László Ervin: Meg tudod változtatni a világot

Napjaink társadalmi és politikai állapota robbanással fenyeget: elégedetlenséget és a lázadást szít, tömegeket kényszerít arra, hogy faluról városba, szegény térségekből gazdagabb tájakra vándoroljon. Eközben a globalizáció ellenzői azt keresik, hogyan béníthatnák meg a nemzetközi kereskedelmet és üzleti életet, a fanatikusok szent háborút hirdetnek, és a terrorizmus eszközéhez nyúlnak. A szervezett bűnözés számítógépes csalásokban, korrupcióban, nő- és gyermekkereskedelemben vesz részt éppúgy, mint a kábítószerek, az emberi szervek és a legkülönbözőbb fegyverek forgalmazásában.

Információs technikáink - függetlenül kultúránk, nemzetiségünk vagy állampolgárságunk milyenségétől - világszerte kapcsolatot teremtenek közöttünk, lehetőséget adva, hogy jobban megértsük egymást, és több együttérzést tanúsítsunk egymás iránt. De ha bizonyos hatalmi csoportok uralják ezeket a hálózatokat, akkor ezek a rendszerek csak egy szűk kisebbség érdekeit szolgálják majd, a többséget elvágva a lehetőségektől.

Napjaink világának felszínén az a válság jelenik meg valóságként, amelyről a legtöbb politikai vezető és a sajtó beszél: sztrájkok és ellensztrájkok, nemzetiségi, területi összetűzések és háborúk, gazdasági és politikai összeomlás, párosulva a pénzpiacok és üzleti cégek vagyonának megjósolhatatlan ingadozásaival. A válság gyökerei az emberiség általános helyzetével és a bioszféra állapotával kapcsolatosak.

A huszadik század végén a piacgazdaság rövidlátó működtetése fenntarthatatlan helyzetet teremtett, amit egyrészt a vagyonok, a kiváltságok és a hatalom rendkívül egyenlőtlen megoszlása, másrészt a természet fokozódó pusztítása jellemez. A társadalmi helyzet tarthatatlansága annak a piaci versenynek tudható be, amely egyenlőtlen játékszabályokkal folyik, olyan feltételek között, amelyek folyamatosan a gazdagoknak kedveznek a szegények rovására. Ennek következtében a világközösség bizonyos szempontból összenő, más szempontból szétzilálódik: jóllehet a kereskedelem és a technika, illetve az információs, távközlési és pénzügyi piac világméretűvé válik, ebben a globális világban a leggazdagabb húsz százalék kilencvenszer többet keres, tizenegyszer több energiát fogyaszt, tizenegyszer több húst eszik, negyvenkilencszer annyit telefonál és száznegyvenötször több gépkocsit vásárol, mint a legszegényebb húsz százalék. A világ ötszáz legnagyobb ipari cége a világ lakosságának csupán 0,05 százalékát foglalkoztatja, ám kezében tartja a világkereskedelem hetven százalékát, a közvetlen külföldi befektetések nyolcvan százalékát és a világgazdaság kibocsátásának huszonöt százalékát. Olyan óriáscégek eladásai, mint a General Motors, a Ford, a Mitsubishi, a Royal Dutch Shell, és az Exxon messze túlszárnyalják olyan országok tucatjainak bruttó nemzeti termékét, mint amilyen Lengyelország, Norvégia, Görögország, Thaiföld és Izrael.

Az iparosodott országokban a munkahelyi biztonság és a cégek fennmaradásának biztonsága már a múlt ködébe tűnt. A világ gazdagabb felén élő emberekre is igaz, hogy minél gazdagabbak, annál nagyobb veszélyben forog életük és ingóságaik. A szegény országokban viszont a nincstelenséghez éhezés, állástalanság és a romló életfeltételek sokasága járul. Ami hasonló a kettészakadt világ részei között: a gazdag és a szegény országok egyaránt kizsigerelik termőföldjeiket, szennyezik folyóikat, vizeiket. A társadalom modern és hagyományos életmódú részei között mutatkozó szakadék tönkreteszi a társadalom szilárdsága szempontjából létfontosságú szervezeteket és intézményeket. Így jutunk el napjaink tarthatatlan állapotainak másik oldalához: a természethez fűződő viszonyunk fenntarthatatlanságához. Ebben az esetben a legfőbb probléma, hogy döbbenetes gyorsasággal használjuk ki megújítható és nem megújítható természeti erőforrásainkat, és akaratlanul is gátoljuk a természetet abban, hogy feltöltse megújítható erőforrásainak készleteit.

