Francia borok és borászok

P. Á.

A borászat nemzetközi terminológiája francia (akárcsak a vívásé), s bár nem kell föltétlenül ismerni ahhoz, hogy élvezhessük a Bakkhosz nedűjének fogyasztásával járó gyönyöröket, mégis van valami varázsa annak, amikor tanúi lehetünk egy „avatott”, „profi” borkóstoló szertartásnak. Az ott röpködő szavak – terroir, grand cru, ferme, épanui stb. – zavarba ejthetik azt, aki képtelen arra, hogy sok „bortulajdonságot” észleljen és verbalizáljon. Az, aki nem született finom orral vagy gazdag ízlelőbimbó-tenyészettel, képtelen is marad arra, hogy a borok igazán fontos tulajdonságait percipiálja. A bort lehet értelmezni önmagában, tehát vegyileg is – meg lehet határozni összetevőit, savtartalmát, szárazanyag-tartalmát, szennyezőanyagait –, de igazán-teljességében mégis az emberekkel való közvetlen interakciójában bontakozik ki, vagyis akkor, amikor megisszák. A bor a finom, úrias estélyek, az elegáns „partyk” velejárója. A hejehujákhoz, a lajbitépéshez, a szomszédőrjítő diákbulikhoz inkább a böfögtető sör meg az odaégetett pálinka dukál. Most, a szüreti mulatságok és a borvásárok időszakában, a „sörkorszak” (a nyár) után újra előtérbe kerülnek ezek a finom és nemes italok, amelyek tisztaságukkal, a beléjük zárt napfénnyel valamennyire kompenzálják a rögvest nyakunkon lévő tél sötétjét és szomorúságát.

À propos borvásárok: erre a termékre is, mint minden, nagyobb tételben előállított ipari vagy mezőgazdasági produktumra, meghatározóan hat a piacgazdaság. Emlékezzünk csak a 2006-os év „mélypontjaira”, amikor a francia borgazdák a földre öntötték vagy ingyen osztogatták az autópályák pihenőiben méregdrága, ritka boraikat... Ugyanakkor eszünkbe juthat az is, hogy ez a „borválság” tulajdonképpen már évtizedek óta „bontakozóban van”, hogy kisebb-nagyobb mértékben ingadozva, de folyamatosan csökkent az európai piac borfelvétele, és hogy a minőségi borokra már nem olyan nagy a kereslet. Itt most nem bonyolódunk nemzetközi gazdasági mutatók elemzésébe és azok borivással való összefüggéseibe, ám annyit talán megkockáztathatunk, hogy a jó marketing ellenére is vergődő borászat válsága összefüggésben lehet a globalizációval bekövetkező „kultúracserével”. Az USA nem borairól híres, hanem a Coca-Coláról meg Hollywoodról, és a mindig „nyertes” filmbéli nyomozók általában sört inni térnek be Jerry sarki kocsmájába, nem pedig valami illatos portóit ízlelgetni. Érdekes módon azonban a vörös borok némelyike eléggé jól keverhető és fogyasztható az USA „nemzeti italával”. Ennek ellenére érdemes figyelmesen elolvasni a tokaji borok elegáns, szűkszavú címkéjét is, amelyek legtöbbjén ott talál­ható a felirat: „önmagában ajánljuk”. Az igazi, nagy borok tehát nem kell társuljanak semmiféle sajt vagy sült ízvilágával ahhoz, hogy teljességükben kibontakozhassanak, még ha sajnos ezek a borok is át kell menjenek a kapitalizmus „állomásain” ahhoz, hogy eljussanak az asztalunkra. Ilyen állomáshelyek manapság a szuper- és hipermarketek, na meg a raktáráruházak (de innen inkább csak cégek töltik fel készleteiket).

A falusi szüreti bálokra már régen beszüremlett a török importszőlőkből sajtol lé, és már ilyen helyeken is előnyben részesítik a közel(ebb)i nagyvárosok üzleteinek polcairól egy mozdulattal lekapható műanyag demizsonos „borokat”, a nagyapa által türelemmel, szakértelemmel és nem utolsósorban szeretettel derített, kénezett, szűrt háziborával szemben. Az már csak természetes, hogy a mindenkori Józsi bácsik borainak nincs olyan nagy reklámja, mint mondjuk Gérad Dépardieu Château de Tigné-inek (máskülönben megérdemelten, mert rangos, testes, erős borok – amiben hasonlítanak is a gazdájukra), és a velük járó, nem megtérülő vesződségre kevesen vállalkoznak abban a korban, amikor ez az italkülönlegesség is elszemélytelenedett. Ma már inkább csak a cégigazgatók, a „menedzserek” neve forog közszájon (legalábbis szakmai körökben), az ismert bormárkák erjedési folyamatát high-tech digitális műszerek ellenőrzik és szabályozzák, míg a termék terjesztése már réges-rég nem hordókban történik. A hagyományosan, „manuálisan” készült borok megfizethetetlenek, és nem is kerülnek nagykereskedelmi forgalomba. Az óborokról meg ne is tegyünk említést, hiszen az általunk bemutatott lapszám is ír Christie’s aukciókról, melyeken tízezer eurókért vesztegetnek egy-egy „rekesznyi” óbort. Erre a globalizáltan-technologizált helyzetre reagál a Le Figaro Magazine hetilap egyik szeptemberi számának melléklete, amely a vezető francia borászatok helyzetét vázolja fel.

