BALÁZS BÉLA: TANTRIS A BOLOND

Vajon mi a magyarázata annak a különös gyönyörűségnek, mellyel ősi, megkövesedett gigászian egyszerű mesékben és mítoszokban "mélyebb értelmet", rejtett finomabb motívumokat keresünk ? - Nyilvánvalóan művelik ezt egy idő óta az írók és a közönségre egész különös pikantéria képen hat. Sorra elővesszük megint az emberiség gyermekkorának nagy meséit, melyeket megszoktunk életünk legegyszerűbb alapsémáinak tekinteni és megpróbáljuk belátni legmodernebb lelki bonyodalmainkat. Vajon a mindent emberivé tevés konfidenciájának ösztöne rejlik csak e mögött, mely az intimen rajzolással az emberképű bálványokból bálványképű embereket csinál? - Vagy talán megeleveníteni, megmenteni akarjuk magunknak ezeket az egyre merevedő, dekoratívan tartalmatlanabbá váló hatalmas meséket? - Avagy talán fordítva van a dolog? - Talán nem is ezek a mítoszok szorultak rá a mi elevenítő pszichológiai motívumainkra, hanem inkább a mi lelkünk kis problémái ezerévek óta álló nagy keretekre, hogy elveszítsék esetleges, átmeneti, könnyű ízüket? Talán inkább azt szeretnők, hogy a mi modern lelkünk képei tudnának merevek és dekoratívak lenni, az ősi alapformákhoz hasonlók, vagyis nagyok, nagyok és súlyosak és bennük mi magunk? Azt hiszem nagyon vágyódunk ezután, és ez a vágy egyik "finomabb, rejtett motívuma" fenntírt divatnak. - Hiába, ősöket és neveket és címeket keresünk.

*

Ernst Hardt a Tristan és Isolde mondának egy a Gottfried v. Strassburg Wagner-félénél régibb, még egyszerűbb formáját ásta ki és íme a darabnak van egy legmodernebb skepsissel látott problémája (sőt tanulsága). Nevezzük meg: a hűség problémája. Van abban valami izgató vakmerőség és rafinéria, hogy éppen ezt a mondát használta fel, melyet megszoktunk a szerelem paradigmájának tekinteni és abba a mese lovag-világba helyezte, melynek talpköve, életiránya, egyetlen értékelő szempontja a hűség. Abban a világban a tizenhárom éves apród engedelmet kér úrnőjétől arra, hogy majd ha fegyver hord, megállíthassák az Isolde névvel életre-halálra mindenütt, amíg csak él. Ott egy lovag megöleti magát, hogy Tristan találkozhasson kedvesével és haldokolva visszahozza urának az ujján maradt gyűrűt. Ott Isolde már tíz hosszú éve várja a száműzött Tristant nap nap mellett ugyanegy ablaknál, ugyanegy dalt énekelve és ott Tristan tíz év múlva bár halál van mindkettőjük fejére írva, visszatér. - Igen ám, de - Tristan idegenben mégis feleségül vette a fehér kezű Izoldát. És az egyik lovag meg is magyarázza azzal, hogy mert ő is e szent nevet viselte. - Igen ám, de a szőke hajú miután sóvárgó szerelemmel tíz évig várta, nem ismeri meg a bolondruhába bújt eléktelenített Tristant. Hiába fedi fel magát az egész udvar előtt, minden bűvös szent, titkukat felsorolva. Borzadnak és nevetnek, Isolde pedig boszorkányságban hisz, de azt, hogy ez a csúf bolond a kedvese, azt nem akarja hinni. - Végül egy jelenet négyszemközt és a szerelméért kétszeres halálkint szenvedett asszony régi megvadult kutyájához küldi Tristant, hogy az bizonyítsa személyazonosságát. Tristan persze hűnek bizonyult kutyájával úgy elmegy, hogy vissza se néz. A tanulság: (Nincs versbe szedve a darab végén, de mintha csak kihagyták volna) - a hűség emlékekből táplálkozik, azoknak szól, tehát minden elevenséggel szemben hazugság. - Ez alapján nagyon súlyos tragikus motívum, csak ne volna olyan túlságosan, frivol ízűen élére állítva azzal, hogy éppen Tristan és Isolde mondájába, éppen abba a lovaghűség-világba helyezi. Eleinte izgat, de mikor Isolde undorodva rázkódik meg Tantrisnak, a bolondnak érintésétől és egy perc múlva síró szerelemmel tárja ki utána a karját, mert a kutya bebizonyította, hogy csak a nevét fordította meg, akkor finom paródiának hat. Kár a nagy tragikus motívumért. Az ember azt gondolja: a mese jó és a probléma jó, - kár, hogy együtt vannak.