A "fenntarthatatlan ökológia" új tényező abban az egyenletben, amely meghatározza az emberi élet és bioszféra egyensúlyát. A történelemben sokáig sikerült megőrizni az egyensúlyt: viszonylag mérsékelten használtuk ki környezetünket. A kezdetleges technika és a gyér népesség idején még kiapadhatatlannak tűntek a természeti források, jelentéktelennek a természetben okozott károk. Ha mégis megkopott vagy kipusztult a helyi környezet, akkor az ember más területre vándorolt.

Az igények ösztönözte zabolátlan növekedés és a környezetkárosító eljárások szertelen alkalmazása következtében azonban elértük azt a határt, ahol bolygónk még éppen képes a magasabb életformák fenntartására. Borotvaélen táncolunk, mert egy ökológiai rendszer összeomlása viharos gyorsasággal is bekövetkezhet. A Nature című tudományos hetilap 2001. október 11.-i száma olyan tanulmányt közölt, amely drámaian bizonyítja, hogy a fokozatos leépülés hosszan elnyúló szakasza hirtelen átbillenhet, kaotikus állapotot eredményezve.

A természet "káosz-dinamikája" újdonság még a legtöbb környezeti szakember számára is, akik a politikusokkal együtt eddig azzal a feltevéssel nyugtatták magukat, hogy ok és okozat mindig arányos egymással: egy gramm szennyezés egy gramm károsodást okoz. Ez tévhit. Az ökológiai rendszereket hosszú éveken át lehet szennyezni anélkül, hogy bármilyen változás mutatkozna, aztán a rendszer egyetlen megrázkódtatása - például egy áradás vagy szárazság - kiváltja az önfenntartás összeomlását. Egyetlen lökésben - amelynek korábban nem lett volna különösebb hatása - ott rejlik a lehetőség, hogy a rendszer átbillen egy másik állapotba, amely komoly megpróbáltatásokat jelenthet az emberiség életének és gazdasági tevékenységének szempontjából.

Napjaink társadalmi és gazdasági feszültségeinek kritikus szakaszához érkeztünk, amely nem nyújtható a végtelenségig. Hamarosan elodázhatatlan döntési ponthoz elérkezünk: vagy kialakítjuk a fenntarthatóságot, vagy kockáztatjuk a káoszt. Még nem tudjuk, melyik irányban halad majd tovább a világ, de azt tudhatjuk, hogy annak függvényében halad, amit itt és most teszünk.

Einstein szavai juthatnak eszünkbe: nem oldhatunk meg egy problémát ugyanazzal a mentalitással, amely előidézte. A problémák gyökere gondolkodásmódunkban érhető tetten. A világválság idején megjelenő új gondolkodásmód azonban döntő változásokhoz vezethet, mert a káoszközeli állapotokban könnyen bekövetkezhet a "pillangóhatás". Ahogyan annak a bizonyos pillangónak a legendás szárnycsapása megmozgatja a levegőt, és az áramlás addig erősödik, amíg meg nem változtatja az időjárást a Föld túlsó oldalán, a globális válságban is olyannyira felerősödhetnek a látszólag jelentéktelen cselekedetek, hogy változást idéznek elő az egész rendszer viselkedésében. Napjaink világa annyira érzékeny a látszólag jelentéktelen beavatkozásokra, hogy mindannyian képesek lehetünk megváltoztatni a világot. Döntő befolyást gyakorolhatunk jövőnk alakulására polgárként, fogyasztóként, és termelőként egyaránt.

Jelenleg a nyugati világban két, egymással ellentétes gondolkodási forma és cselekvési minta határozza meg az emberek mindennapi döntéseit: a modernek és az alkotók kultúrája.

Az Egyesült Államok által szimbolizált "amerikai álom" a modernek kultúrája. A modernek rendíthetetlenül támogatják a fogyasztói társadalmat, és hisznek a hagyományos amerikai értékekben. Legfőbb törekvéseiket a pénzimádat, a siker elsőrendű fontossága, a divatos, fiatalos életvitel, az újdonságok értékelése jellemzi. Általános értékválasztásaikat az alábbiak foglalják össze:

• A test és a társadalom egyaránt mechanisztikus működésű, bonyolult gépezethez hasonló.

• A társadalom szakszerű irányítását profikra kell bízni.

