Kende Péter - A szabadkőművességről a Martinovics-páholy 100. évfordulóján

Nem könnyű visszapillantani egy olyan intézmény történetére, amelynek a nyilvánosságban, annak még a műveltebb része előtt is meglehetősen homályos a jellege és a tulajdonképpeni státusa. A magyar közönségben már a szabadkőműves szó hangzása is titokzatos, a szó mögött rejlő tárgyi valóságról nem is szólva. Az erről alkotott ismeretek szinte a nullával egyenlők, miközben maga a szó mégis érzelmeket gerjeszt (inkább negatívakat, mint pozitívakat).

Mi az oka, hogy a szabadkőművességről a köztudat ennyire hézagos és zavaros? Ha eltekintünk attól a negatív képtől, amelyet ellenfelei - elsősorban a katolikus egyház - hovatovább évszázadok óta festenek róla, azt a megállapítást kell tennünk, hogy a kialakult torzképért elsősorban saját rejtőzködése és nyelvezetének titokzatossága a felelős, miközben része van benne a vele foglalkozó irodalom szegénységének is. Ez a szegénység kétszeres: egyrészt mennyiségi, másrészt tartalmi. A komolyabb történeti szakirodalom alig produkált valamit ebben a tárgykörben, melynek következtében szabad tere van szabadkőműves oldalról a dilettáns önelbeszéléseknek, az ellenfelek oldaláról pedig a „leleplező" irodalomnak. Ez utóbbiban nemcsak szállongó híreszteléseket vagy lesújtó minősítéseket találunk: a szerzőik által felfedett „titkok" olykor igazat is tartalmaznak. De ezek közül az irományok közül egyik sem járul hozzá, hogy a közönségben reális kép alakuljon ki arról, hogy mit jelent a szabadkőművesség a saját hívei körében, illetve hogy ténylegesen mit tett és tesz.

A szakszerű leírást azonban bonyolítja, hogy a szabadkőművesség fogalma különféle egyesületek széles halmazát fedi le, amelynek határai jogilag is, fogalmilag is bizonytalanok. Államjogilag például se Magyarországon, se más, valamennyire liberális törvénykezésű országban nincsen akadálya annak, hogy bármely embercsoport szabadkőművesnek nevezett egyesületet alapítson. Ennek következtében szinte lehetetlen pontos választ adni azokra a kérdésekre, amelyek a közönséget leginkább foglalkoztatják, vagyis hogy hány szabadkőműves szervezet működik a világban, és hozzávetőleg mennyien vesznek ezekben részt. (Igaz, ami igaz: pontos adat arról sincsen, hány bélyeggyűjtő, hány szabadgondolkodó vagy hány hívő keresztény él egy adott országban...)

A szabadkőművesség történeti hátteréről

Jóllehet a szabadkőművesek önreprezentációja tevékenységük eredetét a középkorig, sőt szimbolikusan még annál is régebbre szereti visszavezetni, a történelmi tények tanúsága szerint a szabadkőműves néven működő egyesületi élet újkori fejlemény, amely földrajzilag Angliából és Franciaországból indult el. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy a szabadkőművesség a rendileg és vallásilag tagolt „régi világ" elleni lázadás és ugyanakkor a modern egyesületi élet közös terméke. Tömegesebb megjelenése az „ancien régime" krízisével esik egybe, vagyis a 18-19. század fordulójával; az első szabadkőműves páholyok azonban Angliában már a 18. század első felében, Franciaországban pedig a 18. század közepén létrejöttek. Ezeket az egyesületeket az akkori időkben forradalminak tűnő néhány elhatározás jellemezte. Először is, hogy tagjai között a vallásfelekezet nem képezett megosztó határt. Másodszor, hogy az egyesület tagjai a páholyokon belül egyenrangúnak tekintették egymást, függetlenül attól, hogy kinek mi volt a származása vagy a társadalmi rangja. Harmadszor, hogy eszmecseréiket nem korlátozták vallási vagy más dogmák, aminek folytán spekulációik a szabad vizsgálódás irányában indultak el. Enynyiben a szabadkőműves mozgalom a modern demokratikus társadalom előfutára, sőt - amennyire hatása saját keretein is túlterjedt - egyik előkészítője volt.

