György Attila - Hajós a kikötőben

''Világéletében Keletre vágyakozott a hajós. Hosszú utazásokat tervezett, és ezekkel az utazásokkal álmodott néha hónapokig, a hajdani szülőhazába szeretett volna eljutni, a beláthatatlan puszták és járhatatlanul magas hegyek közé, Prométheusz és a kentaurok földjeire, ahonnan időről-időre kirajzottak ősei, hogy hajósokat és harcosokat hagyjanak szerte a nagyvilágban – Nyugaton.
„Keleten kél a nap” – ismételte el sokszor magában Szindbád – „és a szép napok nyugaton buknak alá.” Aztán néha mégiscsak elindult, és hajóra szállt: Nyugat felé.
Egy alkalommal a honi vizek sodra és a különleges csillagállás furcsa, nyugodalmas kikötőbe vezérelte, valahol a hajdani ország maradékának nyugati határainál. Lágy, dombos vidékre, amelyet rendszerint barátságos lenézéssel kezeltek volna a bércek közül érkező hajósok – és mégis, a kikötés pillanatában olyan otthonosságot érzett a hajós, akkora nyugalmat, mintha sosem övezte volna ezt a vidéket kalózok és ellenségek hordák serege.
Szindbádot borral és barátsággal üdvözölték ezen a vidéken: a régi hagyományok szerint férfiemberek nemigen adhatnak ennél többet egymásnak. És Szindbád, aki kezdetben egészséges székely gyanakvással viseltetett mindennemű borital és idegen szövetséges iránt, az első korty és az első kézszorítás után határozottan tudta: hazaérkezett, s hogy valamely távoli múltban ismerője hozzátartozója volt ennek a földnek. Ismerős volt a dombok vonulata, a szőlősök felett köröző ölyvek vijjogása, a régi feszület, az aszúsodó szemek íze – és ismerős volt az őt fogadó hajós- és harcostárs arca, a keletről átmentett, napbanézéstől szűkülő szemek vágása, a tucatnyi nemzedékek óta helytálló ember makacssága és kitartása. Legfőképpen pedig ismerősek voltak a kupa vörösborok közötti hirtelen szünetek – ilyenkor kizárólag bizonyos szirénekre gondolnak a hajósok -, ismerős volt a hirtelen kirobbanó életerő, az apró dolgok becsülése és felmagasztalása, ismerős volt a családi és nemzedéki történelem, ismerősek voltak az ismerősök, és még az árokszélen felfordult borz is hordott magában némi otthonos hangulatot.
Ezen a helyen, ahol egy naplementekor a hajós és barátja hosszasan hallgattak bizonyos asszonyokról, a szőlődombok hajlata tökéletes női testet formázott, oldalra hajtott fejjel, dagadó keblekkel, sima hassal és íves combokkal: a kellő helyen még néhány mandulafa is hűen mintázott bozótot.
Ezen a helyen, ahol a hajós és barátja hosszasan hallgattak ezredéves történelmi bizonyosságokról, hajdan kelták és rómaiak üldögéltek ugyanígy, valószínűleg fél könyökre ereszkedve a heverőkön, és nagyjából ugyanilyen borokat kortyolhattak, nagyjából ugyanolyan érzelmekkel viaskodva.
Ezen a helyen a kelleténél sokkal, de sokkal több vér áztatta a földet – mindez azonban nem hagyott sebet, sem rossz árnyakat e tájon: a hantok és tőkék alatt békésen aludták álmukat az idevetődő és itt pusztuló keleti és nyugati harcosok, csontjaikat beszőtték a szőlő hajszálgyökerei, és mára csupán az itt termő borok mámoros, tüzes, diadalmas ízében lehetett tetten érni az őket elkísérő utolsó gondolatokat.
(„Furcsa – gondolta itt az alapvetően sör- és néha pálinkaivó hajós –: véráztatta komlóról, pláne szilvafáról nemigen lehet hallani. Véráztatta csupán egy szőlőtőke lehet. Mégiscsak ez a legnemesebb ital.”)
Hát mégiscsak van máshol is kikötő – nyugodott meg Szindbád. S e kikötők nemcsak rokonok, de közlekednek egymással a felszín alatt és a felszín felett…
E megnyugvás tudatában aztán másnap távozott is a hajós. Maga mögött hagyta a régi sírok felett roskadozó szőlőtőkéket, a rendezett, józan mámorban leélt életre valló présházakat, mindazt, amiről az itthoni kikötőben csak mesék vannak. Elíziumi mesék, hogy létezik valahol egy kikötő, ahol az arra érdemes hajós megpihenhet, és hű szövetségesre talál.
Ideje lenne kijózanodni talán – gondolta a hajós, amikor idáig ért az emlékezésben. Aztán tekintete átrepült a fenyvesekkel borított hegyek felett, s valahol, nyugat fele mintha egy ismerős árbocot látott volna imbolyogni a csendes hullámverésben. Hirtelen erős, fűszeres szőlőillatot érzett.
– Bort! – szólalt meg fennhangon, és eltolta maga elől a sört.

