészve. Felindulásában és keserűségében végletes és durcás volt, egészen kivetkőzött önmagából. Sok mindenre képes ilyenkor, - gondolta Ferenc, - és félálmosan utána-révedt egy ideig. Még zavaros volt előtte a dolgok összefüggése, - ösztönszerűen nyúlt megint a ruhái után. Felöltözött. Közben ajtók halk nyitódását hallotta ott kinn, csöndes lépteket, suttogást. A verandán találkozott a háziasszonnyal.

Rézi abban a percben húzta be maga után az ajtót. Az asszony fel-alá járt, - mikor meglátta, a kályha falához támaszkodva állt meg és bevárta őt.

- Szegény gyerek, - mondta, - ugye felzavartuk?

Mosolyogni próbált és úgy beszélt, mintha apró házirendtelenségről volna szó. De a hangján, egész alakján izgalom remegett, nagyon halvány volt és mélyárkú, szépséges szemei alatt, - valóban könnyek nyoma. A fiatal fiú az arcába nézett, és egy pillanat alatt forró lelke egész elfogultságával, a hivő egyoldalú áhítatával pártjára szegődött. Szinte gyűlölte Pált, amiért fájdalmat okozott neki. Ízetlen, erővel-esett, korcs és éretlen szerelmét, gyerekesen különc életprogramját; - és a leányt, e ravasz kis kékharisnyát, aki bizonyára számítással és nagyravágyással van tele. - - Úgy érezte, fel tudná áldozni az egész világ minden idegen ügyét, - és az ő fiatal testét-lelkét, - mind, egyetlen könnye miatt.

- Elment ugye? - kérdezte az asszony, szelíd bizalommal és már nem palástolta aggodalmát. A fiú némán bólintott és eltelt keserűséggel a másik ellen. Most messze csatangol a tavaszi éjszakán, poétás, bolond tetszelgéssel a számkivetettség pózában, - milyen önző és gonosz igazság az ő igaza! - Ferenc, aki sohasem ismerte a szülőit, mély, lélekig ható részvéttel értette meg e percben a nemzedékek tragédiáját. Hogy eljön egy nap, amikor nem értik egymást többé, és hiába volt az egész élet áldozata, gond, munka, lemondás. - Mennyi elpazarolt érték van itt, mennyi szépség, asszonyos, édes báj, fennkölt jóság; - mindez kinek?

Szemben álltak, - az asszony puha alakja a kályha langyos, fehér falához simult. Egy félig nyitott ablakszárnyon hűs északi lég szállongott be hozzájuk, - messzeterülő, ázott, nagy barna földek illatával tele. Csendben voltak. - "Ha én lehetnék a fia!" - gondolta a fiatalember, rettegve, mintha ezzel is megsérthetné. És már gyűlölte ezt a félénk, áhítatos gondolatot. - Lázas merészséggel fordult az idegen, halott férfiarckép ellen. "Kije volt ez?" Vad, keserű szégyenkezés fogta el. A torka szárazon, égve szorult össze, - már pillanatokig tartott a csend, - és egyszer látta lassan lecsukódni az asszony szemét.

- Mit tehetnék, - tört ki majdnem nyögve. Mit lehetne! - -

Az asszony felnyitotta a szemét és ránézett. Az első pillanatban összeszorította ajkait és elpirult kissé. Most már látnia kellett. E szorongó, áhítatos, félig naiv és félig epedő fiatal arcot; nagy, néma izzású szenvedélyt a szép, felhős, sötétbarna szemekben, szikár, csontos vállai remegését, e fogvacogtató izgalmat és hasztalan, bús igyekezetet, hogy mindezt palástolja. Látta és meg kellett éreznie, hogy ez itt mégis a kész, teljes férfiúi-szerelem immár, - a hallgatag, komoly és elszánt; nincs magyarázata, értelme vagy kelte, - ez a szerelem. És férfi áll mellette egész, forró, odaadó valójával e percben, amikor minden, amiért élt, elhagyni készül őt. Most - egyszer utoljára még, - a szerelem, a fiatalság. Erre gondolt vajon?

- Mit tehetnék? - - Minden megtennék, - ismételgette a fiú görcsösen, jelentés nélkül, - mert szüksége volt ilyen semmitmondó szavakra. Aztán elszállt egy sóhaj, - rövid, nagyon picike és önkénytelen, - az asszonyé. A szeme nedves volt, melegsugárú és bánatos, - talán több is ennél, hamvadó rejtélyekkel, álmatag, fojtott veszedelmekkel teli. Feléje nyújtotta a jobb kezét, - puhán, hajlékony simulással fektette bele a kemény, barna tenyér érdes mélyébe, - és úgy hagyta egy pillanatig. - Még egyig aztán, - vagy tovább. - Ennyi volt.-

Visszavonta, - leejtette egy percre, - nem következett semmi. Már egyenesen, komolyan, kedves, szomorú fölénnyel nézett a szemébe.

- Igen, - mondta, - ha jó akar lenni, - menjen utána. Menjen és vigyázzon rá. Magára hallgat; - megteszi ugye?

A fiú némán, görnyedten hajolt meg előtte. És vette a köpenyét, - alázatosan, kiverten, boldogtalanul. Szinte örült, hogy mindjárt kinn lesz a levegőn, ahol megállhat, - nekiborulhat valami falnak és sírhat. -

Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 2. szám