Ugyanakkor a szabadkőművesség profiljának nem kevésbé meghatározó vonása volt - és maradt - a működés zárt kerete, programszerűen kinyilvánított és fogadalomként vállalt titkossága. A szabadkőművesség mindmáig spirituális mozgalomnak tekinti magát, amelynek tagjai természetszerűen a társadalomban élnek ugyan, de mint egyesületi tagok elhatárolódnak a külvilágtól. Ez utóbbit a szabadkőművesség éppúgy „profánnak" titulálja, mint a zárt vallási közösségek. A szabadkőműves páholyok működése rituális szabályok szerint történik, amelyeket nyelvi konvenciók is kiegészítenek. E konvenciókban a kőművesmesterségből átvett tárgyak sajátos szimbolikus értelmet nyernek, ehhez kapcsolódik a szabadkőművesek saját spiritualitása. Korábbi időkben ez a szabadkőművességet olyan képződményekkel rokonította, mint az alkimista társaságok, a rózsakeresztesek vagy a számmisztikai spekulációkkal foglalkozó egyesületek: olyan hagyományokhoz tehát, amelyeknek édeskevés közük volt a felvilágosodáshoz vagy a szabadkőműves páholyok által hallgatólag előmozdított társadalmi forradalomhoz. Ez még zavarosabbá tette a róluk kialakult képet. Jellemző, hogy a 18. században egy különösen felvilágosodott uralkodó (II. József) azért helyezte állami ellenőrzés alá az addig szabadon burjánzó szabadkőműves szervezeteket, hogy leválassza őket a különféle titkos társaságok gyanús világáról... (Ennek az epizódnak ebben a formában nem volt folytatása.)

Szociológiai megközelítés

A szabadkőműves egyesületeket csoportszociológiai szempontból vizsgálva azt találjuk, hogy azok többféle civil társadalmi forma találkozási pontján állanak. Mint önművelő társaság bármiféle kultúregyesülettel rokoníthatók, azzal a különbséggel, hogy ők az önképzést rituális formák között művelik. A páholyok ugyanakkor a rendszeres találkozás helyei elsődlegesen és döntően a férfitársadalom általuk szelektált tagjai között (csak a legújabb korban és aránylag kis számban keletkeztek női vagy vegyes páholyok). A külvilággal való viszonyukban a szabadkőműves páholyok hol karitatív célokat követnek, hol rejtett befolyásolási szféraként működnek, természetesen csak olyan országokban, ahol számszerűleg jelentősek, és soraikban az uralkodó elit egy számottevő hányada is helyet foglal. Mindezeket figyelembe véve a szabadkőművességet úgy határozhatnánk meg, mint egyfajta önként választott közösséget, amelynek tagjai egymással is törődnek, és többnyire szoros baráti kapcsolatban állnak. Minthogy azonban a páholyok általában országos szövetségekbe (az úgynevezett szabadkőműves rendekbe) tömörülnek, ezekből végül is egyfajta virtuális társadalom kerekedik ki, amelyben választott tisztségviselők s ezekhez kapcsolódó címek és rangok vannak. Valamennyi szabadkőműves szövetség a reálvilágtól elkülönülő párhuzamos világként működik, amelynek megvannak a maga eszmei céljai, egyesületi-jogi szabályai, és amelyben ki-ki tetszése és elismert képességei szerint érvényesülhet.

