Szendi Gábor: József Attiláról - némileg másként

Különös dolog, de valahogy mindig távol tartottam magam József Attilától, most mégis róla írok. Most kell rádöbbennem, hogy a különös párhuzamok és hasonlóságok azok, amelyek elhajtottak mindig felőle, és most hirtelen mégis oly közel került. Oka van, amiért kerültem őt, és oka van, hogy most rátaláltam. A traumatizáltak, amíg nem emelik identitássá traumatizáltságukat, kerülnek mindent, ami felkavarja a megérthetetlent. A közös vagy hasonló sors sokszor nem összeköt, hanem szétválaszt. A gyógyulás útja a trauma felvállalása, amely megteremti a közös sors felismerhetőségét.

Alsós általános iskolás koromban nekem ő volt a „zord bácsi”, ahogy az iskolánk falain lógó portréiba ütköztem nap mint nap. Aztán féltékeny voltam rá. Amikor tanultunk róla, hogy nem volt mit enniük, hogy első versikéjében azt írta, „De szeretnék gazdag lenni, / Egyszer libasültet enni…”, hogy papírforgót árult a Városligetben… és kollektíven sajnálnunk kellett őt, milyen sanyarú sorsa is volt neki. Nálunk akkor otthon nem volt villany, édesanyám szinte folyamatosan kórházban volt, s enni is alig akadt. Kisgyerekként féltékeny voltam, igazságtalannak éreztem, hogy miért őt sajnáljuk, hiszen nekem is ugyanolyan a sorom. Gyerekként nem a sorstársat láttam benne, hanem a riválist. Őt elhagyta apja háromévesen, az enyémet ’56-os forradalmi tevékenysége miatt kivégzik négyéves koromban, őt kiadták Öcsödre, engem kiadtak Tiszadobra, majd Kaposvárra, majd intézetbe. Felnőttünk nyomorban, megbélyegzetten, harcolva azért, hogy értékesnek érezhessük magunkat. Aztán gyötrődés, szenvedés, büszkeség és alázat a szerelemért, mely egyetlen bizonyítéka tudna lenni, hogy a világ élhető, és mi szerethetők vagyunk. De visszautasítások, csalódások, összeomlások és vasakaratú felépülések. És ő elbukott, így láttatták őt a mítoszteremtők, és én nem akartam közel engedni őt magamhoz, mert bukása megértése és elfoga­dása a saját bukásom sorsszerűségét vetítette volna előre. Öngyilkos lett? Ó, én nem adom fel ilyen könnyen. Werther óta tudjuk jól, milyen igézete van egy-egy valódi vagy költött, rituális öngyilkosságnak: sokáig évente mindig volt egy-két öngyilkosság Szárszón, Szemesen pedig Latinovits vélt azonosulni a vonat alatt lelt halálában József Attilával.

Most számomra eljött az idő újragondolni, hogyan hamisulhat meg egy költő élete és személyisége a pszichiátriai és szociális stigmatizáció és a mítoszteremtés folyamatában. Abban a folyamatban, amelyben a téves kategorizáció először ténnyé válik, majd már mint tény segíti elő a következő feltevés ténnyé válását.

