Immunrendszered és a depresszió

Beszélgetés Dr. Bagdy Emőkével


Az immunrendszer, mint hű szövetségesünk, rendkívül érzékenyen reagál lelkünk minden rezdülésére.

A szomorúság, a letargia és a depresszió mind immunszupresszióval, vagyis az immunrendszer csökkent működésével jár együtt, így testünk védekezőrendszere ilyen lelkiállapotokban rögtön elgyöngül, erőtlenné válik. A betegség–egészség viszonyban kulcsfontosságú biológiai védelmi rendszerünk, azaz immunrendszerünk épsége, amit lelkünk egyensúlyi helyzete is erősen befolyásol.

Amikor hirtelen ránk tör egy vírusos influenza, hajlamosak vagyunk azt mondani: „Banális baj, majd kiheverem.” Pedig ez a „banális bajnak” nyilvánított testi betegség a lelkünkre is hat, hiszen kókadttá, hervadttá, kedvetlenné tesz bennünket, és bizony szomorúsággal is együtt járhat. Jól láthatjuk, nem érdemes éles határvonalat húzni testi és lelki bajok között, azok ugyanis szoros összefüggésben állnak egymással. Prof. Dr. Bagdy Emőke klinikai szakpszichológus a testi-lelki egyensúly elvesztéséről, valamint a harmónia helyreállításáról beszélt.

Az egység ereje

Kapcsolati problémáinkat nem szokás betegségként számon tartani, pedig mindannyian testi, lelki és kapcsolati lények vagyunk. Gondoljunk csak bele, milyen testi-lelki tünetekkel reagál a szervezetünk, ha valamely kapcsolatunk viszontagságossá változik! – a minket körülvevő világ ugyanis szétbogozhatatlan, bonyolult összefüggések és kölcsönhatások rendszerével hat testünk és lelkünk működésére.

A külvilág eseményeire, kapcsolataink minőségére, társas viszonyainkra különösen érzékenyek vagyunk. Ahogy a fajfejlődésben egyre magasabb szintre érünk, úgy válik egyre erősebbé a társfüggés és a kölcsönös egymásrautaltság. Mindannyiunk számára lényeges, hogy másoknak fontosak legyünk és szeressenek bennünket, ugyanis a létünk, az életminőségünk függ attól, hogy kapcsolataink harmonikusak-e vagy sem.

Napjaink konzumkultúrájának, fogyasztói társadalmának gyakran ismételt jelszava, a „Csináld magad!”, sokak számára akkor is kézenfekvő megoldásnak tűnik, amikor egyensúlyát veszti test és lélek komplex egyensúlyi rendszere. Rá kell jönnünk azonban arra, hogy egyedül sokkal nehezebben boldogulunk, és a problémáink jóval hatékonyabban kezelhetők, ha elfogadjuk mások segítségét.

Alaptörvény, hogy ha nagyon szeretnénk, hogy körülöttünk valami megváltozzon, először saját lelkünk mélyére, befelé kell figyelnünk, még akkor is, ha kívül szeretnénk előidézni a változást. A minket nyomasztó probléma, feszültség vagy betegség megoldásának elsődleges módja, hogy befelé haladjunk, alaposan megvizsgáljuk saját világunkat, földerítsük, hogy milyen segítési-önsegítési potenciálokkal rendelkezünk, miben vagyunk verhetetlenül egyedülállók, mi az erősségünk, és mi az, amiben a többieknél hatékonyabbak, gyorsabbak vagyunk – például az átlagnál könnyebben kezelünk egy vereséghelyzetet, és gyorsabban kimászunk a gödörből sikertelenség után.

Ahhoz, hogy akár csak egy ellazítási technikát megtanuljunk, amivel kiszabadíthatjuk magunkat az állandóan szorongó, túlfeszített lelkiállapotból, mindenképp kell a másik segítsége, hiszen egyedül nem dolgozhatunk ki relaxációs gyakorlatokat. Erre azonban csak akkor vagyunk képesek, ha végre elengedjük azt a hiedelmet, hogy mindent meg tudunk oldani mi magunk, egyedül, a környezet bevonása nélkül. Milyen igaz József Attila sokszor idézett meglátása: „Hiába fürösztöd önmagadban, csak másban moshatod meg arcodat”!

Hiszek benned!

Világrajövetelünk után mindent tanulással sajátítunk el, és rendkívül sok múlik azon, hogy szüleink hogyan szoktatnak, nevelnek, bátorítanak és erősítenek bennünket. Mindnyájunkban megvan az önsegítő kompetencia, de ahhoz, hogy azt felszínre hozzuk, és hatékonyan működtessük, szükségünk van mások segítségére.
Akit otthon arra tanítottak, hogy semmire sem jó, a világon mindenre alkalmatlan és olyan mihaszna, akire boldogtalan, és szerencsétlen jövő vár, az szinte biztos, hogy önértékelési válságban fulladozó, önbizalom nélküli felnőtté válik.

