IGNOTUS: Hagyomány és egyéniség

A Budapesti Hírlap egy mély átgondolású s ennek következtében sokfelé észrevett újévi cikket írt elsőbb annak megmagyarázására, hogy nem egy értékes törekvés szembekerült nálunk a magukat nemzetieknek érző hagyományokkal, aztán annak kifejtésére, hogy e széthúzásnak jó volna összefogódznia egy egységes magyar nemzeti törekvéssé. Hogy ez az összefogódzás lehetséges-e s hogy a kelletlen érzéseket keltő törekvésekben nem öntudatlanul a nemzet mai életszükségei s életfeltételei ütköznek-e össze a nemzeti életfolyamat akadályaival, arról csak politikai tanulmányban lehetne elmélkedni, még teljesebb, még gyökeresebb kifejtésűben, mint a Budapesti Hírlapé. Ám ha a vita ama hagyományoknak s ezzel az összefogódzás lehetőségének javára dőlne is el, akkor sem lehetne teljes az egység, legalább a Budapesti Hírlap szerint nem, mert ily legszélsőbb türelemmel sem reméli a befogadhatóságot a politikában a nemzetközi szociáldemokráciára, az irodalomban pedig azokra az írókra nézve, kik elégedetlenek hazájuk mai fejlettségével, s az egész magyarságot a maguk képére akarván átalakítani, a maguk egyénisége bélyegét kívánják rányomni a nemzeti irodalomra. Hát ami a nemzetközi szociáldemokráciát illeti: annak vallói nagy többségükben világszerte azt állítják, hogy ők nem a hazának ellenségei, csak azoknak, akik a maguk egyéni vagy kereseti vagy foglalkozási vagy osztálybeli érdekének szűkebb körére akarják korlátozni a haza fogalmát - s ezt egyelőre sehol a világon nem hajlandók nekik elhinni azok, akik őszintén azt érzik, hogy csakis ő bennük, az ő törekvéseik boldogulása, az ő érzéseik kielégítése révén élhet és boldogulhat igazán a nemzet. E vitában tehát eleve kizárt az egymás megértése; itt, mint a politika tolvajnyelvén szokás mondani, fel van vetve a hatalmi kérdés, s a végén annak lesz igaza, aki erősebbnek bizonyul. Ami azonban az irodalmat illeti: az a kérdés, hogy valóban megvan-e az ellentét a nemzeti irodalom közt, melynek hagyományainál való megmaradást kíván a Budapesti Hírlap, s a mai olyan írók vagy költők közt, akik elégedetlenek hazájuk fejlettségével s a maguk egyénisége bélyegét akarják rányomni nemzetük irodalmára? A Budapesti Hírlap rámutat Vörösmartyra, Petőfire, Arany Jánosra, hogy ezeket nem lehet kiküszöbölni, s rámutat Kiss Józsefre, kit most ünnepeltek s aki Arany János hangján kezdett dalolni. Ezentúl is azokat fogják ünnepelni, úgymond, akik folytatják a sort, nem azokat, akik idegen bálványokat imádnak. Mindez, ugyebár, azt jelenti, hogy ama nagy hőseink határozták meg a magyar nemzeti irodalom útját, s a nemzet csak azokat fogadja szeretetébe, kik ezen az úton járnak? S ha ez a tétel, akkor kérdés, hogy a hajdaniak s a maiak tehetségének kisebb vagy nagyobb mértékét s egyéni jelentőségük kisebb vagy nagyobb súlyát nem nézve, az egész különbség és ellentét nem az-e, hogy ama nagy költők már meghaltak, a maiak meg még élnek, hogy Kiss József már túl van a hatvanon, az ünneplésről lemondani kötelesek pedig jórészt innen vannak a negyvenen?

