Bejegyzések
MEXIKÓVÁROS - A nullát végül is kétszer fedezték föl a történelem folyamán, először a maják.
Gyerekként a mexikóvárosi német iskolában mindent felsoroltunk, amit a világ nekünk köszönhet: a csokoládét, az agavét, a chiliborsot, magvak és zöldségfélék egész sorát és végül Mexikó egyetlen műszaki szabadalmát: a maják nulláját. Abban az időben azt rebesgették, hogy az amerikaiak bombát rejtettek el Guillermo González Camarena mérnök repülőgépében, és ezt útközben felrobbantották, amikor éppen az első színes televíziót készült szabadalmaztatni. Ha már a nulla nem járt előnyökkel, annyit legalább elismert a világ, hogy mi fedeztük föl. Iskolaigazgatónk, Herr Reinhold sajnálatos módon amatőr maja-kutató volt. Soha nem szól bele abba a két tantárgyba, amit spanyolul tanultunk: az ország nyelvét és történelmét. De amikor a fülébe jutott, hogy Yucatán a számunkra valamiféle NASA a múltban, elérkezettnek látta az időt, hogy tisztázzon néhány pontot a történelemben. Akkor hallottam először az "elit" kifejezést.
A mexikói történelem Reinhold-féle változata a következőképpen festett: A maják voltak koruk leghaladóbb csillagászai, de az egész tudásuk mindössze néhány koponyában összpontosult. A főpapoknak vallási, jóslási, matematikai és csillagászi megbízatásuk volt; egy bolygófogyatkozásból meg tudták jósolni, előre meg tudták adni az első kukoricaérés pontos idejét.
Egy szép napon aztán a nép elunta a felvilágosult zsarnokságot, és leszámolt az elittel. A túlélők egyike sem tudott olvasni, a négyzetgyökszámításról nem is beszélve. Ezért tanultunk mi is a német iskolában és nem az Itzamná intézetben. Ennélfogva a mexikói sorscsapások közé kellett sorolnunk a nulla föltalálóinak végnapjait is.
Gyerekkorunkban belénk sulykolták, hogy a maják zseniálisak voltak, és kizárólag az átfogókról vitatkoztak - és mi szívesen hittünk ebben mindaddig, amíg föl nem bukkant egy ilyen ünneprontó, mint a Reinhold, és nem kezdett az egy százaléknyi beavatottról és 99 százaléknyi rabszolgáról beszélni. De azóta is egyre-másra hangsúlyozzák, hogy olyan mértékben békés emberek voltak, hogy ehhez foghatóval a tanítómesterek az indiánok (indiók) körében nemigen találkoztak
Könnyű a konkvisztádorokat elítélni, de borzasztó nehéz egy olyan embercsoportot védeni, akik egy obszidián-késsel kimetszik a mások szívét. Muniz kisasszony, a nyelvtanárunk nagy élvezettel taglalta előttünk a büntetéseket, amelyekben részünk volna, ha azték gyerekek lennénk: elég elképzelni, hogy a "jóvátenni" igét ragozzuk, de egy agavétüskével a szánkban, hogy végsősoron belenyugodjunk a mesztic világba.
Egy szó mint száz: Ha az aztékok a terror hősei voltak, akkor a maják a békesség törzse. "Ne zavarjatok, éppen egy teóriába vagyok elmerülve", mondják láthatólag az isteneik képmásai. Hogy nem minden mexikói vérszomjas, azt éppen ez az ártalmatlan náció bizonyította. Ez volt a Muniz kisasszony-féle verzió, aminek Herr Reinhold folyton ellentmondott.
A régi világ alig tűnt föl az érettségin. Így aztán az én nemzedékem a kultúrák történetét a Duda újság lapjairól tanulta meg, amelyik rekordot állított föl Tutenkhámon egy jóslata alapján bekövetkező halálesetekből. A lap stílusa olyannyira rémes és hátborzongató hatású volt, hogy valami hettita átok alatt éreztük magunkat. Sajnálatos módon ismereteink nem nôttek a rémülettel egyenes arányban. A kevés dolgok egyike, amit ebből az újságból tényleg "megtanultam", az volt, hogy bár a maják nem voltak olyan vérszomjasak, mint az aztékok, egyáltalán nem voltak valami békés népség. Reinholdnak volt igaza.
Amikor túljutottam az érettségin, egy harmadik mítosszal találtam magam szemben: Ha nem volt is minden maja zseniális és békés, de legalább mágikusak voltak. A pszichedelikus évek és a hippikorszak után nemzedékem tagjai képesek voltak a transzcendens élményekre, és arra, hogy minden indiánban sámánt lássanak. Mexikóban az ellenkultúra hirdette "másik valóság" utazást jelent a múltba: a zapotékok szent ösványeit Huautla, vagy a huicholokét Quemado felé, az érintkezést - a fehér ember folytonos uralma ellenére - még mindig eleven ősi hagyományokkal. Carlos Castaneda Don Juanja bölcsességeinek olyan sikere volt, hogy megváltoztak az útvonalak Észak-Sonorából: nap mint nap a boszorkánymester egyre több tanítványa zarándokolt a nyomában a sivatagba.
