AZ ÓKOR MŰVÉSZETE 1.rész

Az ÓKORI KELET MŰVÉSZETE

Egyiptom

Az ókori Egyiptom öt fő korszakra tagolódik (hatalmi helyzet változása és a dinasztiák szerint). A dinasztiákat megelőző megelőző korban, az i.e. 4. évezred végéig a területszerző törzsi háborúkból két királyság emelkedett ki, a Nílus deltavidékén fekvő Alsó-Egyiptom s attól délre, a folyó mentén hosszan elnyúló Felső-Egyiptom.

1. Archaikus kor

Az i. e. 4. évezred vége és az első harmada, az I. és a II. dinasztia uralkodásának ideje. az I. dinasztiát alapító legendás fáraó,
Ménész egyesítette a két királyságot.

2. Óbirodalom kora

Az i. e. 3. évezred következő öt évszázada (2700-2200) a III-IV. dinasztia uralkodásának időszaka. Ezen belül a IV.dinasztia időszaka a legjelentősebb. Az akkor uralkodó nagy fáraók, Kheopsz, Kheprén és Mükeriosz alatt élte át Egyiptom a hatalom kiteljesedésének, s ezzel együtt az építészet és a művészetek fellendülésének első fénykorát. A kormányzás és a kultúra központja ekkor Memphisz, a főváros.
Az V. dinasztia idején megindult a hanyatlás lassú folyamata, mely az évezred végén a bomláshoz vezetett. Az átmeneti kor súlyos válsága után következett a középbirodalom kora.
Fontosabb építészeti emlékek: a szakkari és a gizehi piramisegyüttesek.

3. Középbirodalom kora

Az újraegyesítéssel kezdődik, s az i. e. 2. évezred első negyedét átkarolva a XI. dinasztia trónra lépésétől a XII. dinasztia bukásáig tartott. Ekkor az ország déli részén Théba a Főváros. A középbirodalmat egy Kisázsia felől lehúzódó lovas nomád nép, a hikszoszok döntik meg, akik több, mint két évszázadon át az uralmuk alatt tartják Egyiptomot.
Fontosabb építészeti emlékek: a beni-hasszáni sziklasírok s Kahun városának maradványai.

4. Újbirodalom kora

Az idegen hódítók kiűzése után az i. e. 2. évezred második fele, a XVIII-XX. dinasztia uralkodása. Egyiptom ekkor éri el legnagyobb területi kiterjedését, s a hatalma csúcsán álló birodalomban a művészet is újból felvirágzik. A XX. dinasztia utolsó fáraói azonban a társadalmi ellentétek kiéleződése , a felkelésekben kirobbanó feszültség azonban erősen gyengíti a birodalmat.
Fontosabb építészeti emlékek: terasztemplom Deir el-Bahariban, a luxori Amon templom, a karnaki Amon templom, a thébai Ramasszeum s Abu Szimbelben II. Ramszesz sziklatemploma.

5. Késői birodalom kora

Az i.e. 1. évezred a szétbomláshoz vezető belső harcok s a részleges egyesítésért vívott küzdelmek szünni nem akaró sorozata. Az erejét vesztett birodalom a hódítók martaléka lett. Az i. e. VII. század közepén az asszírok foglalták el, majd száz évvel később a perzsák, i. e. 332-ben pedig Nagy Sándor hellenisztikus birodalmába olvad bele. Ekkor következik a Ptolemaiosz-kor, (mely az uralkodó családról kapta nevét), ami lezárja Egyiptom önálló történelmi évezredeit, majd i.e. 30-tól római provincia lesz. Fontosabb építészeti emlékek: edfui Hórusz templom.

Építészet, művészet, kultúra

Egyiptom a Nílus völgyében fekszik, Afrika északkeleti részén, a líbiai és az arab sivatag között. Sivatagi éghajlatú, földjét a Nílus évenkénti áradásakor a kiömlő iszap teszi termékennyé. Területe rendkívül gazdag jól megmunkálható, kemény kőfajtákban, ezért monumentális építkezéseknél a kezgetben használt fa és agyag helyét átveszi a kő. Az egyiptomi kultúra ideológiai alapja lényegében a vallás, melynek sajátos jellemzője a lélek hallhatatlanságába vetett hit, s egyik legfontosabb tartozéka a halálon túli élet magyarázatára kidolgozott elképzelések rendszere. Többnyire ember testtel és állatfejjel ábrázolt isteneik a természeti erőket személyesítik meg. Az éppen uralmon lévő fáraót istenként tisztelik.