Mert ha az elégedetlenség tenné vagy nem tenné, hogy' lehetne nemzeti költő az a Berzsenyi Dániel, aki rettentő haraggal ostorozta a romlásnak indult magyart, vagy az az Arany János, aki első nagy eposzában megtépázta az ősi vármegyét, kifigurázta a nemesi alkotmányvédelmet, s egy követ fújt a nyugatiaskodó Széchenyi Istvánnal, ki keleti tunyaságnak s életre alkalmatlan szűkkeblűségnek bélyegzett majd mindent, amiben az akkori nemes urak nemzetmegtartó virtust és hagyományt tiszteltek? Ha a tekintély tenné, súlyosodhattak volna-e nemzetalakító és meghatározó egyéniségekké ezek a Széchenyiek, Petőfik és Aranyok, kik közül, mikor felléptek, Széchenyi István egy fiatal mágnás volt, kit kinevettek, hogy hajszolja a feltűnést vagy megbélyegeztek, mert fiatal fővel okosabb akar lenni az ezeréves hagyományoknál, Petőfi meg Arany pedig kicsapott deákok és kóbor színészek voltak, kiknél nagyobb tekintélye volt a legkisebb szolgabírónak is? S ha az egyéni bélyeg tenné, azaz ha nem tenné, mi kilátása volna Magyarországon egyáltalában a művészetnek, melynek semmi egyéb megfogható szabálya nincs, mint az, hogy egyéniséget fejezzen ki, s Vörösmarty, Petőfi és Arany János hogy' határozták meg a nemzeti irodalmat, ha nem úgy, hogy a maguk egyéniségének bélyegét nyomták rá? A Vörösmarty romantikája idegenségnek tetszett az addigi klasszicizmushoz képest, s a Deák Ferenc tekintélye kellett hozzá, hogy elfogadják nemzeti költészetnek. A Petőfi népessége parasztosságnak tetszett ez úri romanticizmushoz képest, s az Eötvös József s a Kemény Zsigmond tekintélye kellett, hogy elfogadják nemzeti költészetnek. Az Arany János artisztikussága iskolásságnak tetszett ehhez az improvizáló költészethez képest, s a világirodalom szinte legtökéletesebb tervű, mindenesetre legtudatosabb s legfejedelmibb biztosságú műremekét, a hun-trilógiát, a Buda Halála után nem írta tovább, mert "nem volt kinek". Egy új nemzedéknek kellett kikerülnie, s éppen annak, mely ma még innen van a negyvenen, a középiskolákból, hogy a publicisztika visszhangra és megértésre számítva sorolhassa Arany Jánost azok közé, akik a magyar nemzeti irodalmat meghatározzák, s őt, aki Shakespeare-en, Tasson, Byronon, a niebelungi éneken s a skót balladákon nevelkedett, szembe állíthassa azokkal, akik idegen bálványokat imádnak.