• A problémamegoldás leghatékonyabb formája az analízis.

• Egy folyamat legfontosabb jellemzői a hatékonyság és a gyorsaság.

• Ami mérhető, az kivitelezhető.

• A nagyobb jobb.

• A média a legjobb szórakoztató eszköz.

Az alkotók másfajta értékekhez ragaszkodnak, ennélfogva az előzőtől jelentős mértékben eltérő életstílust követnek. Legfontosabb választásaik:

• A holisztikus szemlélet elméleti szempontból, és életszervezési alapelvként is fejlettebb, mint az analitikus. Az élet nem bontható elkülönült részekre.

• Az új nem feltétlenül jobb. A tárgyaktól csak akkor érdemes megválni, ha azok ténylegesen használhatatlanokká váltak.

• Kikapcsolódásként gyakrabban választják a közösségi eseményeket és a művelődést, mint a médiát. A rádiót előnyben részesítik a tévével szemben.

• Nem bíznak feltétlenül a szekértők véleményében, igyekeznek saját maguk meggyőződni egy adott állításról (pl. élelmiszerek, vegyi anyagok hatásairól).

• Előnyben részesítik a természetes élelmiszereket, érdeklődnek a világ spirituális vetülete iránt.

A jelenlegi helyzet alapján a pozitív jövőkép érvényesülésének kilátásai nem éppen rózsásak. Noha kibontakozóban van az új értékekkel és törekvésekkel kapcsolatos gondolkodás, kevés döntéshozó teszi azt magáévá. Ha hajlanak is többen közülük az új gondolkodásra, nem mernek meggyőződésük szerint cselekedni, attól való félelmükben, hogy elveszítik választóikat. Ugyanez vonatkozik az üzleti élet vezetőire is: tartanak üzlettársaik és ügyfeleik rosszallásától, illetve versenyképességük elvesztésétől. Mindennek következtében a változás túlzottan lassan és kis lépésekben jut előre - egészében véve a tehetetlenség uralkodik.

Ha fel akarunk emelkedni egy békés, együttműködő világba ahelyett, hogy a konfliktusok és káosz világába süllyednénk, nem engedhetünk szabad folyást az eseményeknek: el kell köteleznünk magunkat a tudatos tettek mellett. A cselekvés új, sürgetően szükséges formáinak kell kiegészíteniük a klasszikus módozatokat. A kultúra és a környezet megváltoztatására a szakemberek általában műszaki terveket és politikai-gazdasági programokat ajánlanak. Az új gondolkodásmód célja elsősorban nem az eszközök meghatározása, hanem a szándék, az akarat és az elkötelezettség erősítése, amely biztosítja, hogy megtegyük a szükséges lépéseket. Kétségbeejtően nagy szükség van erre, mert az akarat és az elkötelezettség magasabb szintje nélkül komor kilátásai vannak a pozitív forgatókönyv megvalósulásának. A legutóbbi években elszórtan felbukkantak ugyan jó szándékú törekvések, de általában azt látjuk, hogy a tervek és a programok papírtigrisekké silányulnak - kevesen veszik komolyan azokat.

A radikális változások elindításában gátló tényezőként szerepelnek azok a mélyen beidegződött gondolkodásformák, társadalmi hiedelmek, amelyekre jelen világunk épül. Csak ezek felismerése és megalapozott kritikája után van lehetőségünk a továbblépésre.

Négy kritikus társadalmi hiedelem

• Az élet nem más, mint küzdelem a fennmaradásért

Ez a réges-régi hiedelem Darwin törzsfejlődési elméletével új erőre kapott a tizenkilencedik században. A darwini elmélet a természetes kiválasztódáson alapul, az angol tudós felismerésének a társadalomra való alkalmazása (a szociáldarwinizmus) azt tartja, hogy a társadalomban - akár a természetben - a rátermettebb marad életben. A második világháborúban a szociáldarwinizmus elméletén alapuló ideológia igazolta a nácik térhódításait. Napjainkban a szociáldarwinizmus már nem fegyveres erőszakban, hanem abban a könyörtelen harcban jelentkezik, amely a gazdasági piacokon folyik. Ebben a küzdelemben a rátermett "nyerők" az iparvállalatok vezetői, a nemzetközi pénzemberek és a spekulánsok - ők gazdagodnak meg, ők szereznek hatalmat.

