Bejegyzések
A város neve minden bizonnyal két ősi sémi szó összetétele, a sok ezer éves település alapítói, a jebuszi nép nyelvén Uru Sálem (héberül Ír Hasalom), vagyis a béke városa. (Sajnos, ezt a nevet nem mindig igazolta a történelem.) A Szentírásban is Salem városaként említik először, amelynek királya - Ábrahám korában - a legendás Malkicedek volt. Miután Ábrahám, a bibliai történet szerint, háborús győzelmével megmenti Salem város szövetségeseit, s még a zsákmányból sem kér semmit, a király áldást mond rá: "Áldott legyen Ábrahám és áldott legyen a Legfelsőbb Isten (Mózes I. könyve, 14. fejezet, )
Izrael országának természetes fővárosa az ország középső részén, 500 méter magasan, hegyek gyűrűjében fekszik. A jebuszí nép birtokát képező várost az időszámításunk előtti 1410 körül, a zsidó honfoglalás vezére, Jósua sem tudta meghódítani. Az egyiptomi Tell el Amarna-i levelek között fennmaradt a sálemi király egyik üzenete, amelyben támogatást kér a "támadó hordák" ellen. A fáraó ugyan képtelen volt (vagy nem akart) segítségére sietni, ám a jól védhető város ekkor még megmenekült. Dávid uralmának kezdetén már csak a város (fallal körülvett) központi része maradt az őslakosok kezén, tőle délre juda-beliek, északra és nyugatra pedig Benjámin törzsének tagjai települtek le.
Amíg az ősi Róma tudvalevőleg hét dombra épült, addig a mai Jeruzsálem hetvenhét hegyen és dombon helyezkedik el, s középütt természetesen a Har habájit, a Szentély hegye áll, amely voltaképpen egy hatalmas sziklatömb. A hagyomány szerint ezen a hatalmas sziklán zajlott le Ábrahám próbára tétele, Izsák feláldozása, (helyesen megkötözése). Erre a sziklára emelte Salamon király a Templomot, s arra épült jóval később, az arab hódítás után a Sziklamecset is. Az iszlám legenda szerint ugyanis ezen a sziklán dobbantott Mohamed lova, mielőtt az arab prófétával az égbe szállt volna. A hegyet borító szikla alapjait a Siratófaltól a piac felé vezető ókori utca jobb oldalán mindmáig láthatjuk.
A zsidó néphit úgy tartja, Ábrahám helytállása vetette meg a későbbi jeruzsálemi Szentély alapjait. Nem véletlenül: miután Isten megakadályozta Izsák feláldozását, jutalomként itt, a Mórija szent hegyén azonnal szövetséget kötött vele: "Bizony, meg foglak áldani, és úgy megsokasítom utódaidat, mint az ég csillagai, és mint a föveny a tenger partján, magzatod meghódítja majd ellenségei kapuját. És áldottak lesznek utódaid által a föld összes népei, mivelhogy hallgattál szavamra" (Ugyanott, 22. fejezet, 17-18. vers).
Az ókori Föníciában és Kánaánban általános volt az elsőszülött fiúgyermekek feláldozása. Több föníciai nagyvárosban, de még a föníciaiak által alapított Karthágóban is a régészek elsőszülöttek temetőit találták meg. Jeruzsálemben, az őslakó jebúszí nép ugyancsak feláldozta isteneinek elsőszülött fiúgyermekeit. Azt a völgyet, ahol az elsőszülöttek temetője volt, első nagy királyuk gyermekéről Gé ben Hinomnak (Hinom király fiának völgye), vagy röviden Gé-Hinomnak nevezték. A Dávid korától Jeruzsálembe érkező zsidók - érthetően - szinte elborzadtak ennek gondolatától, és soha nem települtek le ebben a völgyben Az irtózatos hely félelemmel töltötte el őket. Nem véletlenül, a Gé-Hinom kifejezésből lett a gyehenna, mint a pokol képzete, vagy a keresztény legendában a pokol tornáca. (A völgyet ma "a szultán medencéjének" nevezik, ám mindmáig jóformán lakatlan, csak művészi rendezvényekre használják.)Említettük, hogy Jeruzsálemet végül Dávid király foglalta el, időszámításunk előtt 1003-ban. Mivel a város déli peremén ekkor már Juda törzsbeliek, északi és nyugati szélén pedig Benjámin-beliek telepedtek meg, a nagy király nyilvánvaló célja - a leendő főváros megszerzésén túl - e két, hosszú ideje egymás ellen harcoló törzs egyesítése volt. A hegyekkel és erős kőfallal körülvett város meghódítása azonban nem volt könnyű feladat.
