Wéber Péter: Mit kezdjünk a panaszkodással és a panaszkodókkal?

Pedagógiai megfontolások

(Részlet)




Először is nézzük meg, hogy a panaszkodásnak milyen formáival találkozhatunk...

Önök most röviden fölsorolták a panaszkodás néhány olyan formáját, amelyekkel naponta találkozhatnak. Foglaljuk össze:

- Az egyikük említette azt a panaszkodási formát, amikor valaki kérdez valamit tőlünk, majd a választ szinte meg sem várva, belekezd a saját panaszáradatába. Tehát amikor az illető kérdésként adja elő a panaszkodási szándékát. Pusztán ürügyet keres a panaszkodásra, mert valamilyen erős belső feszültségtől akar megszabadulni. Vannak egyenesen notórius panaszkodók, az örökös elégedetlenek, akinek csak egy tetszőleges másik személy kell a panaszkodáshoz, mindegy, hogy kicsoda. És voltaképpen az is mindegy, hogy miről, mire vagy kire panaszkodnak. Lehetőleg mindig és mindenre. Ürügyet pedig találnak bőven. Hiszen a világ és az emberek tényleg nem tökéletesek. De lehetnének azok? És kellene-e tökéletesnek lenniük? A valóságban... Nem csak a fejünkben... Nekik persze mindegy, hiszen nem a világgal van bajuk, hanem önmagukkal. Ha ezt felismernék, és elismernék, nekik is könnyebb volna. Meg a környezetüknek is.

- Vannak a megerősítésért panaszkodók. Ebben az esetben a panaszkodás tulajdonképpen a tervezett vagy már végrehajtott cselekedeteink előzetes vagy utólagos megerősítésének, pontosabban mások általi megerősíttetésének a formája. Bizonyosfajta önkontroll, ami magabiztosabbá tehet bennünket. Különösen egy nehéz vagy bonyolult döntés esetében. De megeshet az is, hogy valaki mániákusan és állandóan másokkal akarja megerősíttetni valamilyen szándékát, amely sokszor nem is igazán lényeges dologra vonatkozik. Elképzelhető, hogy ilyenkor nem is arról van szó, amiről a szavak szólnak, hanem valami más, mélyebb, esetleg fájdalmasabb dologról...

- Ott van aztán a túlzással párosuló panaszkodás, amikor valaki például ilyesféléket mond: "Úgy el vagyok havazva, hogy meghalni sincs időm..." stb. És ez már csak egy lépésre van

- a fontoskodó panaszkodótól, akinek soha "egy szabad perce sincs". Az ilyen embertől szoktuk megkérdezni, hogy "most maga panaszkodik, vagy dicsekszik"? Az álszerénység van mögötte.

- Aztán ott a pszeudo- vagy álpanasz... Amikor például nem valamilyen konkrét ügyben panaszkodik valaki, hanem általában "a világ, az emberek" állapotára, romlottságára, mondván: most aztán már tényleg a katasztrófa szélén állunk. Érintettük ezt már az előbb is. A különös csak az, hogy ebben az értelemben a világ több ezer éve egyfolytában a katasztrófa peremén múlatja az idejét. Ne is nevezzük ezt panasznak. Inkább nyafogásnak, sopánkodásnak, szörnyülködésnek. Túláltalánosítás ez, és erős belső bizonytalanság, többnyire negatív énkép, esetleg súlyosan frusztrált személyiség, és ennek megfelelően kicsinyhitűség húzódik meg mögötte. Amikor az ember nem bízik saját magában. Például nagy elszántsággal eltervez ezt meg ezt, de rögtön arra kezd panaszkodni, mennyire nyugtalanítja, hogy vajon sikerül-e végrehajtania elhatározását... és akkor megint a megerősítést várja a másiktól. A megerősítést várhatja tanács formájában is. Fogunk még erről is beszélni... És bár a tanácskérés nem a panaszkodás nyilvánvaló esete, természetesen szintén mindig a bizonytalanság áll mögötte.

- Az előbb említett sopánkodás és a méltatlankodás a panaszkodás minősített esete. Ha az égvilágon mindent elviselhetetlennek tartok, akkor sopánkodom. Ha mindez engem, főként engem, és csakis engem sújt, akkor már méltatlankodom is: hogy jön a világ ahhoz, hogy így bánjon velem. Pont velem. És csak velem. Ezt kikérem magamnak... Nyilvánvaló, hogy ezek az esetek mindig hibás, vagy legalábbis elrajzolt, aránytalanságot tükröző önértékelést rejtenek magukban. Öntúlértékelést vagy látszólagos öntúlértékelést, eltúlzott és mutogatott magabiztosságot, aminek a mélyén viszont éppen az aggasztó bizonytalanság található meg. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy az önismeretben és magában az önmegismerési folyamatban az egyik legizgalmasabb, legnagyszerűbb, de egyben az egyik leggyakoribb, olykor baljóslatú jelenség, hogy amint az ember egyre mélyebbre halad, azt látja, hogy rendre az előző lépcső ellentétével vagy ellenpontjával találkozik.)

A panaszkodást ? főleg az eltúlzott, örökös, parttalan és igazi ok nélküli panaszkodást ? nagyon sokszor a túlzott énközpontúság motiválja. Ez nem mindig nyilvánvaló, de gyakran tetten érhető. Arra a gyerekes, éretlen dologra gondolok, amikor valaki magát az egész valóságot úgy éli meg, mint ami teljes egészében róla szól. Mintha más emberek, a külvilág nem is létezne. Pontosabban létezik, de az is csak azért, hogy az én személyemet, céljaimat, kedvtelésemet szolgálja. Tehát vagyok én, körülöttem valami érthetetlen és felfoghatatlan okból van egy csomó játékszer (ez maga a világ, beleértve a körülöttem lévő embereket is, akik itt pusztán panoptikumfigurák szerepét játsszák), aminek pontosan úgy kell működnie, ahogy nekem éppen abban a pillanatban jól esik, esetleg: hasznomra van. Ha pedig azt tapasztalom, hogy ez a vágyam mégsem teljesül hiánytalanul és minden pillanatban, akkor a világ nem megértő, sőt ellenséges. Ráadásul az ilyen embernek valóban és őszintén ez a plasztikus belső élménye. Így aztán persze már teljes joggal van min panaszkodnia. Vagyis megint eljutunk oda, mint annyi más esetben, hogy a panaszkodás is szinte mindig azzal hozható összefüggésbe, hogy nem sikerült kellőképpen vagy megfelelően (reális és működtethető módon) megértenem és feldolgoznom az én és a világ viszonyát.

Forrás: Polczer Porta