A tudományban, különösen a gyakorlati feladatok megoldásában az egyiptomiak élen jártak. Kidolgozták már az i. e. 3. évezred kezdetén az ókor legtökéletesebb naptárrendszerét, amely a 365 napos éven alapult. Csillagászati ismereteik a Nílus áradásának kiszámításaihoz nélkülözhetetlenek voltak. Matematikai módszereik, geometriai szerkesztő-eljárásaik, a tízes számrendszer használatuk az épületeik megtervezésénél fontosak voltak. Magas színvonalon ismerték az orvostudományt, a görögök írásaiból kiderül, hogy külön szakorvosaik voltak. Ismereteik rögzítésének eszköze az írás, náluk ennek egx ünnepélyes formája alkult ki a hieroglif írás alakjában. Ez kőbe vésve az épületet is díszítette. A mindennapi életben , a feljegyzéseknél a kép-jeleket erősen leegyszerűsítették, s az így létre jött írást nevezzük hieratikus írásnak. Ebből fejlődik ki a késői korban a még tovább egyszerűsített démotikus írás.

Az irodalomra vonatkozó emlékek részben vallásos témájúak (pl. Halottak könyve), esetleg nevelő vagy szórakoztató történetek (pl. A paraszt panaszai; Hajótörött története).

A képzőművészet alkotásai a műfajtól és a témától függetlenül, bárhol jelennek meg, rendeltetésük szerint elsősorban a túlvilági életet szolgálják. A templomokban a domborművek s a szobrok az uralkodót és az isteneket magasztalva az evilágban szerzett érdemeket örökítik át a túlvilágba. a sírkamrákban a festet vagy domborművű képek az elhunytnak adják meg mindazt, amire a halál utáni élet teljességéhez szüksége lehet. Az egyiptomi művészet sajátos stílusát az életnek és a halálnak egymásba átfonódó kettőssége adja meg. Az élet mindennapi eseményeit ábrázolják, de időtlenné általánosított, elvont formákkal. Az emberi alak, pl. a festményeken vagy a domborműveken mindig úgy jelenik meg, hogy fej profilban, a törzs felső része előlnézetben, csípőtől lefelé pedig a két láb ismét oldalnézetben látszik. A legjellemzőbb nézeteket egyesítő , síkszerű ábrázolásban a nagy felületek törvénye érvényesül. A szobrászat ugyanilyen elvont, szabályokhoz kötődő beállításban, de élethű arcvonásokkal számos fáraó s tisztségviselő képmását örökítette meg. Az Óbirodalom korából jelentős emlékek a Khephrén diorit ülőszobra, a párizsi Louvre-ban őrzött írnok és az ún. falusi bíró keményfából faragott álló alakja.

Egyiptomban a képzőművészet szorosan kapcsolódott az építészethez. Ezt nagymértékben elősegítette a sajátos ábrázolás mód. a nagy felületek törvénye szerint síkban kiterülő formák, az egy főnézetre beállított szobrok már önmagukban is annyira tektonikus felépítésűek, hogy létezésük természetes közegeként szinte megkövetelték maguk körül az épületet.

A kisplasztikára és az iparművészetre a magasszínvonal a jellemző. A sírokból nagy mennyiségben kerültek elő ékszerek, edények, bútorok, különféle használati tárgyak, modellek, és a hétköznapi élet, a munka eseményeit sokszor realisztikus hűséggel megjelenítő kis szoborcsoportok. Ezeket a túlvilági életre szánva helyezték el a halott mellett a sírkamrákban.

Az egyiptomi építészet legjelentősebb emlékei az istenek tiszteletére emelt templomok és a halott-kultuszt szolgáló monumentális sírépítmények. A világi építészatről aránylag keveset tudunk.
Az egyiptomi építészet legfontosabb építészeti emlékei a már említett templomok, sírépítmények ezen kívül a paloták, a lakóházak, az emlékművek (bár ezek a szobrászathoz, mint műfajhoz közelebb állnak), a pülonok, a dromoszok, a barlang-templomok, a halotti-templomok, a masztabák és természetesen a piramisok.