A bort mindig a maszkulinitáshoz társították, a híres pincészetek vezetői mind férfiak, a francia lap azonban a jelenlegi nagy borásznőket veszi számba. Bordeaux, Bourgogne, Beaujolais, a Loire-völgye, a Rhône-völgye, Champagne vidéke, Elzász borászainak számbavétele hasznos lehet mind a borok, mind a borászat iránt érdeklődő számára. Nehéz ellenőrizni azt, hogy mennyire törekedtek teljességre a lap szerkesztői, hogy hány „pincésznő” maradt le a listáról, de mindenképpen díjazni kell az ötlet eredetiségét. A (francia) nők borszakmában való meghonosodása a feminizmus „egyenjogúság-küzdelmeihez” mégsem csatolható, itt ugyanis nem a férfiakkal kellett harcba szállniuk, hanem pl. a tarka szőlőmollyal. A francia lap különféle cégek vezető egyéniségei közül válogatta a bemutatott hölgyeket és az általuk irányított terroir-okat, ír az általuk termelt borokról és főként a terjesztés nehézségeiről. Összeállítása a franciaországi nagyáruházak borkereskedési stratégiáinak ismertetésével indul, majd számba veszi a különböző bortermelő régiók főbb, nők által (is) vezetett pincészeteit.

Ma jó borokat nem a macskaköves, kacskaringós utcácskákon találunk, hanem a hipermarketek inox és plexi polcai között (amit azzal javít egy-egy cégcsoport, hogy imitt-amott hordókat helyez el a borhoz társuló kötelező rusztikus hangulat megteremtésére). Megtudjuk, hogy a Leclerc áruházlánc vezette be Franciaországban a borvásárnak ezt a „hipermarket formáját” 1973-ban, ami aztán a nyolcvanas években általánossá vált a többi nagyáruház keretén belül is, így ma Leclerc-nek meg kell „küzdenie” többek között a Casino áruházlánccal is a borfogyasztók kegyeiért. Ezt úgy folytatja, hogy igyekszik 10 euró alatt tartani a középkategóriás, asztali borok palackját. Egyes multinacionálisok szakértők segítségéhez folyamodtak ahhoz, hogy összeválogassák az idei borvásár kínálatát (pl. az Auchan, mely 12 000 palackot kóstoltatott meg borászaival). A válságban levő borfogyasztás fellendítésére bevetik a hipertér által kínált reklámlehetőségeket is. A chateauonline.com, a wineandco.com, a 1855.com honlapok nagykereskedelmi áron kínálják a legtöbbször közvetlenül a gyártótól beszerzett palackokat. A (főleg franciaországi székhelyű) nagyáruházak romániai kirendeltségei, leányvállalatai is követik az „otthoni” módit, és még Kolozsváron is borospalackokban botladozunk, miközben ide-oda lökdössük a polcok között a zörgő bevásárlókocsit. Habár ezeken a vásárokon olcsóbban kelnek el az egyes palackok, az eladott hatalmas mennyiségek kompenzálják az egységnyi termék alacsony eladási árából származó jövedelemkiesést.