Ha csak magára támaszkodhatna, képtelen lenne fölismerni a benne rejlő erőket és lehetőségeket, ha azonban bátorítóan fordulunk felé, és elhitetjük vele azt, hogy igenis értékes és hatékony lény, mindent meg fog tenni azért, hogy ennek a delegációnak valóban megfeleljen. Kiválóan példázza ezt a Pygmalion-effektus, az a pedagógiai kísérlet, amelynek során pszichológusok elhitették a pedagógusokkal egyes – átlagos képességű – növendékekről, hogy rendkívüli talentummal bírnak.

Ezek a gyerekek az év végére valóban kiemelkedően teljesítettek, mert a pedagógusok pozitív elvárása ilyen erősen sugárzott rájuk. Mindez az önsegítés terén is alkalmazható: fontos, hogy ugyanilyen szellemmel bátorítsuk a másikat – egy szorongó-beteg embernek rengeteg erőt ad, ha azt mondjuk, adott ez a kevésbé örömteli helyzet, de reménység, föl a fejjel, benned van az erő és a képesség arra, hogy felállj, csak szedd össze magad, és tegyél érte!

Hogy a pozitív változás útjára lépjünk, és ehhez másokat is hozzásegítsünk, erősen kell bíznunk abban, hogy megtaláljuk a megoldást. Hiba azonban azt remélni, hogy ez majd úgy pattan ki a fejünkből készen, mint Zeuszéból Pallasz Athéné. Ahhoz, hogy megtaláljuk a helyes irányt, nyitottnak kell lennünk a megoldásra, törni kell a fejünket, és meg kell tudakolnunk, az adott állapotban mi számunkra a legjobb. Lássuk be, mindezt sokkal könnyebben megtehetjük, ha van mellettünk valaki, akinek biztatására számíthatunk!

Hova ez a rohanás?

A mai medicinális kultúra – a fogyasztói társadalommal karöltve – rászoktatta az embereket arra, hogy egyszerűen nem lehet idejük a hirtelen támadt bajokra, a fájdalmat azonnal meg kell szüntetni, mintegy kémiai kényszerzubbonyt húzva a kiabáló agysejtekre. Ez a szemléletmód is azt sugallja, vásároljunk minél többet, váljunk fogyasztóvá egyre többen, vegyük és együk meg a tablettákat, amelyek varázsütésre elmulasztják a testi bajokat.

A különböző készítmények mellett olyan szuggesztiókkal is „megetetnek” bennünket, hogy a különböző lelki zavarok testi tükröződéseinek, azaz a pszichoszomatikus tüneteknek mind megvan a jó gyógyszere, fölösleges időpazarlás csupán, ha befelé vizsgálódunk, és a probléma gyökerét a lelkünk mélyén keressük. Mindez sajnos nagyon komoly és kártékony következményekkel járt, világszinten elmondhatjuk, hogy vert helyzetben vagyunk, a társadalom nagy része anómiás állapotba került, azaz elvesztette reménységét és hitét.

Kopp Mária és Skrabski Árpád vizsgálatai bizonyítják, hogy a fenti jelenségben a magyar népesség 56 százaléka érintett, ami azért különösen szomorú, mert a hosszú ideig fennálló depresszió és reménytelenség súlyosan károsítja a lelki rendszert. A mélabús lelkiállapotban az immunrendszer jelentősen veszít erejéből, és sokkal védtelenebbé válik a külvilágból érkező kórokozók támadásával szemben. Ilyenkor a szervezet úgymond föltartja a kezét, azt üzenve, hogy tovább már nem képes megvédeni magát.

A fogyasztói kultúra éppen az olyan gyógyítást, gyógyulást segítő belső erőket veszi el tőlünk, mint amilyen a magunk, a külvilág és a többiek iránti bizalomteljes viszony, valamint a harmonikus emberi kapcsolatok. Ez utóbbi táplálja azt a tudatot, hogy van, akihez fordulhatunk, akitől segítséget kérhetünk, akire szükség esetén támaszkodhatunk. Ha megkérdeznénk az orvosi várótermekben üldögélő, rendszeresen visszatérő pácienseket, nagy részük minden bizonnyal arról számolna be, hogy nincs, aki meghallgassa őket, akinek föltárhatnák a gondjaikat.

Egykettőre kiderülne, hogy egy esszenciális hipertóniás – vagyis lelki eredetű magas vérnyomással küzdő – beteg élete olyan, mint egy csatatér, ahol nem pihenhet meg teljes nyugalomban, hiszen folyton készenlétben, tetőtől talpig fölvértezve kell szembenéznie az előtte álló helyzetekkel, és állandóan küzdenie kell, ha nem akar odaveszni. Ilyenkor az egész szervezet akciókész szimpatikus idegrendszeri gerjesztettségbe lép, és ez az állapot mindaddig fenn is marad, amíg el nem múlik a csatazaj.

Forrás