A traumatizált József Attila

Nem ismertetem József Attila életét, hisz tankönyvi adat. Gyermekkorát a nyomor és a megalázottság terhén túl sorozatos elszakadási traumák kísérték végig. Apja távozása, nevelőszülőkhöz adása, anyja általa megakadályozott öngyilkossága, majd korai halála csak kiugró életesemények, melyekből egy is elég, hogy mély nyomot hagyjon a személyiségen, de a kirívó traumatikus események közt folyamatosan zajlott az eseménytelen megfosztottság. A traumakutatás és a kötődéskutatás a részleges anyadeprivációból és traumatikus elszakadásból kibontakozó személyiség számos jellemzőjét leírta. A részlegesen megélt anya–gyermek kapcsolat hatására, amelyben a megtapasztalt kötődést ismételt elszakadási traumák szaggatják meg, ún. ambivalens vagy preoccupied (tépelődő) kötődési stílusú gyermek és felnőtt alakul ki. Ennek sajátosságai közé tartozik például, hogy az anyától való elszakadás intenzív szorongást vált ki, de az anya közelsége sem tud megnyugtatni. Jolán leírta, hogy amikor meglátogatták Attilát Öcsödön a nevelőszülőknél, Attila, ahányszor csak anyja közeledni próbált hozzá, bömbölni kezdett. Bartholomew modelljében (Fenney, 1999) felnőttkorban az ilyen személyek önmagukat értéktelennek élik meg, ugyanakkor erősen dependensek, másokat pozitívan ítélnek meg, és keresik a kapcsolatokat. Ez valósult meg József Attila egyik sokat emlegetett sajátságában, a túlzott bizalmasság és hidegség váltakozásában, amelyet patográfusa, Bak Róbert a skizofrénia egyik jegyének vélt. Ez valójában a mohó belekapaszkodás és az elutasítás hidegzuhanyának megélése közti váltakozás. Az ambivalens kötődési stílus egyik fontos jellemzője az idealizálási hajlam, ezt tapasztaljuk József Attila könnyű szerelemre lobbanásaiban és rajongásaiban, a másik viszont az állandó elhagyástól való félelem, amely rendkívüli szorongásokat generál. Jól ismert, hogy József Attilát a meglehetősen tapasztalatlan, ám nagyon szép Gyömrői Edit pszichoanalitikus szerelemre lobbantotta, majd a terápiát – mivel nem tudta kezelni az „indulatáttételt” – megsza­kította, megismételve József Attila alaptraumáját. Ugyanez zajlott Flórával is, hirtelen beleszerelmesedés, rövid ismeretség utáni házassági ajánlat, reménytelen ostromlás – majd utolsó, Flórának írt levelében hirtelen leválás. József Attila végsőkig feszülve a nőktől mindig a megváltást remélte – és a megváltás rendre elmaradt.

E kötődési sajátosságok ötvöződtek a traumatizáltság személyiségformáló hatásaival. Az evolúciós pszichológia a kötődési stílust (viselkedést) adaptívnak tekinti (Bereczkei, 2003), hiszen a kiszámíthatatlannak megélt szeretett személyre két, egymást követő viselkedés irányul: lángoló rajongás, amely jó eséllyel leveszi a másikat a lábáról, de ha ez nem megy, hirtelen, törésszerű leválás a védekezés. Flórával való kapcsolatában hirtelen törés áll be, utolsó levelében ezt írta: „Tudom, hogy szeretett, tudta, hogy szeretem. A többi nem rajtunk múlott... Csókolom a kezét és sok barátsággal, szeretettel üdvözlöm. Köszönjük az almákat… Ui.: Kérem, vasárnap ne jöjjön” (idézi Garamvölgyi, 2005. 131.). Mint Garamvölgyi is rámutat, ez nem egy öngyilkos felajzott lelkiállapotban írott búcsúlevele, nem jellemzi az öngyilkosok sajátos tematikája és stílusa; ez egy szakító levél. Traumaismétlés, amelyben a szerelmes hirtelen nem is annyira felismeri, mint inkább ráismer – megint nincs tovább.

József Attila kapcsolatteremtési és szakítási stílusa nem patológiás, hanem korai gyermekkori tapasztalatai során elsajátított.

Nem leegyszerűsítve traumamegoldási kísérletté az alkotóvá válást, mégis meg kell említeni, hogy a szeretetmegfosztottságban élők számára, ha még tehetséggel is meg vannak áldva, sokszor a „híressé válok, és majd akkor szerettek” lesz a remény és a hajtóerő a felemelkedéshez. Másfelől ez a traumatizáltak öngyógyító küldetéstudata (Herman, 2003). József Attila sokféle nehézségét, konfliktusait pályatársaival a traumatizáltakra jellemző fanatikus igazságkeresése okozta. Ez paradoxnak tűnhet, hisz egyfelől intenzíven vágyott az elfogadottságra, másrészt – éppen kötődési tapasztalatai miatt – a vélt elutasításra (lett légyen az egy kritika, el­lenvélemény, érdekekből kibomló mellőzés) hirtelen szakításokkal, túlreagálásokkal válaszolt.