*

A darabnak tehát van problémája, sőt tanulsága és nagyon is nyilvánvalóan e felé a pointe felé igyekszik benne minden. Az alakok a történet kedvéért vannak, nem a történet az alakok kedvéért. Nincs arcuk, nézésük és nem tudjuk attól a mesétől különvéve is látni, érezni, más mesékbe beleképzelni. Pedig ez a kritériuma annak, hogy egy alak meg van-e csinálva (Sokat gondolunk Hamletre anélkül, hogy a dráma tartalmára gondolnánk.) - Szóval különvéve nem elevenek és érdekesek Ernst Hardt alakjai, ami nagyon megkönnyíti darabja fejsúlyát és megérezteti azt is, hogy ennek az ügyesen és nagy mesterséggel megcsinált históriának nincsen belső szükségessége. Éppen a legizgatóbb jelenet láttán ilyesmit érzünk: ha most Kainz nem kapja le elég gyorsan a lovag ujjáról a gyűrűt, akkor minden másképp lesz és a pointe sosem jön ki. Nem mondom, hogy ne legyenek bonyolult kalandos meséjű izgató darabok. Sőt nagyon sokáig voltunk az ilyenek híjával. De ha olyan darab való ebből a fajtából, melynek mégis lelki probléma a magva és pontja - az legalább is felemás. Éppen a súlypontról van itten is szó. Ha túlságosan érdekesre és tarkára van csinálva a darab meséje, akkor beléhelyezkedik a súlypont és az alakok és lelki tartalmak esetleges eszközökké válnak, még ha kitűnőek is. Arról a bizonyos gyönyörű nehéz egyensúlyozásról van szó.

*

Egyébiránt nem papirosdráma és Ernst Hardtból erős színpadi író lehet még. Nyilvánvaló törekvése van igazi, éppencsakis (specifikus) színpadi hatásokra, amit nagy gyönyörűséggel állapítunk meg. Ilyen elevenítő színpadi hatások a hazugság és szerepjátszás a szerepben, mint minden érzékelhető duplafenekűség. Ebből a szempontból jó néha Isolde és elsőrangú Tristan nagy jelenete, mikor felfedi magát. Mert hazugságul adni ki a valóságot és ne tudni aztán ez igaz arcából vált álarcot letépni - ez olyan szerep, amilyet csak egy színpaddal látó valaki csinálhat meg. A második felvonás azonban oly rosszul van beállítva, hogy ha Sonnenthal-Marke az asztalt körül-körül járván beszédközben, nem fordítaná a törvényt ülő lovagok fejeit és gesztusait mindig másfelé, gyönge marionettjátékká merevednék a jelenet.

*

Finom lírai részletek vannak benne és néhány jó gondolat. De mondom, felszívja és súlytalanná teszi a történet nyugtalan bonyolultsága. Marke (aki nagyon jól tudja, hogy a felesége megcsalja), kilépvén a templomból látja, hogy Isolde másodszor is megmenekült érthetetlen módon az istenítélettől és ezt mondja: "Kell legyen valami benne, hogy az Isten így szereti". - "És ha avval jönne most valaki, hogy az ágyban lepte Tristannal - megöletném az illetőt". - - Nekem az egész darabban ez tetszik legjobban.

Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 2. szám · / · FIGYELŐ