• A piac gondoskodik az elosztásról

Ez a téveszme az iparosodott világban a törzsi isten rangjára emelte a piacot. Feláldozunk érte parasztgazdákat és termőföldeket, erdőket, lápokat és füves pusztaságokat, ökológiai rendszereket. Elfogadjuk a légszennyezést és a globális felmelegedést, mintha ez lenne a piaci verseny természetes ára. Abba a hitbe ringattuk magunkat, hogy a piac elosztja a hasznot, így ha jól dolgozunk, ez előnyös versenytársainknak is. Azonban sajnálatos módon kihagytunk a számításból egy előfeltételt, amit a közgazdászok már régen észrevettek: a piac csupán olyan körülmények között működik igazságosan, ahol közel tökéletes a verseny, kiegyenlített a játéktér, és valamennyi résztvevő többé-kevésbé azonos tőkével rendelkezik. Ám a való világban ezek közül semmi nem teljesül.

• Minél gazdagabb vagy, annál jobb

Ez egy jellegzetes modern hiedelem, amely igazolja és ösztönzi a profitszerzést, illetve a gazdagságért folytatott harcot. Azt sugallja, hogy egyenes arány áll fenn az ember pénztárcája és személyiségének értéke között. A múlt század közepén Victor Lebov, az Amerikai Egyesült Államok kiskereskedelmének elemzője kijelentette: "Hihetetlenül termelékeny gazdaságunk azt követeli tőlünk, hogy életformánkká tegyük a fogyasztást. Szertartássá kell alakítanunk a termékek vásárlását és használatát, valamint a fogyasztásban kell keressük szellemünk és énünk kielégülését. A gazdaság egyre növekvő mértékben igényli, hogy a termékeket elfogyasszák, elégessék, elkoptassák, kicseréljék vagy kidobják."

• A békéhez a háborúkon át vezet az út

Ez az ősrégi hiedelem veszélyesen elavulttá vált. Az ókori rómaiak azt tartották: ha békét akarsz, készülj a háborúra. A tizenhetedik században Thomas Hobbes angol filozófus kijelentette, hogy a szembenállás hozzátartozik az emberi állapothoz, és a háború a nemzetek életének természetes állapota. Abban az időben azonban senki nem ismerhette a modern háborúk pusztító erejét, és senki nem láthatta előre, hogy apró diktatórikus államok és fanatikus csoportok mekkora pusztítást tudnak véghezvinni. Ma bármely állam vagy csoport vásárolhat csúcstechnológiájú fegyvereket, ezért a háború a győztesek számára sem kockázatmentes. Ráadásul a háború a pénzforrások felelőtlen pazarlása. Egy Tomahawk cirkálórakéta közel egymillió dollárba kerül, egy (Afganisztánban használt) Pave Low helikopter ára negyvenmillió dollár. Az afganisztáni háború költsége a becslések szerint havonta ötszázmillió és egymilliárd dollár között mozgott - ezzel az összeggel az egész világon meg lehetne szüntetni a nyomor és az éhezés legpusztítóbb formáit.

Két kritikus ökológiai hiedelem

• A természet kimeríthetetlen

Szintén évezredekre nyúlik vissza az elképzelés, hogy a természet a végtelen erőforrások tárháza, és a hulladékok végtelen befogadóképességű szemetesládája. A természet kimeríthetetlenségébe vetett klasszikus hit érthető és viszonylag ártalmatlan volt. A természet túlságosan gigantikusnak tűnt ahhoz, hogy megronthatta volna az a fertőzés, légszennyezés és piszok, amit az ember termelt. A világ legnagyobb részén az emberek nem lépték túl azt a határt, amelyen belül a természet még képes a szükséges erőforrások megújítására. A modern ember óriási biológiai és műszaki éhségének kielégítése azonban meghaladja a természet önfenntartó folyamatainak teherbírását, ezért már úton vagyunk a katasztrófa felé. A természetre gyakorolt hatásunk egyik legfontosabb mértéke - az ökológiai lábnyom - mennyiségi értékekkel beszél erről. Az ökológiai lábnyom az a földterület, amely egy emberi közösség eltartásához szükséges. Ha egy település lábnyoma nagyobb a település területénél, a település nem tudja fenntartani magát a tágabb környezettől függetlenül.

A Costa Ricán székelő Föld Tanácsa elvégezte az ökológiai lábnyom vizsgálatát abban az ötvenkét országban, ahol a világ népességének nyolcvan százaléka él - negyvenkét ország lábnyoma túlterjedt saját területén. Ez nyilván fenntarthatatlan, hiszen a világ népességének igénye mintegy harmadával haladja meg bolygónk ökológiai teherbírását. A helyzet még rosszabb lenne, ha a világ összes országa a leggazdagabb negyvenkettő életminőségét követné. Ez esetben az összesített lábnyomot csak két Föld tudná kielégíteni.