***

– A fehérnép-e? – mondta Joákim, az öreg juhász, és akkorát szívott a cigarettából, akár a halálraítéltek közvetlen a kivégzés előtt – a fehérnép, barátom, a fehérnép az olyan, mint a kégyó.
A hajósra nézett, aki beleegyezően bólintott.
– A kégyó pedig – folytatta az öreg –, a kégyó az egy olyan állat, hogy télen megfagy, tavasszal megelevenedik, s avval megyen tovább...
Kifújta a cigarettafüstöt, s az szelíd bodrokban foszlott szerte a tavaszi levegőben.
A hajós elmosolyodott, és pohár áfonyapálinkát rendelt az öregnek, aki Isten fizessével köszönte meg. Holott a példabeszéddel már megszolgálta azt.
Fehérnépek – mondta fennhangon a hajós, s akik a közelben ülve hallották ezt, együtt érző pillantásokkal kísérve emelték köszöntésre poharukat. Fehérnépek...
Furcsa viszonya volt e népnek asszonyaival. Nem mintha az asszonyok nem lennének maguk is részei e népnek – javította ki magát gondolatban Szindbád – de mégis, mégiscsak e nép asszonyaiként emlegetjük őket. Pedig néhanapján még fegyvert is fogtak. Némely aszott, pusztai koponyák mesélhetnének erről a gyergyói Tatárdomb alatt...
Amióta a világ világ, a székely név rokonértelmet mutatott a férfival: s az itteni szóhasználatban csupán a férfi volt ember. „Három gyermekem van, s egy leánykám” – szokták errefele mondani, ahogyan csak ott szokás, ahol a trónörököst jegyzik.
A székely anekdoták túlnyomó része erőskezű, asszonybosszantó férfiakról szólott. Minden valamirevaló ember tudta és vallotta itt, hogy az asszony csupán szükséges rossz, aki meleg ételt tesz ura elé, és gyermekáldásban részesíti.
Igen, errefele az asszonyoknak nem férje volt, hanem ura.
És mégis, ugyanitt az volt a bevett és íratlan szabály, hogy a munkabért a férfi hazavitte, becsülettel az asszony kezébe tette, s attól fogva csak jeles alkalmakkal kapott nagy nehezen két-három italra valót – vagy ha megkockáztatta a családi békét, úgy mellékesen kereste ki a mindennapi italszükségletet.
Mert évszázados, talán ezredéves törvény volt, hogy a férfiak azok, akik pénzt, marhát keresnek, háborúba mennek, elesnek hiábavaló felkelésekben, veszedelmes cimboraságokba keverednek, politikába ártják magukat – az asszonyok pedig azok, akiknek köszönhetően mindezt mégis túléli a család, így a nemzetség, s maga e sosemvolt nép is.
Kemény asszonyok és tüzes lányok uralkodtak errefele vaskézzel a tollászkodó és virtuskodó emberek felett – talán ettől jelent meg legtöbbjüknél az a bizonyos függőleges vonal a szemöldökök között, amilyet csak régi vezérek és államfők festett képein láthatni. És szépek voltak ugyanakkor, olyan szépek, amilyenek csak egészséges, tiszta vérű népek asszonyai lehetnek – csípőjükben eljövendő életeket ringattak, keblük már lánykorukban duzzadt a csecsemők ígéretétől, és mozgásukban ott érződött a puszták szilajsága.
Éppen ezért szégyenlősek sem voltak. Aki csókot kért, és jól kérte, többnyire kaphatott tőlük – s voltak vidékek, ahol a nemiségnek csak annyi volt a szerepe, akár a jól sikerült tenyészállományokban: kiválasztani a megfelelő hímet.
Ezt a hímet, ha egyszer kiválasztották – nemigen volt annak többé menekvése. Őszinte szerelemmel vagy cselvetéssel, rafinált szerelmi praktikákkal vagy a megélhetés parancsával – de megfogták, és ettől fogva, ha beledöglött is, felesége urának kellett lennie.
Mélyen vallásos emberek laktak erre, ha nem az Írás betűje szerint is: ennélfogva itt nem hittek a válásokban. Errefele a veszekedésektől hangos házasságokban hittek. És igazuk volt, mert a szenvedély ebben a formában is összekovácsolhatja a párokat.
E szenvedély okán nem volt ritka az erőszakos haláleset sem. Mondhatni, a nem természetes halálesetek nagy része ebben gyökerezett. Ugyan ritka volt, szinte alig létező az a székely ember, aki megölte volna tilosban járó feleségét, vagy viceversa – de annál több, aki magát emésztette el, vagy a csábítót küldte halálba.
Ez is része volt önmaguk ellen való hadviselésüknek.
Az öreg juhász megérzett valamit a hajós gondolataiból. – Hát azt tudja-e, Szindbád úr – kérdezte –, amikor a székely ember kioktatja friss feleségét? Hogy aszongya, amikor látod, a kocsmából hazafelé jövet a kalapom hátra van taszítva, mire hazaérek, te csórén az ágyban légy. Mire az asszony: Megértettem, Laji. De ha te a kocsmából hazajössz, s engem csórén az ágyban találsz, ne adja az Isten, hogy a kalapod ne legyen hátrataszítva...
A sörrel együtt a nevetés is kibuggyant a hajós száján. Ez ismét megért féldeci áfonyapálinkát, s az öreg Joákim olyan méltósággal fogadta azt, mintha sose ment volna haza szemébe húzott kalappal...
Nagy igazság volt megint az öreg példatréfájában, mert itt nemcsak vérrel és tisztességgel, de férfierővel is adózni kellett az asszonyoknak, akik ugyancsak megsarcolták a férfiakat.

***

Fiatal, süldő macska suhant át a hajós előtt az úton, pillanatra megtorpant, gyanakodva nézett rá, aztán eltűnt a kerítés mögött, s csupán tekintete kísérte rejtekéből tovább a számára idegen embert.
Bakmacska volt, amit máshol kandúrként neveznek. Nem kellett ehhez kockázatos közeli szemlélődés: itt még nyilvánvaló, hogy az egyszínű macska bak, a háromszínű nőstény, s amelyiknek két színe van, nos, az akármi is lehet. Egyszerű, és mégis feledésbe merült képlet, csóválja bár fejét bármilyen genetikus. A macskák, és e nép ehhez tartották magukat.
Valamikor közeli kapcsolat lehetett a macskák és a sosemvolt nép között: olyannyira közeli, hogy mára jóformán számba se vették egymást, akár a túlságosan is közeli rokonok. Szinte elképzelhetetlen volt egy porta macskátlanul, ahogyan elképzelhetetlen volt a macskasimogató ember is: együtt éltek, jól megosztva a területet, egyetlen közös igazság birtokában.
Ez az igazság nem volt más, minthogy sem a macska, sem a hajós vére nem a gazdához ragaszkodott. A hely volt az, amihez kötődtek, a mindenkori gazda jöhetett-mehetett. Nemzedékek öröklődtek így át, szívmelengető beltenyészet alakult ki e vidéken, s némely székely kapu mellett olyannyira otthonos volt a sokadik generációs macska, mintha a félfa tetejére lett volna szegezve.
A kutyákkal már más volt a viszony. Vannak vidékek, ahol a kutya státusszimbólum, urának és parancsolójának tükre, esetleg haszonállat – hát, ez nem az a vidék volt.
A székely kutyáktól a kinológusok fejükhöz kaptak és az állatvédők minden bizonnyal sírva fakadtak volna tüzetesebb vizsgálat után. Errefele a kutya nem vadászott, nem őrzött nyájat (azaz csak rendkívül ritkán, s az már nem kutya volt: hanem juhászkutya, ami teljesen más rangot jelentett), nem vezetett vakot, nem volt öleb, és egyáltalán: semmiféle szakosodásra nem kényszerítették.
A kutya itt egyszerűen kutya volt, amelynek nem ritkán nevet sem adtak, rendszerint Bodri volt, vagy úri portákon Rex, életének túlnyomó részét láncra verve töltötte, mint hajdan a magyar főurak, s egyetlen kötelességének az ugatás számított. A gazda is szinte kötelességének tartotta néhanap jól oldalba rúgni – de ugyanakkor részegen, az asszonyokkal való háborúság után mégiscsak a lelkes állat volt az, amely mellé szivarozva letelepedett a gazda, s elbúsulta a maga ebéletét.
A kutyának itt nem volt ára: kutyát ajándékba lehetett csak kapni, valami ősi mítosz tartotta magát, miszerint életet pénzzel venni nem szabad. Na meg azért meggondolatlan pazarlás is lett volna a kiadás arra, ami amúgy is ingyen születik a szomszédban.
És volt valami lelki rokonság is, természetszerűen, amit csak egy anekdotával lehet megmagyarázni. Éspedig látogatóba megy a székely a komájához, poharazgatnak, poharazgatnak, és mindeközben fekszik a kutya a tűzhely előtt, és nyüszít… Úgy másfél óra múlva már nem bírja a koma és megkérdezi:
– Ember, ugyanbiza milyen baja van annak a kutyának, hogy ennyire sír?
– Semmi baja nincs annak – mondja a házigazda –, csak ott, ahol a tűzhelye előtt fekszik, a padlóból kiáll egy szeg, és szúrja az oldalát…
– Na de komám, hát akkor mér’ nem fekszik odébb?
– Hát mert azé’ eppe-eppe’ annyira nem szúrja…
Valahogy így voltak az itteni emberek is a hazával, a hellyel, ahol éltek: szúrta oldalukat, nyüszítettek tőle: de annyira azért sose, hogy elköltöztek volna…

***

A szomszéd asztalhoz idegenek érkeztek. Átutazó vendégek, akik látogatóba jöttek a hajós népéhez, emlékezni és exotikus élményeket gyűjteni arról, ami valaha az övék volt.
Az idegenek a hajdani ország, a néhai Haza polgárai voltak. Ettől volt mindig furcsa, szinte visszataszító, ahogyan idegenekként viselkedve és idegeneknek tekintve érkeztek meg, majd élményekkel és némi árukészlettel megrakodva, kissé megkönnyebülten távoztak a sosemvolt hazából maradt csöppnyi országukba.
Bő ezerkétszáz évvel korábban a hajós népe szerződést kötött ezekkel a vérükből származó idegenekkel. Testvérek voltak ugyan, ősidők óta: de csak annyira, hogy ez a testvériség azért szerződést igényelt. A szerződés után pedig „mintegy vérrel elegy könnyeket sírtanak örömekben” – írja a székely krónika – „és jót ivának reája”.
Ettől fogva a hajós népe másnaposan ugyan, de hittel védte az idegen testvérek és saját országuk keleti határait, kérdezés és ígéret nélkül vonultak csatába, ha kellett, és haltak meg, ha a szükség úgy kívánta. Cserében nemesemberek maradtak, akkor is, úgy is, amikor ezt már a szerződő fél nem tartotta tiszteletben.
A testvérek közel három emberöltő előtt lettek igazán idegenek, amióta az országhatár valahogy ketté (vagy négybe, ötbe) osztotta e népet – és azóta egyre jobban elidegenedtek. Más lett a világ. A hajós népe ugyanúgy hűséges maradt hozzájuk, és a régi hazához, de hűséges maradt a helyhez is, ahol élt. A nép és az ország gazdát cserélt: a szívekben azonban a haza és nemzet alakú űr mégiscsak magyar maradt. Egyszerűen nem tehettek másként? Holott ezeknek már nem sok közük lehetett a hajdani lobogók alatt érkező sastollas vitézekhez.
Pedig szívük mélyén a székelyek mélyen megvetették őket. Őket, akik lemondtak róluk, feláldozták testvéreiket, akik tálentomban, aranyban, olajban és meleglángosban mérték a mindenkori lojalitást. Nagyon kevés olyan kikötő maradt még a csonka hazában, ahol Szindbád a régi arcokkal és jellemekkel találkozott.
Megvetették őket, de belenyugodtak a hajdani eskübe, és az örök igazságba, miszerint „az ember a barátait megválogatja, de a rokonokat odab***k mellé”. A testvér méltatlanul is testvér. Ha áruló, ha idegenné válik, akkor is testvér.
Pedig ez a testvériség az elidegenedés után nem volt könnyű. A hajdani nagyobb fivér az ország- és nemzetvesztés, a sorozatos önfeladás és megalkuvás dacára is megőrizte a hajdani gőgöt, felsőbbrendű tudatát, és valamiféle leereszkedő jóindulattal közeledett mindig a hajós népéhez. Akkor is, és különösen akkor, amikor már régen elveszítették saját nemességüket.
A rendszeresen felkínált italt, élelmet és szállást olyan természetességgel fogadták el, mint akinek családi jogon kijár mindez. A szolgálatokat úgyszintén. Viszonzásról többnyire szó sem esett. E sosemvolt nép pedig, mert nemes volt, a szó legszorosabb értelmében, nem kért és nem ígért: adott. Továbbra is.
Merengéséből a szomszéd asztalnál ülő egyik idegen hangja riasztotta fel. – Mennyibe kerül itt a sör? – kérdezte a pincért, majd a válasz után rosszallóan csóválta fejét: - Nahát, ennyire drága?! Hozzon hát egy-egy kis pohárral…
Szindbád intett a pincérnek. – Legyen korsó – mondta –, és írd az én számlámra. – Biccentett az idegenek felé, majd felkelt székéről, és továbbindult.
''

György Attila

Forrás: Székelyföld kulturális havilap