Dávid egész életén keresztül háborúkat folytatott, elsősorban a szomszéd országokkal szemben. Izrael határait jelentős mértékben kitágította, Halálakor a "nagy Izrael" az Eufrátesztől "Egyiptom vádijáig" (határfolyójáig), a Szináj-félsziget közepéig húzódott. Ő alkalmazott először Izraelben hivatásos, zsoldos katonákat, ő szerelte föl a hadsereget "modern" eszközökkel: lovakkal, harci szekerekkel és páncél öltözettel. Ő vezette be - Védelmül a fegyverek ellen, s hogy katonái a páncélöltözet alatt felismerjék egymást - a pajzsot is. A zsidó hagyomány szerint ő vésetett a katonák pajzsára egy sajátos ismertetőjelet, a hatágú Dávid-csillagot (héberül magén Dávid, vagyis Dávid pajzsa). Az ország eredeti területét jól védhető erődökkel bástyázta körül. Nemrég, Izrael legészakibb részén, Tell Dánban (a mai Szíria határán) egy ókori erődöt tártak fel a régészek. A felirat itt arról tanúskodik, hogy a várat Dávid emelte, s még az építtető király neve is jól olvasható az előkerült korabeli szövegben.
Dávid legjelentősebb katonai sikere azonban kétségtelenül Jeruzsálem elfoglalása volt. Az erős falakkal körülbástyázott város meghódítása, mint már említettük, nem bizonyult egyszerű feladatnak. A jebuszí király gúnyosan meg is üzente Dávidnak: "Előbb a vakokat és a sántákat távolítsd el seregedből, mintha azt mondaná: Nem fog ide Dávid sohasem bejönni" (Sámuel II. könyve, 5. fejezet, 6. vers). Izrael hadvezére csak csellel tudta a várost bevenni. Jeruzsálemet ez idő tájt már vízvezetékkel látták el: a város alatt ciszterna húzódott, amelybe a környék forrásainak vizét vezették be, hogy ostrom idején kellő mennyiségű ivóvízzel lássák el a lakosságot. A vízgyűjtő medencétől lépcsők vezettek a város kútjaiig. Dávid hadvezére, Joáb elzáratta a források vizét, majd mihelyt a csatornák kiszáradtak, katonáit a kutakon keresztül a városba vezette. Így foglalták el - várostrom nélkül - Izrael későbbi fővárosát. A harc kezdete előtt Joáb egy jelszót hirdetett meg, amely mindmáig a zsidó vallásgyakorlat egyik fontos kulcsszava: hazak venithazak bead Elohénu uvead irénu (= "Légy erős, és erősítsük egymást, Istenünkért és városunkért").