• A világ gigantikus gépezetként működik

A másik kritikus ökológiai hiedelem Galilei és Newton mechanisztikus világszemléletéből maradt ránk. Először Galilei vetette fel, hogy a világ és minden dolog, ami benne található, gépekhez hasonlóan működik. Ezt a nézetet támasztotta alá Newton mozgástörvényeinek egyetemes érvényessége is. Az elmélet jól illett a késő középkor világába, ahol főként olyan technikai eszközöket használtak, mint a vízimalmok, szélmalmok, szivattyúk, mechanikus órák, valamint állatok vontatta ekék és kocsik. Ám ez a felfogás már a legkevésbé sem illik a huszonegyedik század elejéhez, ahhoz a világhoz, ahol atomreaktorok, hálózatba kötött számítógépek, genetikailag módosított növények és mikrobák találhatók. A gépies működés elve azonban még konokul rányomja bélyegét a ma társadalmának természeti kapcsolataira, holott az egyszerű gépezetek előre látható működésével szemben nem mindig jósolható meg, miként válaszol a természet az emberi beavatkozásra.

Az egész huszadik századon végighúzódott a hiedelem, hogy a körülöttünk lüktető világ voltaképpen gigantikus gépezet, amit tetszés szerint szerelgethetünk. Ez vezetett azokhoz az ipari, mezőgazdasági és kereskedelmi programokhoz, amelyek tönkretették bolygónk vizét, levegőjét, talaját, és szétzilálták ökológiáját. Ugyanerre a hiedelemre támaszkodik most az a törekvés, hogy olyan kockázatos biotechnológiát alkalmazzanak, amelyek a gyors haszonszerzést segítik elő, de azzal fenyegetnek, hogy tovább ritkítják bolygónk biológiai sokszínűségét, rombolják ökológiai rendszerének rugalmasságát.

A régi hiedelmek következtében tévesen látjuk az ember és természet kapcsolatát. Úgy véljük, felelősségünk szükségleteink, valamint gazdaságunk igényeinek kielégítéséig terjed. Az ilyen tévhitek elkendőzik előlünk a felelősséget, amellyel az átfogóbb emberi közösségnek és alapvető életfenntartó rendszerünknek, a bioszférának tartozunk.

A globális társadalom iránti nemtörődömségünket szembeszökően tükrözi azokkal az egyetemes jogokkal szemben tanúsított tiszteletlenségünk, amelyeket a nemzetközi közösség nyilvánított ki a huszadik században. Ezek közé tartozik a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Alapokmánya, valamint a Gazdasági, Társadalmi és Kulturális Jogok Nemzetközi Alapokmánya, amelyek fontos mérföldkövekként jelzik az emberiség közös törekvését a méltányosság és az állandóság megteremtésére. Mindeddig azonban ezek a nyilatkozatok nem érték el kitűzött céljukat - a bennük felsorolt valamennyi jog egyetemes, de tiszteletben tartásuk nem. A huszadik század talán a jogok századaként kerül majd a történelembe (sajnos a háborúk és a pusztítás századaként is), de a huszonegyedik századnak a felelősség századának kell lennie, ha a béke évszázada - vagy egyáltalán bármilyen évszázad - akar lenni.

Bizonyos kivételektől eltekintve a globális dimenzió hiányzik az emberek értékrendjéből és erkölcséből. A fejlett világban a legtöbb ember egyéni életstílusa ezért globálisan fenntarthatatlan. Ha megszorozzuk az egyének ökológiai lábnyomát a bolygónkon élő emberek számával, az eredmény messze meghaladja a bolygó ökológiai rendszerének teljesítőképességét.

Ha erkölcsünket nem emeljük fel egy új, globális dimenzióba, nehéz időknek nézünk elébe. Erre 1993-ban hetven ország ezerhatszázhetven tudósa - közöttük százkét Nobel-díjas - mutatott rá: "Ahogyan a Földdel és a rajta virágzó élettel sáfárkodunk, abban óriási változásra van szükség, ha el akarjuk kerülni a mérhetetlen emberi nyomorúságot, és nem akarjuk jóvátehetetlenül megcsonkítani globális otthonunkat ezen a bolygón." A tudósok véleménye szerint a globális etikának óriási mozgalmat kellene lendületbe hoznia, hogy meggyőzze a vonakodó vezetőket és kormányokat, valamint a húzódozó embereket a változtatás szükségességéről.