• Piramisok - az egyiptomi vallásos művészet remekei
  
  Az egyiptomiak az Ó- és Középbirodalomban királyaikat piramisokba temetik, először Dzsószert (i.e. 2600 körül). Az Újbirodalomban (i.e. 155-1070) nem emelnek több piramist. A piramisok eleinte sziklatömbökbol, később vályogtéglából készült monumentális építmények. a legnagyobb közülük a 137 m magas és eredetileg 230,38 m oldalélu gizai Kheopsz-piramis. Az építéshez rendelkezésre álló segédeszközök rendkívül primitívek: dioritkalapácsok (diorit : kristályos-szemcsés szerkezetű, szürkés, kemény kozet), rézfurészek és -balták, kvarcból készült csiszoló kövek. A faragott köveket áradásos hónapokban vízi úton vitték a kofejtőből az építkezés helyére, az utolsó szakaszon pedig faszánokon szállították. Gurítólejtőkön és faállványokon keresztül jutnak az átlagban 50 mázsa súlyú tömbök rendeltetési helyükre. Ezeket a tömböket olyan pontosan munkálták meg, hogy a köztük lévő hézagok nem haladják meg a 0,5 mm-t. A piramis közelében halotti templomot emelnek, ahol a fáraó kultuszát ápolják. További templomokat a fáraó által különösen tisztelt isteneknek szenteltek. A szarkofágot, benne a király földi maradványaival a Níluson a városból a piramis közelébe, majd onnan egy külön erre a célra kialakított úton át a sírhely belsejébe szállítják. E munkákat nem rabszolgák végzik, hanem szabad egyiptomiak, akik a Nílus áradása és aszály idején nem tudnak dolgozni a földeken. A piramisépítés vallási tevékenység.
  
  A nép a királyért teszi, aki mint a mindenség urának megtestesítoje, a túlvilágról is jótékonyan befolyásolja a földi létet. Az isteni király korlátlan hatalma nemcsak az ország rendjét garantálja, hanem a kozmosz harmóniáját is. A piramis az ég mása, szigorú geometriai szempontok alapján épül. Az "aranymetszés", a "bűvös négyzet", "szent háromszög" technikáját alkalmazzák. A méreteknél olyan mágikus számok játszanak szerepet, mint a három és a négy, mert mindkettő a tökéletességet szimbolizálja. Az egyiptomiak hisznek túlvilági öröklétben: a fáraó nappal a napcsónakon, éjszaka a holdcsónakon megy az égbe. Ehhez feltétlenül szükséges, hogy teste és mindaz, amire az élethez szüksége van, megmaradjon. Élelmet és italt, eszközöket, ékszereket és szolgákat adnak mellé a sírba, később ezeket csak ábrázolják.
  
  

  Ramesszeum
  II. Ramszesz halotti temploma, a Nílus bal partján emelkedik, Théba nyugati oldalán. Az udvarait ékesítő falak nagyrészt elpusztultak. Erosen romos a hüposztül csarnok is, csupán az előcsarnok maradt meg, s jól kivehetők az oszlopsorok, az Ozirisz pillérek és a gigantikus méretű pülon maradványai is. Szicíliai Diodórosz történetíró "Oszümandiasz sírjának" nevezte a templomot, átformálva II. Ramszesz egyik trónnevét (Uszermaatré vagy Uszimaré).
  
  A legnagyobb, Királyok Völgyében található piramis I. Széthi fáraóé, aki egyébként II. Ramszesznek, a nagy építőnek az apja.
  I. Széthi, (i.e. 1303-1290) a XIX. dinasztia uralkodója, az egyik legjelentősebb fáraó. Hadi tetteit a karnaki Amon-templom nagy oszlopcsarnokában örökítették meg. Vissza foglalta azokat a területeknek egy részét, amelyeket IV. Amenhotep, aki inkább vallási reformer volt, mint államférfi, elveszített. Már uralomra jutása után közvetlenül elindul, hogy Szíriát, és Palesztína azon területeit, ahol az egykori egyiptomi támaszpontok voltak. Széthi Gázán keresztül Libanonig nyomult előre. Később még elfoglalta a szíriai Kádest, itt azonban kénytelen volt megállni: a hettitákat, akik északon megállították, nem sikerült megvernie. Egy ideig szövetségben állt Bentesina amurrú királlyal, aki azonban fogságba esett. Egyiptomnak - miközben területeket foglalt el - másutt támadókkal kellett szembenéznie. Az egyiptomi határokat közvetlenül veszélyeztető betolakodókat visszaverték. A núbiaiak elleni védekezésül Széthi erődített várost emeltetett Tell-el-Amarnánál.
  