A szabadkőművesek működése két véglet között ingadozik: az egyik az exkluzív helyi klub, amelybe sikkes dolog bekerülni; a másik a titkos szervezet, amely a háttérből próbál társadalmi befolyásra szert tenni. A valóságban a legtöbb szabadkőműves páholy, illetve szövetség e két véglet között helyezkedik el. A működés jellege egy-egy nemzeti szövetségen belül többnyire hasonló, a hangsúlyok azonban páholyonként mások és mások (mint ahogy országonként mások ugyannak a szabadkőműves „rendnek" nemzetileg kialakult működési formái is). A róla terjengő legendákkal ellentétben a szabadkőműves egyesületek többnyire befolyás nélküli, a politikai szférától igencsak távol elhelyezkedő szervezetek. Ez különösen a jelenkorban van így.

Ha mármost a történelmi szociológia távolító szemüvegét vesszük föl, akkor Európát illetően azt a megállapítást tehetjük, hogy a szabadkőműves páholyok a modern polgári társadalom leképeződései. Ez a megállapítás egyébként a tengerentúli országok nagy részére is érvényes, Amerikát illetően pedig egyenesen truizmus. A késve demokratizálódó Kelet-Közép-Európában a szabadkőművességnek ez a polgárisága természetesen nagyobb kihívást jelentett a (sok helyütt a 20. századba is benyúló) régi társadalmi rend ellen, mint Nyugat- vagy Észak-Európában. A kelet-európai térségben a szabadkőműves páholyok csakugyan a különböző társadalmi csoportok (osztályok, rendek, vallások) közti szabad érintkezés, illetve egyenlőként való kölcsönös elfogadás előfutárai voltak. A távolító lencse még azt is jelzi, hogy Franciaországban és a példáját követő latin országokban a szabadkőművesség „politikusabb" mozgalom képét öltötte, mint az angolszász világban, ahol a civil társadalmi jelleg olyannyira domináns volt, hogy sokszor nehéz különbséget tenni egy helyi szabadkőműves páholy és egy Lyon's Club között.

A szabadkőművesség Kelet-Közép-Európában, azaz a Habsburg Birodalom országaiban inkább a francia modellt követte, mint az angolt, tette ezt azonban jóval kisebb társadalmi beágyazottsággal és sokkal kevesebb politikai befolyással. A magyarországi szabadkőművesség történetét a látványos kezdetektől (magyar jakobinusok) az 1989 utáni újrakezdésig, mint tudjuk, hosszan tartó cezúrák szakítják meg, amelyek hol a 19. század eleji Habsburg-abszolutizmussal, hol a Horthy-rendszer ellenforradalmi beállítottságával, hol a kommunista rendszer elnyomó jellegével függtek össze. Talán helyénvaló e ponton aláhúzni, hogy a Martinovics-összeesküvés egészen kivételes epizód volt a magyarországi szabadkőművesség történetében, és hogy azt a további kétszáz évre extrapolálni téves elképzelés.

A szabadkőművesség egyetemességének Kelet-Közép-Európában is a felekezeti határok lebontása volt az egyik legfontosabb jellegzetessége. Ez konkrétan azt jelenti, hogy egy-egy páholynak mindenféle vallású polgárok vagy nem polgárok lehettek a tagjai, s hogy még a vallásos érzület sem volt kötelező. Magyar különlegesség Kelet-Európában, hogy a szabadkőművesség számos protestáns egyházi méltóságot is a soraiba fogadhatott. Nem magyar sajátosság viszont, hogy a római katolikus egyház tiltotta a szabadkőműves tagságot - igaz, hogy ezt a katolikus hívők közül igen sokan nem vettek figyelembe.

Tulajdonképpen furcsaság, hogy a római katolikus egyház nagyobb kihívást látott a polgári szabadkőművességben, mint a szocialista munkásmozgalomban (amelynek integrálására már a 19. század vége óta kísérleteket tett). Máig nyitott kérdés, hogy vajon csak azért alakult ez a történet így, mert a szabadkőművesség a társadalom és az állam szekularizálásának volt öntudatlanul is az ágense, s mint ilyen akkor is antiklerikális színben tűnt fel, amikor explicite nem támadta az egyházakat, még kevésbé a kereszténységet, vagy pedig azért is, mert egész működésével egyfajta privát és civil vallásosságot ösztönzött, mintegy riválisként.