A planetáris etika nem részrehajló erkölcs, amely másokkal szemben egyetlen csoportot, népet vagy kultúrát támogat. Legfőbb célja az emberi élet és civilizáció egészének fejlődése a Földön. Mivel ez mindenki érdekét szolgálja, a planetáris erkölcsnek ugyanolyan egyetemesnek kell lennie, mint amilyen az emberi élet, és civilizáció. Ez utópiának tűnhet, de mégsem az: vannak olyan egyetemes erkölcsi elvek, amelyek tükröződnek a világ valamennyi nagy kultúrájának és vallásának lényegében. Egyik legfontosabb kifejeződésük az úgynevezett "aranyszabály": úgy bánj másokkal, ahogyan elvárod, hogy mások bánjanak veled . A kereszténységben ezt a szabályt Jézus mondja ki: "Amit akartok, hogy veletek tegyenek az emberek, ti is tegyétek velük!" A judaizmusban ugyanez a szabály hangzik el a Talmudban: "Amit magadnak nem kívánsz, azt ne tedd másnak." Az iszlámban az aranyszabály Mohamed tanításaiban található: "Egyikőtök sem hisz igazán, amíg nem kívánjátok azt a másiknak, amit magatoknak kívántok." A hinduizmus pedig kimondja: "Ez a kötelezettségek összegzése: ne tegyél olyat másokkal, ami fájdalmat okozna, ha veled tennék." Buddha ezt tanácsolja: "Ne bánj másokkal olyan módon, amelyet bántónak találnál, ha veled bánnának úgy." Konfucius pedig kijelenti: "Ne tedd másokkal, amit nem akarsz, hogy veled megtegyenek." Jelen századunkban az aranyszabályt az alábbi módon kell átfogalmaznunk: "Élj olyan módon, hogy minden ember élhessen a Földön!"

A huszadik században a liberális etika vált a szabad világ laikus erkölcsévé. Valóban szabadelvű jelszava: "Élni és élni hagyni!". Mindenki szabadon érvényesítheti érdekeit bármilyen tetszés szerinti módon mindaddig, amíg az nem ütközik törvénybe. Ám sajnálatos módon a liberális etika nem működőképes a mai világban. Veszélyes játék, ha mindenki úgy él, ahogy akar, még ha a törvény keretein belül is marad. Nincs az a nemzeti vagy nemzetközi törvény, amely biztosítaná, hogy amikor egy egyén, egy csoport vagy egy multinacionális cég a saját érdekeit követi, ne okozzon vele károkat másoknak. Az a szimbolikus állítás, amely szerint "ami jó a General Motors-nak, az jó Amerikának", mára idejétmúlttá vált.

Nem az a lényeg, hogy a planetáris etika jobb vagy rosszabb egy adott vallás, filozófia vagy eszmerendszer etikájánál. A hangsúly azon van, hogy ez az etika és értékrend jobban szolgálja az emberi élet és civilizáció folyamatosságát és fejlődését, mint bármely más rendszer. Csökkenti a konfliktusok számát, és növeli esélyünket a fenntartható és békés civilizáció kiépítésére.

Jóllehet gondolkodásunk, erkölcsünk és értékrendünk fejlődik, cselekednünk is kell. Bizonyos dolgok nem tűrnek halasztást: ha úgy folytatjuk, mint korábban, akkor a negatív jövő felé vezető útra lépünk, amelyről egyre nehezebb lesz letérnünk. Három fő vonatkozásban kell sürgősen lépnünk: mint egyénnek, mint a gazdasági és üzleti élet részeseinek, és mint nemzeti közösségünk tagjainak. Az előttünk álló út sorsdöntő: vagy átvergődik fajunk a válságon, és eljut törzsfejlődésének egy új, békés és fenntartható szakaszába, vagy belesodródunk egy összetűzésekkel, erőszakkal és a kihalás kockázatával fenyegető jövőbe.

