Tóth Árpád: Egy némely emlék régi kincs

Be jó így üldögélni este,
Míg ott künn mindent hó borít,
A vén karszék ölébe esve
Elnyúlok, zaj nem háborít;
Az inga sétája se hallszik,
Az öntudat görcse laza,
Most behavazva minden alszik:
Kínok, világok, gond, haza.

Ilyenkor kezd a lélek csendjén
Oly halk fénnyel, mely szinte nincs,
Ragyogó mondhatatlan enyhén
Egynémely emlék, régi kincs,
Mely vak vadonján a világnak
Némán, szelíden megmaradt,
Mint éjbe feketülő ágak
Résén egy arany égdarab.

Jaj, régen volt, igaz se volt tán,
Arany egek tüzes fala,
Az édes ifjúság hajlott rám,
Illatos, forró kupola,
Kristály, üvegház, csupa fényes
Tacskó szirom és kamasz ág,
S köztük a szív is, mint egy kényes
Ritka, piros cserép virág!

Kinn álltam a ligeti tónál,
Nyújtóztam, csontom ropogott,
A korzós úti fordulónál
Finom kocsizaj robogott:
Zengett testemnek, s a világnak
Miriád élő pórusa:
Lihegő sejt-szájak, a vágyak
Tavaszi sodró kórusa.

Sikoltani vágytam: ti népek!
Hadd mulatok most egy kicsit,
A korzóra, hahó! kilépek,
S megállítok egy víg kocsit,
Kitépek egy szép nőt kevélyen,
Jöjjön! leomló nagy haját
Megúsztatom a langyos éjen:
Héj! kék vízen fehér najád!

Elragadom, ölembe, dallal,
Végig a Józsefvároson,
A szennyes utcák gyémántfallal
Kigyúlnak mind, sugároson,
Viszem, diákszobámba, hozzám!
S az édes tagoktól meleg
Selymekbe eltemetem orcám,
És zokogva letérdelek...

Elég... ne zengj, múltakba fájván,
Te halk, szelíd, emlékzene,
Jaj, felfigyel lelkem homályán
A bánatok fakó szeme,
Mint vak bérházak zsibbadt népe
Figyel, ha bús diák kiül
Tárt ablakához, és az éjbe
Vacsora helyett hegedül.

Elég... mellemből mély sóhaj száll,
Gond, tedd holnapra el magad!
Tudom, hajam közt szürke hajszál
Reggelre újra több akad,
Kiütköznek, mint furcsa fércek,
Az elnyűtt, feslő szöveten...
Mindegy... szerettelek, te félszeg,
Kedves, bús, ifjú életem!