Manapság Yucatánban a maják baseball-sapkát viselnek és kőmosott szakadt, rojtos nadrágot. Elég valószínű, hogy nem a prehispán írásjelekről álmodoznak, hanem valami munkalehetőségről Cancúnban. A sámánok továbbra is fontos szerepet töltenek be mint csodatévő esőcsinálók, ámbátor a hatalmuk nem a titkos tudományukból fakad, hanem a PRI, az Intézényes Forradalmi Párt tagkönyvéből. Még Chan Santa Cruz istenhátamögötti településén, a lázadó maják utolsó mentsvárában is elérte a hivatalos párt, hogy a sámánok csodát tegyenek, és növeljék a szavazati arányt.
Igaz, hogy a nulla föltalálói megőrizték és ápolták nyelvüket, de ez nem jelenti azt, hogy minden hagyományuk és szokásuk megvolna érintetlenül. Néhány éve elkísértem egy távoli régészeti körzetben egy ifjú maját egy deszkabódéhoz, ahol üdítőket lehetett kapni, és hallottam, amint megszólal: "Diet Coke, ba hux?" Álmomban sem gondoltam volna, hogy Butcotzba kell jönnöm, hogy azt halljam, hogyan érdeklődik valaki a maják nyelvén a Coca-cola light ára után.
Azon az utazáson tanúja voltam egy jelenetnek, amely érzékelteti a mai maják helyzetét. Sayilban voltam, vadul tűzött a nap, menedéket kerestem egy lombsátorban, ahol kézművesek egy csoportja munkálkodott. Egyikük faragott valamit, amit mahagóninak mondott, és ami vékony hármaslapnak látszott. de nem az anyag volt a meglepő, hanem a modell, amit használt: egy képet Sir Eric S. Thompson könyvéből! Gondolom, ezzel bezárul az antropológiai kör: a kutató mint a kutatott megfigyelésének tárgya.
1975-ben anyagot gyűjtöttem Nelson Reed "A kasztok háborúja Yucatánban" címen készülő könyvéhez. Chan Santa Cruzban találkozott néhány majával, akik fegyvert kértek tőle, hogy újra felvegyék a harcot a dzules , a fehér mexikóiak ellen. Az elmúlt évszázadban, amikor dúlt a kasztok háborúja, az amerikaiak fegyvert és muníciót adtak el a majáknak. Nem csoda, ha a fehér külföldiben szövetségest láttak a bennszülött fehérekkel szemben. Nelson Reed azzal a kijelentéssel zárja a könyvét, hogy a maják nem feledkeztek meg a területi követeléseikről, és egy felkelés is könnyen elképzelhető. Ez a végkövetkeztetés, amely annak idején hatásvadásznak számíthatott, 1994-ben más jelentést nyert a zapatista hadsereggel, amely főleg Chiapa lakosaiból állt össze, akik pedig a maják leszármazottai.
A pozitív és negatív előítéletek széles spektruma a majákat az Új Világ egyik legtöbbet vitatott és legkevésbé megértett népévé teszi. A gyerekkor "eszményi csillagászaitól" a majákat helyre kis gyapjúsapkában ábrázoló "névtelen bosszúállóig" ott húzódik a rablás, fosztogatás és elnyomás története, amely mindenekelőtt a tudatlanságra épül. Ha nem tudjuk, kicsodák, a sorsuk se fontos. A valóban első lépés, amit a maják irányában megtehetünk, egyes-egyedül az lehet, hogy felhagyunk minden babonánkkal, a védőszentjeikkel, akik annyi teóriát lőcsöltek rájuk, és nem az elmosódott múlt beavatottjait, mágikus lényeit, pacifistáit vagy a közvetlen jelen lázadóit látjuk bennük.
Kétségkívül továbbra is aggasztó, hogy Méridában, Yucatán tartomány fővárosában az égvilágon mindent lehet képzelni és gondolni a majákról, kivéve azt az egyet, hogy az élők sorában volnának. A város igazán büszke a piramisokra, mindaddig, amíg történelmi örökségről van szó. De a mai kor majáiról ott nem esik szó. Ami kívül van: a sok zöld, az őserdő, az agávék - ez mind az indiók világa, a parasztoké, a többieké.
Tulajdonképpen nincs annál jobb tiszteletadás a majáknak, mint a nullánál kezdeni akár a világ kezdeténél a szent könyvükben, a Popol-Vuh ban:
“Ez a kezdetekről szóló történet, amikor még nem volt megteremtve semmi. Minden csendes volt és nyugodt, halk és mozdulatlan. És üresek voltak az ég terei."
_kicsi.JPG)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése