Arckép: Ladányi Andrea

A háromarcú istennő

Mint egy indiai istennő: több arcát mutatja Ladányi Andrea, aki pályáján betöltött szerepei szerint egyszerre koreográfus, díjnyertes színész és saját módszert kidolgozó, egyetemi tanár; a kortárs magyar táncművészet kivételes ikonja. INTERJÚ

Ladányi Andrea (fotó: Gordon Eszter) Fidelio Súgó: Sokféle szerepben láthattunk már: koreográfusként, tanárként, legutóbb színészként Claire Zachanassian szerepében és a Piaf, Piafban (vak lányként) – mégis egységes a kép, mindegyikben markánsan benne van Ladányi Andrea. Hogyan különülnek el benned a más-más szerepek? Egyáltalán elkülönülnek? Ladányi Andrea: Amikor táncosként vagy színészként állok a színpadon, akkor az alkotó szándéka érdekel. Óriási felelősség van az adott karakter megformálóján – a rendezővel karöltve. Az alkalmazott koreográfiákban felismerhetőek a stílusjegyeim; például a teret ’kortársul’ használom: jobban szeretem ezt a formát, mint a hagyományos revükompozíciókat. A saját koreográfia egészen más. Azzal mindig dolgom van; az adott kor, állapot, zene vagy a velem szemben álló emberek inspirálnak. Bizonyára van egy ladányis mozgás, vagy ladányis gondolkodásmód – így például az absztrakció sokkal inkább az én világom. FS: Kimaradt a felsorolásból a pedagógusi szerepvállalásod, pedig a Színház- és Filmművészeti Egyetem tanszékvezető tanáraként új módszereddel más alapokra helyezted a színésznövendékek táncoktatását. LA: Nagyon izgalmas dolog volt számomra, hogy teljesen új metodikát építhettem fel, amelyben tizenkétféle táncstílust tanulnak a hallgatók három hetes kurzusokon, és ez állandóan visszatér a négy év során. Öt éve kezdtem el a módszert bevezetni, itt az ideje a kisebb változtatásnak. Eddig inkább a testtudatra és a test dinamikájára építettem, most nagyobb hangsúlyt szeretnék helyezni a kortárs technikákra. FS: Mindenki nagy meglepetésére visszautasítottad a Lábán-díjat is, amit épp az ebben a képzésben színpadra állított, nagy sikerű 44 feetért ítéltek oda neked és az előadóknak. LA: Azért utasítottam vissza, mert azt gondolom, ez egy képzési forma, ami nem azonos rangon és minőségben működik a kortárs tánccal. Amikor a magyar táncéletben professzionális művelői vannak ennek a műfajnak, mint például Nagy József, de bárkit említhetnék, akkor én nem adnék díjat annak, aki egy iskolai képzésen vesz részt, és az oktatási folyamat keretében hoz létre ilyen jellegű produkciót. Ha az iskola után néhány hallgató mégis erre a pályára lép, akkor ismerjék el a munkáját tíz év múlva. FS: A LA Dance Company-val van saját tréninged? LA: Igen. Az alapja az a kortárs tréning, amit még Finnországban tanultam, de azóta sokat gazdagodtak a gyakorlatok, változtak, hozzáépültek elemek, így alakult ki a saját gyakorlatsorom. Hangsúlyt helyezek a színpadi jelenlét fejlesztésére is: ami tíz-tizenöt éve működött, az mára elavult, másra van szükség. FS: Mi változott? LA: Alapvetően vett más irányt. Hideg, száraz, elidegenedett, magányos, nemtelen… ezek jelenlevő színpadi magatartások, a darabok lényegét átszövő motívumok, melyek a darabvilág egészét határozzák meg. FS: Legfőbb alkotótársaddal, Jormával közel húsz éve tart ez a komoly művészi kapcsolat. Hogyan változott a viszony köztetek a két évtized során? LA: Sehogy! Amikor megláttam Szófiában egy bárban… amit akkor gondoltam róla, ahogy megismertem, az pontosan ugyanaz volt, mint ahogyan most látom, ahogyan most gondolok rá és ahogyan ennyi év után viszonyulok hozzá. Bonyolult, elszakíthatatlan, kivételes emberi és művészi kötelék van közöttünk. FS: Ez a bemutató – melyben táncos-színészi minőségben vagy jelen – kissé elhalványította a nyíregyházi premiert, amit koreográfusként jegyzel Tasnádi Csaba mellett… LA: A két premier egy napra esett, ezért nem lehettem ott a Kőműves Kelemen első előadásán. Tasnádi Csaba rendezővel egészen másképp álltunk ehhez a dologhoz, nem koreográfiakészítésről volt szó, hanem egy merőben más munkafolyamatról, amelynek végeredménye a fizikai színházhoz közelít. Páratlan színvonalon dolgozott és dolgozik benne a tizenkét fiú. FS: Az öreg hölgy szerepében ismerhettük meg először a színész Ladányi Andreát, és a POSzT-on azonnal díjjal ismerték el az alakításodat. Ha nem Zsótér Sándor rendezte volna az előadást, akkor is elvállaltad volna a szerepet? LA: Azt hiszem, nem. Korábban már kértek föl prózai szerepre, és akkor nem vállaltam el. Zsótérban vakon megbíztam és tudtam, hogy ha ő hisz benne, hogy meg tudom csinálni, akkor meg tudom csinálni… Ettől függetlenül rengeteget dolgoztam, a külső szemlélő nem is sejtheti mennyit…

Vida Virág Fidelio