A többszörös felelősség, amely az emberi család valamennyi tagjának vállára nehezedik, fontos hangsúlyt kapott a Budapest Klub által kibocsátott felhívásban, amely A planetáris tudat szellemiségének kiáltványa címet kapta:

• Magánemberként felelősek vagyunk azért, hogy érdekeinket és jólétünket ne mások jóléte árán, hanem azzal összhangban érjük el. Felelősek vagyunk azért, hogy ne hozzunk több gyereket a világra, mint amennyit valóban el tudunk tartani, és ami még összeegyeztethető a Föld és a rajta élő emberek érdekeivel.

• Országunk állampolgáraiként felelősek vagyunk vezetőink döntéseiért. Azért az erőfeszítésért, amit kormányunk tesz a háború elkerüléséért, az emberi jogok kiterjesztéséért és a földi környezet megóvásáért.

• Az üzleti és a gazdasági élet szereplőiként felelősek vagyunk azért, hogy vállalati céljaink ne csupán a profit és a vállalat növelésére irányuljanak, de termékeink és szolgáltatásaink előállításánál vegyük számításba a természeti környezet érdekeit is. A gazdasági életben is törekedjünk az erkölcsi alapelvek érvényesítésére.

• Az emberi közösség tagjaiként felelősek vagyunk az erőszakmentességet, szolidaritást, a társadalmi és politikai egyenlőséget terjesztő eszmék terjedéséért és betartásáért.

Ha a pozitív forgatókönyvet választjuk, felül kell vizsgálnunk hiedelmeinket, fel kell ismernünk felelősségünket és ki kell terjesztenünk etikánkat. Tudatosodnia kell bennünk annak, hogy az átalakulás kritikus szakaszába értünk, ahol mindegyikünknek hatalmában áll, hogy befolyást gyakoroljon a következményekre. Ezért hárul ránk komoly felelősség magánszemélyként, üzlettársként, közösségünk és kultúránk tagjaként. Magunkévá kell tennünk a planetáris etikát, és olyan módon kell élünk, hogy minden ember élhessen a Földön. Jövőnk kiválasztásában ezek a "szelíd" tényezők az utóbbi időben sokkal fontosabbá váltak a "kemény" tényezőknél. Nem a gazdaság, a hatalom, és a technika, hanem gondolkodásmódunk és cselekvésünk határozza meg jövőnket. A híres antropológus, Margaret Mead szerint emberek kis csoportja képes megváltoztatni a világot, sőt, soha nem is változtatta meg más.

Kétféle módszer látszik viszonylag biztosnak tudatunk fejlesztéséhez, de egyikről sem mondható el, hogy tanácsos lenne igénybe venni. Az egyik módszer, ha kilépünk a világűrbe, és olyannak látjuk szülőbolygónkat, amilyen a valóságban: elevenen lüktető, kéken fénylő gömb, amely kicsi és becses sziget a csillagközi űr mérhetetlen térségeiben. Azok az űrhajósok, akiknek az a kiváltság jutott osztályrészül, hogy a világűrből láthatták a Földet, mélyen megváltozott tudatállapotban tértek vissza. Rádöbbentek, mennyire jelentéktelenek és felszínesek a kiváltságokért és a hatalomért folytatott civakodások. Bolygónk egyedülálló a világegyeteme szegletében; életre keltett bennünket, táplál minket és közös otthont nyújt nekünk.

A másik biztosnak tűnő módszer tudatunk fejlesztésére a halálközeli élmény. Akiknek részük volt ilyen élményben, többé nem rettegnek a haláltól, inkább mély, belső békére tesznek szert, erősödik bennük a mások iránti megértés, jobban értékelik az élet hétköznapi örömeit, és mély tisztelettel tekintenek a természetre. Jobban becsülik a létezés csodáját.

Szerencsére ezeknél gyakorlatiasabb módszerek is kínálkoznak tudatunk fejlesztésére, többek között a meditáció és az áhítatos imádkozás. Akik rendszeresen meditálnak vagy imádkoznak, képesek egy magasabb tudatszint elérésére. Rájönnek, hogy az emberek közötti különbség - a fajta, a bőrszín, a nyelv, a politikai meggyőződés vagy a vallásos hit különbsége - nem jelent valódi különbséget. Rájönnek, hogy a neves pszichológusnak, William Jamesnek igaza volt: olyanok vagyunk, mint a szigetek a tengerben - elkülönülünk a felszínen, de össze vagyunk kötve a mélyben. A valóság mélyebb szintjein nemcsak szóban érintkezhetünk, hanem egymás részeivé is válhatunk.