  I. Széthi sírjából származó festett dombormű
  
  Királyok Völgye (Párizs, Louvre), i. e. 1310 k. A kép Athor istennőt ábrázolja, amikor rituálisan egyesülni készül I. Széthivel, a XIX. dinasztia második fáraójával.
  A sírépítmények alakja és mérete koronként és azon is belül az elhunyt rangjától függően változik. Mindegyik a bebalzsamozott holttestet, a múmiát befogadó sírkamrából, és a túlvilági élethez szükséges tárgyak, áldozati ajándékok tárolására szolgáló helyiségekből áll. Az elhunyt nyugalmának biztosítására és a sírba rejtett értékek megőrzésére az aránylag kis méretű, többnyire a talajszint alá süllyesztett sírkamra fölé erőteljes építményt emeltek, a védelmen túl azzal a céllal is, hogy az elhunyt hatalmát és nagyságát hirdesse. a behatolást az építmény tömegén és az igazi bejárat tökéletes elrejtésén kívül megtévesztő álajtók is akadályozták.
  A lakóházak mérete és elrendezése a tulajdonos vagyoni helyzetétől, társadalmi rangjától függően változó. A legtöbb esetben agyagból és fából épültek, az éghajlat miatt lapostetővel. A könnyen pusztuló agyag miatt alig maradt nyoma, formájukat alapfalakból és törmelékekből lehet rekonstruálni. A gazdag lakóház központja az előtérből nyíló fogadóterem, azt vették körül a lakóhelyiségek.
  A palota feltételezések szerint csak annyiban különbözött a lakóházaktól, hogy nagyobb kiterjedésű és gazdagabb díszítésű volt. Kőből épült palotákat csak az újbirodalom korától ismerünk, de azok is rendszerint a templomegyütteshez kapcsolódtak.
  Az emlékművek legjellemzőbb típusa az egyetlen kőből kifaragott karcsú kőpillér, az obeliszk. az alakja enyhén keskenyedő, gúlaformában záródó négyszöghasáb. Uralkodók állíttatták fel jelentős tetteik megörökítésére.
  
  

• A Médiumi ludak híres falfestményének részlete
  
  A IV. dinasztia korából, az i. e. 2500 körüli idokbol.(Kairó, Egyiptomi Múzeum). A fekete és fehér között már finoman árnyalt színskála alkalmazása figyelheto meg. A kép az Óbirodalom falfestményei közül a legfontosabbak közé sorolható. a festékek természetes színezoanyagok: vasoxidból készül a vörös és a gesztenyebarna, malachitból és azuritból a zöld és a kék. A formák pontossága, a színek hitelessége, a tökéletes kidolgozás olyan benyomást kelt, mintha egy zoológiai tankönyv lapjait forgatnánk.
  
  

• "Kapuk könyve"
  
  Illusztrációs rajz, Horemheb, a XVIII. dinasztia utolsó uralkodójának sírjában

A Mezopotámiai civilizációk (I.e. 3000-331)

Építészet, művészet, kultúra

Az Egyiptominál is régebbi a Tigris és Eufrátesz folyók öntözte Mezopotámia kultúrája. Kb. 3500 év leforgása alatt a két folyó közének országa rendkívül önálló és viszonylag kultúrát és művészetet teremtett, mely oly sok területen gyakorolt hatást az utókorra. A sumér ékírás az i.e. 4. évezred végén alakult ki. Jeleit nyers agyagtéglákra vagy pecsételésre használt hengerek felületére nyomták, ezeket aztán kiégették.

Mezopotámia építészete monumentális alkotásaival, palotáival, templomaival, az égre emelkedő toronytemplomaival (zikkurát) és hatalmas városfalaival tűnik fel. Ezzel szemben a lakóházak nagyon egyszerű építmények voltak. Építőanyaguk olyan tégla volt, levegőn szárítottak; égetett téglákkal csak paloták építésénél dolgoztak. Az Eufrátesz és a Tigris vidékén az építészet fejlődésének feltételei nem voltak kedvezőek. A rendelkezésre álló a napon szárított agyagtégla, silány és múlandó; egyéb hiányában mégis ezt használták fel, csak burkolatoknál és szerkezetileg kényes épületrészeknél alkalmaztak égetett téglát. A legősibb észak-babilóni székhely Akkád volt, később Ur, végül Babilon lett a centrum. Ettől délkeletre terült el Nippur, Enlil főisten nagy szentélyével. Hatalmas templomtornyának, zikkuratjának romjai 30 m magasak.

Az Ur szent kerületében lévő zikkuratnak belül fallal elkerített udvara volt, s ahhoz a bejárat felől egy kisebb előudvar is csatlakozott. Ezektől délkeletre épült fel az előudvar mellé a raktár, a nagy udvar mellett egy palotával egyesített szentély és annak közelében a királyi palota. Az Ur-i szentély hosszú időn át köztiszteletben álló kultuszhely volt.
A zikkurat volt a babiloniai templom magva, ferdén emelkedő rámpák vezettek a folyton keskenyedő torony tetejére, ahonnan a csillagokat vizsgálták. A sumérok és a babilóniaiak egyébként kimagasló eredményeket értek el a természettudományok különböző területein, legfőként a csillagászatban, de jeleskedtek a matematikában és a csillagászatban is.