A traumatizáltakra sokszor jellemző a transzállapotra, disszociációra való hajlam (Herman, 2003), ezen traumatikus élmények felléptekor egyfajta menekülés. A jelenség történeti és funkcionális keretéből kiragadva azonnali pszichiátriai diagnózishoz vezet. Például traumatizált gyermekeket – mert bántalmazójukról nem beszélhetnek – igen gyakran hiperaktivitással kezelnek (McLeer és mtsi, 1992). Egy másik fontos jellemző az örök bűntudat. A gyermekek, ha bántalmazzák vagy cserbenhagyják őket, önmagukat élik meg rossznak, ezen az áron tudják fenntartani a szeretett személyhez való kötődésüket (Herman, 2003).

Kései verse, a Tudod, hogy nincs bocsánat az itt leírtaknak jó illusztrációja. Póriasan lefordítva a csodálatos sorokat: „Fogadd el sorsod, ne lázadozz, ha hittél, hát te vagy érte a hibás, mert eredendően rossz vagy, és ezért sorsod a magány. Vagy volna még remény?”

Öngyilkosság? Nem. Baleset!

Garamvölgyi (2005) a bűnügyi szakértő alaposságával kutatott fel minden elérhető dokumentumot és szemtanú-beszámolót. A tények a következők:

Valódi öngyilkossági szándékot bizonyító búcsúlevél nincs, levelek vannak, melyeket aznap írt, s csak a váratlan halál, amely miatt az utókor oly mély értelmű üzeneteket vél felfedezni az egyszerű üdvözlő sorokban.

A vasúti öngyilkosságokat mindig nagy sebességű mozdony elé ugrással vagy beláthatatlan kanyar utáni sínre fekvéssel szokták elkövetni, nem pedig egy éppen lassan mozduló tehervagon két kocsija közti átbújással. A vasúti jelentések is makacsul halálos gázolásról szóltak. Garamvölgyi a következőképpen rekonstruálja a percről percre tisztázott kritikus időszakot.

József Attila valószínűleg a vacsoráig sétálni indul. Etelka testvére hatvanegy év múltán is úgy mesélte, hogy Attila, „mielőtt becsukta maga mögött az ajtót, visszaszólt, hogy melegítsem meg az ételt”. A sorompó és a teherszerelvény útját állja a Balaton felé vivő úton. József Attila jól ismeri a vonatokat, a tehervonatok sokáig szoktak állni, pakolás hangja hallatszik, forgalmista sehol. Átbújik a sorompó alatt, és nekiindul, hogy a még álló tehervonat tizenötödik és tizenhatodik, összekapcsolt kocsija közt átbújva haladjon tovább. Amint leguggol és bebújik a két ütköző közt, a gőzmozdony ezzel egy időben indul, és szokásos módon rándít egyet a kocsisoron. Mivel a két kocsi közt egy összekötő lánc mindig lóg, a rándításkor a nyolc-tíz kilós lánc meglódul, és nagy erejű csapást mér József Attila homlokára. Feltehető, hogy ekkor tört el a nyakcsigolyája is. Az ütéstől kivágódik a kocsik közül, bal csípőjére zuhan a sín mellé, fejét beüti, ekkor szenved koponyaalapi törést, de jobb keze a síneken marad, amit a tizenhatodik szerelvény kereke le is vág. A tizenhatodik kocsi távolabbi kerekei már nem is érik el, mert a kiáltozásra a vonatot megállítják. Nem igaz tehát az a dramatikus leírás, hogy a vonat tíz-tizenöt méteren át vonszolta volna, hiszen a vonat mellé zuhant.

A körülmények pontos elemzése, a test helyzete, a sérülések jellege teljesen egyértelművé teszi, hogy itt balesetről van szó. Budavári János, annak idején ki nem kérdezett szemtanú, 1995-ben egy videointerjúban elmondta, hogy József Attila szemmel láthatóan csak át akart jutni a két szerelvény közt, amikor az váratlanul megindult, s a kerék elkapta hosszú kabátját, és lerántotta. Egy évtizedekkel később előkerült vallomásban Karsai Imre főkalauz ezt mondta: „Pontosan emlékszem az esetre. Sokszor szerettem volna már elmondani illetékes helyen, de senki nem hallgatott meg… Alighogy mozdult a vonat, egy embert láttam a sötétben a kocsik felé szaladni. Úgy véltem, hogy felugrik, majd leugrik, azaz átlép a vonaton.” És ahogy meghallotta a kiáltásokat, Karsai megállította a vonatot.