Az űrutazás, a közeli halál élménye, a mély meditáció és az áhítatos imádkozás olyan tapasztalat, amely megváltozott tudatállapottal jár. Az ilyen tudatállapot általános volt a múltban, a hagyományos kultúrákban nemzedékről nemzedékre átöröklött szertartások segítségével idézték elő. A rítusok közé tartozott a közösségi szertartások extázisig tartó dobolása, szimbólumtánca, valamint a böjt és az önmegtartóztatás többféle formája. Ezek a tudatállapotok ma már egyénenként is elérhetők. Szellemi vezetők kis közösségeiben "szelíd" módszerekkel is képesek vagyunk a megváltozott tudatállapot előidézésére: mantrákkal, zenével, enyhe szuggesztióval vagy egyszerűen elménk erejének alkalmazásával.

Szintén a tudatos fejlődés útjára léphetünk, ha megismerkedünk a társadalmunkban kínálkozó sokféle kultúrával: a népművészet, a klasszikus és népszerű zene, valamint az irodalom, a költészet, a dráma és a képzőművészet sokféle változatával. A művészi élmény nem hétköznapi tapasztalat. Legmagasabb szintjén - amelyet Abraham Maslow pszichológus "csúcsélménynek" nevezett - elérhetjük a megváltozott tudatállapotot. Különböző formában és szinteken a művészet által közvetített csúcsélmény mindenki számára hozzáférhető.

A tudat fejlődésének másik gyakorlati útja a tudományon keresztül vezet. A kutatók elvont nyelvet, és bonyolult matematikát alkalmaznak. Dolgozataik alig hozzáférhetők, alig érthetők saját tudományáguk határain túl. Ezért a legtöbb ember azt hiszi, hogy a tudomány azoknak a tényeknek és méréseknek az elvont és sejtelmes tárháza, amelyek a tapasztalatok rideg és személytelen mozaikkockáiból tevődnek össze. A tudomány azonban sokkal több ennél. A kutatók nemcsak vizsgálnak és mérnek, de azt is igyekeznek felderíteni, milyen a világegyetem, az élet, milyen az elme szerkezete, illetve hogyan működnek mindezek. Nemcsak a kutatóknak, de mindannyiunknak fontos, hogy megértsük, milyen a világ, mert így alakul ki a megbízható szemlélet önmagunkról, az életről, és a természetben elfoglalt helyünkről. Napjainkban az ilyen megértés mindenki előtt nyitott, mert sok tudós ír a szélesebb olvasóközönség számára. A tudomány élvonalában a világról alkotott elképzelések alaposan különböznek azoktól az elméletektől, amelyeket az iskolában tanultunk. Amikor a tudományra gondolunk - amelynek eszméi főként Newton, Darwin és Freud munkásságában gyökereznek - , legtöbbünk elméjében olyan eszmék uralkodnak, amelyeket már régen módosítottak az új felfedezések. A világegyetem nem semleges anyagtömbök élettelen és lélektelen halmaza, sokkal inkább élő szervezetre hasonlít.

Földünkön az élet nem véletlenül bukkant fel, hanem része annak a hatalmas hajtóerőnek, amely a rend és a sűrűsödés felé törekedve egyre magasabb szintű szerveződéseket épít fel a kozmoszban. Az élet és az elme egyaránt része ennek a hatalmas folyamatnak, tudatunk tükrözi harmóniáját és dinamikáját.

A Föld és a világegyetem gyermekei vagyunk. Ha megnyitjuk elménket, képesek vagyunk felfogni, hogy a Földhöz és a kozmoszhoz tartozunk; érzékenyen rezonálunk a bolygók mozgására, az élet ritmusaira, felnőtt embertársaink tudatára. Nem vagyunk testünk börtönébe zárva, tapasztalataink nem korlátozódnak öt érzékszervünkre.

Egymás részei vagyunk: mélyebb és finomabb szinteken vagyunk kapcsolatban a részecskékkel, atomokkal, embertársainkkal és minden élőlénnyel, valamint a bolygónkkal és az egész világegyetemmel, mint hétköznapi mentalitásunk alapján képzelnénk. Ha részesei akarunk lenni annak a hatalmas árhullámnak, amely kiemeli a válságból az emberiséget és egy pozitív jövő felé sodorja, akkor meg kell változtatni magunkat. Ez sok mindent megváltoztat. Nem kell majd megmondani nekünk, hogyan gondolkozzunk, mit tegyünk. Magunk is rájövünk. Érettebbé és jobbá válunk, megbízhatóbb és kreatívabb részévé világunknak.

Forrás