A szabadkőművesség egyetemessége mindenütt Közép-Európában - de Magyarországon különösen - magával hozta a zsidó polgárság és értelmiség befogadását is a páholyokba. A külvilágban ebből aztán az a kép alakult ki (mint tudjuk, nem egészen spontán), hogy a szabadkőművesség amolyan „zsidó dolog". Ez a tézis mélyen áthatotta a német reakciósok ideológiáját, mint ahogy megjelent az 1919 utáni kis-magyarországi ellenforradalom világképében is. A Horthy-rendszer belügyminisztériuma részben azért hozta nyilvánosságra a betiltott szabadkőműves páholyoktól megszerzett tagnyilvántartásokat, hogy ezzel is megmutassa, milyen nagy létszámban voltak zsidó hangzású nevű tagjai a páholyoknak. (Ebből a törekvésből fakadóan a magyarosított nevek mellé is kikeresték az eredeti német hangzású nevet.)

Mennyire honosult meg a szabadkőművesség Magyarországon?

Amennyire a polgárság, vagyis kevéssé. Ugyanilyen megállapítást tehetnénk Oroszországról, Lengyelországról vagy Romániáról is. Mindezekben az országokban különleges akadályt képezett a zsidóság specifikus helye a polgárságon belül. Mindamellett elfogulatlan és szakszerű tanulmányozást érdemelne, hogy a páholyokban magyar földön hogyan keveredett a zsidósággal a nemesi eredetű honorácior réteg és a cívispolgárság. Ezt a tanulmányi feladatot eddig senki sem végezte el, még az antiszemita leleplező irodalom sem.

Az 1908-ban alapított Martinovics-páholy valamiképpen úgy is jellemezhető, mint a Nyugat-nemzedék megjelenésének és felívelődésének szabadkőműves leképeződése. Ezt egyebek között olyan személyiségek jelenléte is illusztrálja, mint Ady Endre vagy Schöpflin Aladár. Nem véletlen, hogy a két centenárium - a Nyugaté és a Martinovicsé - egybeesik. De a Martinovics-páholy alapítása mögött egy másik szellemi műhely is jelen van: a Társadalomtudományi Társaság és személy szerint Jászi Oszkár köre. Mindamellett tartózkodjunk e tudós- és írónemzedék szabadkőműves vonatkozásainak túlhangsúlyozásától. Ady Endre például csak alkalmilag tűnt fel a Martinovics-páholy összejövetelein. Jászi Oszkár érzelmei is megosztottak voltak: a szabadkőművesség belterjessége és sajátos működési módja nyilvánvalóan szemben állt az ő sokkal határozottabban politikai beállítottságával. A szabadkőművesség gyengeségeiről Jászi meglehetősen lesújtóan beszélt abban a művében, amely nemcsak két elbukott forradalmi kísérlet - az őszirózsás forradalom és az arra rátelepedett kommün - mérlegét vonta meg, hanem máig érvényes hatállyal az egész magyar polgári progresszióét is (Magyar kálvária, magyar feltámadás).

A Martinovics-páholy szempontjából a 20. század és az ezredforduló öt nagyon különböző korszakra tagolódott: 1908-1919; 1920-1944; 1945-1949; 1956-2004; 2005-től napjainkig. Ebből az öt korszakból csak az első, a harmadik és az ötödik volt szabályos és magyarországi. A második korszakot informális összejövetelek képezték Vámbéri Rusztem szellemi vezetése alatt. (Ebben az értelemben egyébként volt még egy ennél rejtettebb korszak is, az ötvenes évek elején, Benedek Marcell szellemi vezetésével.) A harmadik korszaknak egy Kádár János nevű belügyminiszter vetett véget 1950-ben (anélkül azonban, ez érdekes részlet, hogy a szabadkőművesek testi épsége vagy magánéleti szabad mozgása veszélybe került volna). A negyedik korszak működése szabályos volt, de nem Magyarországon folyt, hanem Párizsban; az alapításra még 1956 tavaszán adott felhatalmazást a páholy utolsó budapesti főmestere, s csak a véletlen hozta úgy, hogy ez az aktus időben egybeesett a magyarországi forradalommal. Az utolsó korszak túl rövid ahhoz, hogy vele kapcsolatban történetről lehessen beszélni; a páholy budapesti újjáalakítása egyébként is a magyar szabadkőművesség egész jelenkori helyzetének problémáját veti fel.