Ezek a tények. Garamvölgyi szerint a rendőrség eleve öngyilkosságot tételezett fel, és ennek értelmében vizsgálódott, a befolyásolható vagy a látványtól sokkolt gyerek szemtanúk nyilatkozatát másnap rögzítve, mire a gyerekeket már „megdolgozta” a közvélekedés.

És a sajtó? Garamvölgyi szemelget a korabeli sajtóból, amely az öngyilkosságot tényként kezeli, s a történteket úgy írja le, hogy a költő a robogó mozdony elé vetette magát. Innentől kezdve mindig mindenki öngyilkosság­ról beszélt.

Meghökkentő módon az öngyilkosság mellett leginkább az szólt, hogy a költő feltételezett „őrültsége” miatt mindenki ettől félt, ezt várta, és ez passzolt „méltó” befejezésként a költő nehéz életéhez.

Beteg volt-e József Attila?

Bókay, Jádi és Stark (1982) igen gondosan elemzik a József Attiláról készült, elsősorban Bak Róbert pszichiátertől eredő patográfiai írásokat. Mind szakmabeliek: pszichiáterek és egyikük analitikus. Fontos azonban tudatosítani, hogy mind az analitikus, mind a pszichiátriai kezelésnek van egy stigmatizáló csapdája. Nem jár valaki analízisbe vagy pszichiáterhez, ha nem beteg! József Attila élete telis-tele van hányattatásokkal, csalódásokkal, szorongásos eredetű pszichoszomatikus tünetektől szenvedett. Élete egy pontján spirituális krízis alakult ki. A spirituális krízis egy rendkívül felfokozott állapot, amelyben a létezés értelmében megrendült egyén spirituális kapaszkodókért küzd: Isten, emberiség, hit, a lét új értelme. Ebben a krízisben ősi működési módok kerülnek előtérbe, például fokozott jelentéstulajdonítás, misztikus élmények, látomások, megtérések, a lét mélyebb értelmének megsejtése, a Sors vagy felsőbb hatalmak „üzeneteinek” megértése. Az úgynevezett istenes versek ilyen folyamatokról tudósítanak. Messzire vezetne az istenhit neurobiológiájáról itt fejtegetésbe bocsátkozni, de tudjuk, hogy létezik egy evolúciósan kialakult „istenmodul” az agyban, amelyet a különféle vallások megfelelő rituális viselkedéssel (ima, meditáció) (Newberg és mtsi, 2001), sőt transzkraniális mágneses stimulációval is ki lehet váltani (Persinger és mtsi, 2000; Persinger és Healey, 2002). A halálközeli élmények, klinikai halál, illetve szeretett személy elvesztése fölött érzett szorongás gyakran vezet misztikus élményekhez, illetve istenélményhez (Persinger, 1987). Jól ismert probléma, hogy a pszichiátria a spirituális problematikát a „normális”, valójában inkább konvencionális létélményekkel összeegyeztethe­tetlennek tartja, ezért a furcsa élményekről, irracionálisnak vagy bizarrnak tűnő viselkedésekről gyorsan kimondja a pszichózis diagnózist (Morgan és Cohen, 1994). Amikor József Attila először pszichoanalízisbe került Rappaporthoz, majd Gyömrői Edithez, „betegként” definiálódott, s innentől csak az volt a kérdés, „mi a baja”. Az analitikus kezelések kifejezetten ártottak, hiszen a kezelés során cél a regresszív állapot kialakítása, ami a traumatizáltaknál súlyosbítani szokta a helyzetet, hiszen éppen a megküzdési kapacitás gyengéi okozzák tüneteiket. Ráadásul – habár Bak ezt tünetnek nevezte – József Attila teljesen reálisan beleszeretett Gyömrőibe, aki visszautasította őt, és saját analitikusi kudarcát átfordította a „gyógyíthatatlan beteg” stigmába (Bókay és mtsi, 1982), majd Bakhoz irányította. A küldés „logikája”, hogy tehát akkor nem neurózis. Baknak innentől csupán klasszifikációs problémái voltak. Tőle ered az az évtizedek óta fenntartott téves elképzelés, hogy József Attilánál processzus skizofrénia alakult ki. Bókay és mtsi (1982) kétségbe vonják ezt, s helyette a paranoid skizofréniát javasolják. Németh (2002) nem ért egyet a skizofrénia diagnózissal; ellene szól a végig megtartott tiszta, sőt letisztult költői nyelvezet, ami Bakot is elgondolkodtatta, és kitalálta rá a „normális költő–beteg ember” jól hangzó, de tarthatatlan koncepcióját. Skizofréniában először éppen a nyelvhasználat sérül. Crow egyenesen a nyelv kialakulásával hozza kapcsolatba a skizofrénia megjelenését (Crow, 2006). Az is tény, hogy barátai, bár mindig különcnek tartották, az utolsó pillanatig nem látták „őrültnek” (Bókay és mtsi, 1982). Németh a minden zaklatott életű embernek adható borderline személyiségzavar depresszív epizódokkal diagnózis mellett érvel, azonban ez a pszichiátrizálás klasszikus csapdája, amely arra keresi a választ, „mi a pontos(abb) diagnózis”. Ha öngyilkos lett, beteg kellett hogy legyen. És: nyilván öngyilkos lett, hisz beteg volt.