A Kiss József ünnepeltetése aligha szólhat annak, hogy ő Arany János hangján kezdett dalolni. Az ő költészetének valójában éppúgy nincs köze az Arany Jánoséhoz, mint ahogy például a Rákosi Endre és Johannájának nincs köze a Toldi Szerelme nápolyi hadjáratához. A Rákosi Aesopusa, a Dóczy Csókja, az egész Kávéforrás-csoport irodalmi törekvése ugyanolyan nyugati romantikus visszahatás volt a népességbe merevedett nemzeti költészet ellen, mint aminő a politikában ugyane férfiak andrássyzmusa volt a Debrecentől Cinkotáig, Kossuth Lajostól Patay Istvánig esett nemzeti politika ellen. Kiss Józsefnek jelentősége hármas. Először az, hogy lelkében költő. Másodszor, hogy ami ezzel egyet jelent, egyéni művész. Harmadszor az, hogy egyéniségében nincs rokonság azokkal az akár kisebbekkel, akár nagyobbakkal, akik bélyegüket előtte nyomták irodalmunkra, s hogy e különbség időben egybeesik a nemzeti fejlődés egy fokbeli haladásával. Salgó Ernő szerencsésen alkalmazta rá nálunk azt a szót, amit a németeknél Heinére Kerr Alfréd talált meg: Kiss József városi költő. Balladái (bár, mellesleg mondva, ezekben sem az Arany János skót ballada-költészetének továbbdalolója, hanem visszanyúl velük az erdélyi népballadáig), bármily megkapóak néha, többnyire erőltetettek, éppen mert inkább visszhangok, mint belső kitörések. Ott a legerősebb, ott jelent nálunk újságot és nyereséget, s a maga bélyegét ott nyomta rá (mert bizony rányomta) nemzeti irodalmunkra, ahol az ipari és kereskedelmi élet levegőjétől körülvett mai ember szól belőle, aki másképp érez, másképp szenved, a természetet is másképp nézi, mint a, hogy úgy mondjam, agrárius világ neveltje, s ahol mindezek számára új hangot, új ritmust csal ki gömöri nyelvkincséből. S éppen ebben senkinek sem folytatása nálunk, legkevésbé annak az Arany Jánosnak, aki a városi fejlődést az anyafölddel összenőtt lélek tartózkodásával szemlélte, száguldása elől csöndes fönséggel húzódván fel a gyalogútra - gyalog bizony, legfeljebb ha omnibuszon. Arany János nemcsak költőnek volt századokban ha egyszer felbukkanó nagyság, de ítélőnek és megértőnek is. Mind az Arany-hívők közt, kik ez újfajta költészeten mint valamely idegenség, művészietlenség, tetszelgősség feltolakodásán hökkentek meg, Arany János volt az, aki megérezte Kiss Józsefben a költői értéket, s míg szegény Szász Károly azon akadt fenn, hogy kár volt a szép Batónénak zsidó legénybe szeretnie, mikor volt a faluban magyar legény is, Arany János szívből gyönyörködött a Kiss József Krisztus-versében. Arany János nyilván nem azt tekintette a jövendő nemzeti költő igazoló jelének, hogy az Arany János nyomdokain fog-e járni. S mit is érne ezzel a nemzeti költészet? Más nyomdokán az jár, akinek magának útja nincsen, más egyénisége annak számára lehet törvény, akinek magának nincs egyénisége, s olyan költészet, mely aránt maradna a Vörösmarty, a Petőfi s az Arany János meghatározta soron, nemzeti talán volna, de nem volna költészet. Arany János folytatása csak olyan egyéniség lehetne, mint Arany János volt; akkora géniusz, mint ő, évszázadokban egyszer, ha születik - nem volna-e rettenetes pazarlása a természetnek, gúnyja a sorsnak, vesztesége a nemzetnek, hogy, ha még egy ekkora művészünk támadna, az még egyszer elvégezze ugyanazt, amit Arany János egyszer már elvégzett?

Kis József más munkát végzett - bizonyára kisebbet, de mást, s ez az ő értéke, nemzeti irodalmunk számára való jelentősége. Ami az ünnepeltetést illeti: tíz vagy még csak öt év előtt is Kiss József ugyanaz volt, aki ma, de nagy része s nyilván legjelentősebbje azoknak, akik ma ünneplik, akkor még kívülállónak ítélte őt a nemzet szeretetén, olyanoknak bélyeges társaságában, kik még ma sem igen számíthatnak ünnepeltetésre. Ebből csak az következik, hogy a még bélyegesebbeknek, akik éppúgy nem folytatói Kiss Józsefnek, mint Kiss József nem volt Arany Jánosnak, harminc-negyven esztendeig bizony el kell várniok, míg ünnepeltetésre számíthatnak. Ez tagadhatatlanul nagy idő, nagy próba s nagy megpróbáltatás, de, ha az ünnepeltetés a nemzet szeretetének próbája, akkor bizonyára nincs az a Rákhel, kire érdemesebb volna hét meg hétszer hét esztendeig várni, mint a nemzet szeretetére. Ritka s már ezért is nagyszerű jó ez, talán nem is megfogható opálkő, csak felcsillanó szivárvány - hiszen az embernek még afelől is kétségei lehetnek, vajon Arany János, minden nemzeti, népies és kozmopolita-lenéző volta s egyben a világirodalomban szinte példátlan művészi tökéletessége mellett valóban az egész nemzet szeretetében él-e, s nem pusztán ama kis számú műveltekében, kiknek egyik felét, ha mer más fejjel gondolkozni, mint a másik fele, idegen bálványok imádójának bélyegzik és kilakoltatják a nemzet szeretetéből.

Nyugat · / · 1908 · / · 1908. 2. szám · / · FIGYELŐ