Itt hadd jegyezzük meg, hogy a tudomány történetében ez az első említés vízvezetékről és effajta gyűjtőmedencéről. Ezt a technikai újdonságot a várost elfoglaló zsidók rövidesen eltanulták, és később még jelentős mértékben fejlesztették is. Az időszámításunk előtti 8. század végén, a készülődő asszír támadás előtt Hizkijáhu, Juda királya bevezette a város alá a Jeruzsálemtől délre fekvő Siloáh forrás vizét. Sok száz méteres csatornát építettek ehhez a föld alatt, amelynek fúrását két irányból kezdték meg. Ahol a két csapat találkozott, a munkások héber nyelvű emléktáblát állítottak, s ezt a régészek több mint száz éve megtalálták. A Siloáh-felirat készítői számot adnak arról a csodálatos érzésről, amely akkor töltötte el őket, amikor meghallották, a fal túloldaláról, a másik csapat hangját, meglátták az első csákányokat, majd kezet nyújthattak egymásnak."Így szóltak Jebusz lakói Dávidhoz: Nem fogsz ide bejönni, ő mégis elfoglalta Cijon erődjét, ez Dávid városa. Dávid pedig azt ígérte: Aki először leveri a jebuszít, főnökké és fejedelemmé lesz, és Joáb, Ceruja fia jutott fel oda, így ő lett a vezető. Dávid pedig a várba költözött, ezért nevezték el azt Dávid városának. Fölépítette Dávid a várost köröskörül, a Millótól a kerületéig. Joáb pedig felélesztette a város többi részét" (Krónikák könyve, 11. fejezet, 5-8. vers). Dávid városa, az eredeti jebuszí település és annak Dávid által újjáépített és bővített része a Szentély hegyétől délre terült el. Az utóbbi három évtizedben sok ásatást végeztek ezen a helyen, és a nagyszámú tárgyi bizonyíték a Biblia igazát támasztja alá. Ma már újra megtekinthetők azok a körkörös kis lépcsők, amelyek a hajdani kutakból vezettek le a ciszternához.
Dávid városépítő tevékenysége is jelentős volt: sok fontos épületet emelt Izrael új fővárosában, mindenekelőtt a saját palotáját. "Hirám, Cór (= a föníciai Türosz) királya követeket küldött Dávidhoz, meg cédrusfákat, fafaragókat és kőfalfaragókat, és azok házat építettek Dávidnak. Így megtudta Dávid, hogy megszilárdította őt az Örökkévaló királyként Izrael fölött, s hogy fölemelte uralmát népe, Izrael kedvéért" (Sámuel II. könyve, 5. fejezet, 11-12. vers). Hiába hozatta fel Dávid - nagy áldozatok árán -a frigyládát Jeruzsálembe, a Szentélyt mégsem építhette föl, mert - a Szentírás szavaival szólva - "vér tapadt a kezéhez". Az Örökkévaló házának felépítését azonban előkészítette. Palotájától északra-északnyugatra feküdt a Cijon-hegy, ahol a leendő Szentélynek állnia kellett. Dávid megvásárolta ezt a területet, holott az egyébként is tulajdonába juthatott volna. Ám ha kisajátítással vagy hadizsákmányként került volna kezébe a Cijon-hegy, később esetleg elvitathatták volna tőle, ő viszont megfizette azt, s így jogosan lett az Dávidé és utódaié.
Dávid király hetven éves korában hunyt el. A Talmud szerint Dávid szombat napján halt meg, amikor éppen jeruzsálemi palotájának kertjében, egy fa árnyékában pihent.
Dávidot - a hagyomány szerint - városának falában temették el. Sírja ma is ott látható (az Óváros délnyugati szélén, az "örmény negyed" és a Cion-kapu közelében), kései hívei éjjel-nappal mellette imádkoznak. A sírkamrát a világ különböző tájairól hozott kegytárgyak díszítik. Csakhogy a szakértők és a tudósok ennek a helynek a hitelességét nagyon is kétségbe vonják. A király személyének tiszteletét azonban mégis jól kifejezi, elvégre Dávid leszármazottai évszázadokon át uralkodtak a nép fölött, amely egyedül Dávid házának utódait fogadta el jogos királyának. Ezért aztán mindig számon is tartották az örökösök családfáját: több zsidó család mindmáig ahhoz tartozónak vallja magát.
Dávid élete végéig megőrizte költői és zenei tehetségét. A Szentírás számos dalt és zsoltárt tulajdonít neki. A Talmud pedig azt tartja, hogy Dávid ágya fölött egy hárfa függött, esténként a költő-király azon játszott mindig, s amikor aludni tért, és miután meghalt, a hangszer magától folytatta a megkezdett éneket. A nép valóban szívébe zárta Dávidot, kései utódját mindmáig várja Messiásként. "Minden, amit a király tett a nép szeme láttára, jó volt" (Sámuel II. könyve,, 3. fejezet, 36. vers). Jeruzsálem akkor lett Izrael fővárosa, és mindvégig az is marad.
_kicsi.JPG)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése