Pilinszky János: Viszontlátás

Ez volna hát a viszontlátás?
Egy pillanatra meginog,
de oly kopár marad a testem,
mint lombjavesztetten a bot.

Pőrén didergek köpenyemben,
ruházzatok fel, reszketek.
Régi csókok osztoznak rajtam
és még mezítlenebb leszek.

Elzuhanva az idegek közt
gazdátlan mosoly fuldokol,
hány éjszakán át készülődött,
mit virrasztott át e mosoly!

Egy hang kellene, egy kiáltás,
egyetlen jajdulás csupán!
Megnyílik, mint a fuldoklóé
és üres seb marad a szám.

Tudjátok is ti, ki jött vissza?
Ez itt anyám, a kisöcsém,
régi arcok mosolya fénylik,
de hol vagyok közülük én?

Milyen elmerült éjszakában
kóborlok étlen, szomjasan,
mindenki mástól elvadultan
hová cipelhetem magam?

Mikor lesz vége ennek, kérdem?
és rátok gondolok, igen,
hazagondolok, s könnyeim közt
gyanútlan fölragyog a szívem!