A szabadkőművesség
jelenkori helyzetéről

Az európai szabadkőművesség a 20. században, annak mindent magával sodró individualizálódási folyamatában ugyanúgy krízisbe jutott, mint a modern világ összes többi intézményes hatalmi képződménye és társadalmi csoportműködése. Esetében súlyosbító körülményként esik latba gyengülő létjogosultsága és szinte nem létező társadalmi elfogadottsága (szemben olyan újkori fejleményekkel, mint a vallási szekták, a gazdaság globális hálózatai vagy a tudományos kutatás egyre jobban intézményesedő világa). E sorok írójának felfogása szerint a szabadkőművesség azért gyengült társadalmilag is és szellemileg is, mert nincs elég határozott civil társadalmi vagy spirituális profilja. Így aztán a megszólalásra is egyre kevesebb jogcíme és lehetősége van. S ezt a körülményt még csak súlyosbítja a mozgalom formai titkossága, valamint az a megütköztető vonása, hogy soraiból úgyszólván ki vannak zárva a nők.

A fenti megállapítás alól csupán egy-két ország szabadkőművessége jelent kivételt. Hogy csak egy példát mondjak: a számban legjelentősebb francia szabadkőműves rend (a Grand Orient de France) a második világháború óta arra törekszik, hogy a keresztény egyházakéhoz fogható helyet vívjon ki magának a közvéleményben. Ebben a szellemben szólal meg és próbál dialogizálni mind a vallásfelekezetekkel, mind a tudomány képviselőivel a modern élet, technika és tudomány robbanásszerű újdonságai által felvetett erkölcsi kérdésekről.

Magyarországon a 20. század végén, hosszú lefojtás és szünetelés után, a szabadkőműves egyesületek olyan időpontban léptek újból színre, amikor a politikai és szellemi szabadság korlátlanabbá vált ugyan, mint valaha, ezzel párhuzamosan azonban csökkent az érdeklődés mindenfajta közösség iránt, s ami még ennél is nagyobb változás: megrendült a társadalmi haladás lehetőségében való hit. A társadalom minőségi megjavítása iránti hitetlenség nemcsak az ideológiák helyzetét érinti, hanem az egyén erkölcsi tökéletesedésének programjait is (s ennyiben a szabadkőművesség egyik leghangsúlyosabb célját).

A jelen nagy kérdése, amellyel ennek a mozgalomnak szembe kell néznie: van-e érvényes üzenete a mai világhoz? Az elvek és eszmények, amelyeket hirdet, miben különböznek a társadalmi összefogás, a kölcsönös segítség és a tolerancia „profán" megfogalmazásaitól és programjaitól? Kivel-mivel szemben határozza meg működése értelmét (azok után, hogy hagyományos ellenfele, a „régi rend" nincs többé)? Hiszen a közszabadságok viszonyai között az előítéletek és dogmák nélküli gondolkodás magától értetődő; a modern tudománynak sincs szüksége prókátorra. Ezzel szemben százával bukkannak fel olyan - a modern világ létével és változási irányaival kapcsolatos - problémák, amelyekre nincsenek meggyőző válaszok, sőt még elvek sem, amelyekből a válasz egyértelműen leszűrhető volna. Itt tartunk, s ezért nem csoda, ha Kelet-Közép-Európában, de másutt is, a szabadkőművesség - mint minden morális célközösség - a bizonytalanság válságában vergődik.

Az MTA Jakobinus Termében 2008. május 23-án elhangzott előadás szerkesztett változata.

Forrás: Mozgó Világ online