Mi az a normális?

Valójában nem tudjuk objektíve definiálni a normalitást, ez kultúra- és értékfüggő (Caplan, 1995). A 19. század végétől vizsgálták például normál populáción a hallucinációk előfordulását, és férfiaknál 8 százalé­kosnak, nőknél 12 százalékosnak találták. Egy egyetemista mintában a megkérdezettek 39 százaléka számolt be hallásos hallucinációról, ami a schneideri elsődleges skizofrénia-tünet, s 5 százalék társalgást is folytatott hallucinációjával. Egy tizennyolcezres átlagpopuláción 13 százalékban találtak alkalmi hallucinációkat. A téveszmék vizsgálata problémásabb, ám az amerikai átlagnépesség 25 százaléka hisz a szellemekben, 18 százaléka a jósló álmokban, 15 százaléka már tapasztalt telepatikus jelenséget, és három-hét millióra (1-2 százalékra) becsülik azok számát, akiket földönkívüliek „elraboltak és megfigyeltek”. A vizsgálatokból mindig kizárták az eleve pszichiátriai diagnózissal rendelkezőket! Egy újabb vizsgálatban ezer emberből huszonegy pszichiátriailag egészségesnek tekintett személynél komoly téveszme volt kimutatható, tizennégy ember gondolta azt, hogy ő nem az, aminek látszik (Bentall, 2004).

Úgy tűnik, a pszichotikusként definiált tünetek, mint minden személyiségvonás, normális eloszlást mutat a populáción (Bentall, 2004). A szélsőséges mértékben pszichotikusok törvényszerűen „fönnakadnak” azon a „hálón”, amit a szociális környezet toleranciája jelent. József Attila „tüneteit” elégségesen magyarázta traumatizáltságából fakadó személyiségfejlődése, kreativitásából eredő különcsége és spirituális kríziséből fakadó nem konvencionális élményei. Ha aggódó környezete nem tereli a pszichiátrizálódás csapdájába, s nem terheli meg őt az elmebeteg stigmával, valószínűleg előbb-utóbb kikeveredett volna kríziséből, s ha nem szól közbe baleset képében a végzet, talán végre egy házasságban nyugalmat is lelhetett volna.

A mítoszok általában erősebbek a tényeknél. Máig tartja magát a hit, hogy Zrínyi Miklóst megölték, hogy Petőfi fogságba esett, hogy Napóleont nem mérgezték meg (Szendi, 2006) – és hogy József Attila őrülten vonat alá vetette magát.

Forrás: Korunk folyóirat