Az ókori Mezopotámia legjelentősebb építészeti emléke az Istar-kapu, melynek falait színes-mázas téglák borítják.
Babilóniát az északról támadó erős, harcias nép, az asszírok igázták le. Egyik legnagyobb királyuk - Asszurbanipál - ninivei palotájának falát frízek díszítik. A reliefekhez való átmenetet az emberfejű bikák (lamassu) és a kapuoroszlánok közvetítik. Fejük és előrészük szabad, oldaluk magas relief. A lamassukat precízen kidolgozott, finoman megmintázott szárny, gondosan fésült szőrzet jellemzi, ám vegyített jellegüknél fogva természetellenes hatást keltenek. Művészetileg magasabb fokon állnak Asszúrbanipál ordító, igen naturalisztikus kapuoroszlánjai. Gilgamest, a híres mondai hőst is szívesen ábrázolták oroszlánokkal viaskodva. Az emberi alakok ábrázolása alig, vagy csak vontatottan fejlődik. A kerámiáikra pedig a sokféleség, ám művészi szempontból a kevésbé jelentősség jellemző. A zománctéglák lazúrkék alapon ornamentális vagy figurális mintákkal voltak ellátva, akárcsak a babilóniaiak.

A túlnyomórészt sírépítményekből ismert boltozat többnyire, akárcsak a hídépítésben, konzoltechnikával (tartópillér) készült, oszlopokat nemigen használtak. A plasztika területén kb. i.e. 3000 óta maradtak fenn művek, elsősorban imádkozókat ábrázoló szobrok. A IX. századtól kezdve az uralkodó szobra rendkívüli jelentést nyer, s a dombormű is széles körben elterjedt. Kb. 900-tól, az újasszír korban a palota falának alsó peremét gyakran kb. 2 m magasan mészkő lapokkal látták el, melyeken az uralkodó tetteit ábrázolták. Ez volt az ún. orthosztát. Ebben az időben egyre nagyobb jelentőséget nyert a falfestészet is, mindenekelőtt a kerámiafestmény (égetett-mázas agyagtéglák), mely Istár istennő templomát és II. Nabú-kudurri-uszur babilóni palotáját is díszítette.

Az i.e. VI. század a dél-iráni perzsák szerezték meg az egész Irán feletti uralmat. Ezután a perzsa-méd haderő (ekkor a perzsák méd fennhatóság alatt álltak), Kürosz vezetésével megindult nyugat felé, s az ókori Közel-Kelet nagy kultúráit néhány évtized alatt hatalmuk alá vonták. Ilyen területek voltak Elő-Ázsia, Kisázsia, az Égei-tenger szigetei és Egyiptom is. A hatalmas zsarnokbirodalmat Nagy Sándor döntötte meg, alig két évszázados fennállás után.

A perzsa kultúra magába olvasztotta a behódolt területek ősi kultúráit, de keletről átvette az indiai, nyugatról pedig a görög kultúra számos elemét is. a perzsa ábrázolóművészet leginkább az asszírokéval áll rokonságban.
Az építészet feladatai között is a legfontosabb a palota, ám jellegzetesek a sziklasírok is. Az építészet anyagaira itt is a napon szárított agyagtégla a legjellemzőbb, ám alkalmaznak fát, sőt követ is. Nemcsak díszítő részleteket faragnak ki belőle, hanem szerkezeti elemeket is: önhordó nyíláskereteket és oszlopokat.

Perzsa oszlopok és részleteik.

Az oszlop a perzsa építészet legjellemzőbb formaeleme. Arányaiban, részleteiben a faépítészet hagyományait követi. A nagyon karcsú, kannelurázott oszloptörzs gazdagon díszített, harangalakú lábazaton áll. Fölül az egykori nyeregfára emlékeztető fejezet zárja le: egymásnak háttal fordított két bika mellső része nyúlik ki a gerenda alá. A kapuvédő szárnyasbikákhoz hasonlóan sokszor a az oszlopfőre is emberfejű bikát faragtak. a fejezett alatt az oszloptörzset gyakran kettős csigákba hajló alakzatok, kehelyként szétnyíló pálmalevelek koszorúja s harang alakban visszahajló levelek díszítik.

A perzsaépítészet legjelentősebb emléke a perszepoliszi palotaegyüttes, jellegzetes emlékei a Naks-i-Rusztám-i sziklasírok.

Forrás