A nők rovatát Carole Bouquet színésznőről, exmodellről készített riport nyitja. Noblesse oblige: a film- és médiasztárok itt is megelőzik a szakembereket – gondolnánk, azonban a lap kellemes meglepetéssel szolgál: Bouquet egy kicsiny, de annál eredetibb bornak a patrónája. A Sangue d’Oro teljesen manuálisan, tradicionális eljárásokkal készített, Olaszországban termelt borkülönlegesség. Mylène Demongeot színésznő folytatja a sort, aki az alkoholizmussal küszködőknek akar segíteni tanácsokkal (saját tapasztalatból kiindulva), majd következik a híres bordeaux-i régió egyik híres bora, a Château Soutard bemutatása, melynek előállítását három nő igazgatja. A cikkecskék elmesélik a céghez való társulások történetét, és amint már szóba jött, legtöbbször kitérnek az értékesítés körülményeire is. Mivel ez olyan szakma, amely általában családi hagyomány, a legtöbb nő felmenői között fellelhe­tők borászok (önológusok), kémikusok (biokémikusok). Így van ez a Château Talbot esetében is, amely négy nemzedék óta a Cordier család birtokában van. Nancy és Lorraine Cordier apjuk halála után örökölték ezt a doméniumot. Beszámolójukból az derül ki, hogy rengeteg munkával jár pincészetük fenntartása, de jut idő a családra is. Talán a közösen elfogyasztott Château Talbot-k is hozzájárultak a familiáris kapcsolatok kohéziójának fennmaradásában. Sylvie Cazes a bordeaux-i borászegyesület első női elnöke. Ő a forgalmazási problémákat a „borturizmus” bevezetésével próbálta megoldani, ám ötletéhez olyan támogatókat kellett mozgósítania, mint a Lafite Rotschild bárók. Sandrine Garbay szintén egy bárói „uradalmon” (de Lur Saluces) pincemester, a híres Château d’Yquiem-nél. Ő tudósként került oda, nem menedzserként, ám arról panaszkodik, hogy a vezetői pozícióban sokszor el kellett hanyagolnia vegyészi tevékenységét adminisztratív teendők miatt. Ugyanezt a kettősséget figyelhetjük meg Diane Flamand életében, aki a Lafite Rotschild bárók pincészetének főmenedzsere. Borászati és kereskedelmi egyetemet végzett, sokat gyakornokoskodott kisebb szőlészeteknél, míg a Rotschild család alkalmazásába nem került. Neki könnyebb beosztani az idejét a vegyészkedés és az eladási tevékenységek között, ugyanis nincs családja.

A Le Figaro 145. oldala érdekes információt tár elénk: a Lafit Rotschild pincészet által rendezett borkóstoló versenyen a Cambridge borászhallgatói jócskán leelőzték a hazájukbéli Oxfordot, és meglepetésképpen a második helyre szorították az École Normale Supérieur diákjait. Az angolok, akik főleg ausztráliai borokat isznak (náluk túl hideg van az igazi borokhoz), valószínűleg fájdalmas csapást mértek az „örökellenség” franciákra. Gyanítható, hogy a juhnyájak mellől szüretelt ausztráliai borok mellett titokban Drouhin pincészetből származó borokkal is gyakoroltak, máskülönben nem érhettek volna el ilyen meglepő eredményt.

Véronique Drouhin is belenőtt a borász szakmába, akárcsak legtöbb „kolléganője”, ám ő megengedheti magának, hogy a kitűnő bourgogne-i borok erjedési folyamatának szabályozására összpontosítsa idejét, ugyanis a férje látja el a menedzseri teendőket. Reims, a Champagne-Ardenne tartományban található város ad otthont a Heidsieck-pezsgőt gyártó cégnek, amelynek Anne-Charlotte Amory az igazgatója. Ő inkább eladó, mintsem termelő, és kitűnő stratégiát talált a válságban levő pezsgőgyár fellendítésére: szerződést kötött a Párizsi Operával, és így olyan „arculatra” tett szert, amelylehetővé tette, hogy egy év alatt tíz százalékot nőjön a Charles Heidsieck pezsgőgyártó értéke. A Boizel cég marketingese, Evelyne Boizel szintén eredeti stratégiát talált ki termékeik franciaországi terjesztésére: levelezés révén tartják a kapcsolatot klienseikkel (fogyasztóikkal), így azonnal tudnak válaszolni szinte minden felmerülő igényre, sőt: a készülő borokról már azt is szokták tudni, hogy melyik „törzsvendégük” fogyasztja majd el. Sülthöz, desszerthez vagy önmagában… Rövid összefoglalónkba nem vesszük fel a többi „borászlányt”. Áttekintésünkből kiderült, hogy a legtöbb vegyész-borásznak bizony „kupec-borásznak” is kell lennie, nem is akármilyennek, hanem eléggé dörzsöltnek ahhoz, hogy az Ausztráliából meg Dél-Ameriká­ból beáramló dömpingborok mellett meg tudják tartani saját, akár több évszázados hagyománnyal rendelkező, akár vadonatúj, csúcstechnológiás pincészetüket. Az általában örökölt doméniumokat legtöbbször a család tagjai igazgatják, és ők is gondozzák a készülő bort, de főleg nagyobb „uradalmaknál” általános gyakorlat szakembert alkalmazni. És ma már nem számít, hogy ez a pinecmester XY vagy XX kromoszómás. A francia lap összeállításából az derül ki, hogy a nem immár nem meghatározó – a szaktudás mellett eltörpül a jelentősége. (Le Figaro Magazine, 2008. szeptember 6.)

Forrás: Korunk 2008 November