A SZERETET MŰVÉSZETE III.

3. Erich Fromm: A szeretet elmélete (Második rész)
Erich Fromm: A szeretet művészete (Második fejezet, második része)

A közmegegyezés az ő "saját" eszméik helyességének bizonyítéka. De mivel szükségük van rá, hogy némi egyéni jelleget is érezzenek, ezt a szükségletet apró-cseprő különbségek hangsúlyozásával elégítik ki; a monogram a kézitáskán vagy a szvetteren, a bankpénztáros névtáblája, a demokratapártiság a republikánusok ellenében, az Antilop Egylet támogatása a Kegyelet Klub helyett: ilyesmikben fejeződnek ki az egyéni különbségek. "Ez más!": a hirdetési jelmondat fellengzős különbözni akarásról árulkodik, miközben a valóságban nincs már jóformán semmi különbség.

A különbségek kiküszöbölésének ez a növekvő tendenciája szorosan összefügg az egyenlőség fogalmával és gyakorlatával a legfejlettebb ipari társadalmakban. Az egyenlőség vallási értelemben azt jelentette, hogy mindnyájan Isten gyermekei vagyunk, mindnyájan osztozunk ugyanabban az emberi-isteni szubsztanciában, mindnyájan egyek vagyunk. Jelentette azt is, hogy tiszteletben kell tartani az individuumok közti valódi különbségeket, hogy jóllehet igaz, hogy mindnyájan egyek vagyunk, de az is igaz, hogy mindegyikünk egyedüli entitás, önmagában egy világmindenség. Az individuum egyetlenségének ez a meggyőződése fejeződik ki a talmudi mondásban: "Ha valaki egyetlen életet megment, az annyi, mintha az egész világot megmentette volna; ha valaki egyetlen életet elpusztít, az annyi, mintha az egész világot pusztította volna el." A nyugati felvilágosodás filozófiájában az egyenlőség fogalma az egyéniség kibontakozásának a feltételét is jelentette.

Azt jelentette (a legvilágosabb Kant megfogalmazásában), hogy egyetlen ember sem lehet eszköze más ember céljainak. Hogy minden ember cél, és csak cél, és sohasem eszközei egymásnak. A felvilágosodás eszméi nyomán a szocialista gondolkodók különböző iskolái úgy definiálták az egyenlőséget, mint a kizsákmányolásnak, ember ember általi megszüntetését, tekintet nélkül arra, hogy ez a használat kegyetlen-e vagy "humánus". A jelenkori kapitalista társadalomban az egyenlőség jelentése átalakult. Egyenlőségen automaták egyenlőségét értjük; olyan emberekét, akik elvesztették az egyéniségüket. Az egyenlőség, ma inkább "egyformaság", semmint "egység". Absztrakciók egyformasága, azoké az embereké, akik egyforma állásokban dolgoznak, egyformák a kedvteléseik, egyforma újságokat olvasnak, egyformán éreznek és gondolkodnak. Ebben a tekintetben még olyan, rendszerint haladásuk jeleiként ünnepelt fejleményeket is némi kételkedéssel kell figyelnünk, mint amilyen a női egyenlőség. Mondanom sem kell, nem a női egyenjogúság ellen beszélek; nem szabad, hogy megtévesszenek minket ennek az egyenlősödési tendenciának a pozitív változásai. Ez a tendencia is a különbségek kiküszöbölését célzó irányzatnak a része.
Ez az ára az egyenlőségnek: a nők attól egyenlőek, hogy nem különböznek többé. A felvilágosodás filozófiai tétele, miszerint l'ame n' a pas de sexe, a léleknek nincs neme, általános gyakorlattá vált.

Eltűnőfélben a nemek polaritása és vele az erotikus szerelem, amely ezen a polaritáson alapul. A férfiak és a nők egyformák lettek, nem pedig egyenlő ellentétes pólusok. A jelenkori társadalom az egyéniségtől megfosztott egyenlőségnek ezt az eszményét prédikálja, mert egyforma emberi atomokra van szüksége, hogy simán, zökkenőmentesen tudja működtetni őket az eltömegesedés közepette; engedelmeskedjenek egyforma parancsoknak, de legyen mindenki meggyőződve róla, hogy a saját vágyait követi. Ahogy a modern tömegtermelés megköveteli az árucikkek szabványosítását, ugyanúgy követeli meg a társadalmi folyamat az ember szabványosítását, és ezt a szabványosítást nevezik "egyenlőségnek".

A konformizmus útján elért egyesülés nem intenzív és nem erőszakos; lagymatag, rutinszerű, és éppen ezért gyakran nem is tudja csillapítani az elkülönültség szorongását. Az alkoholizmus, a kábítószerszedés, a túlhajtott nemiség és az öngyilkosság elterjedtsége a jelenkori nyugati társadalomban a nyájkonformizmus viszonylagos kudarcának a tünete.
Ráadásul ez a megoldás e1sősorban az elmét és nem a testet érinti, és már csak ezért sem veheti fel a versenyt az orgiasztikus megoldásokkal. A nyájkonformizmusnak csak egy előnye van: állandó és nem görcsös. Az ember három- vagy négyéves korában megismerkedik az alkalmazkodási mintával, és attól kezdve sosem veszíti el kapcsolatát a nyájjal. Még a temetése is, amelyre úgy készül, mint utolsó nagy társadalmi ügyére, szigorú alkalmazkodás a mintához.

A konformizmus mint az elkülönültségből eredő szorongás enyhítésének egyik módja mellett figyelembe kell venni a mai élet egy másik tényezőjét is: a szabványmunka és szabványélvezet szerepét. Az ember "lenyomja" a nyolc órát, mint kétkezi munkaerő, vagy a hivatalnokokból és menedzserekből álló irodai személyzet része. Keveset kezdeményez, a munka szervezete megszabja feladatait; az sem jár sok különbséggel, hogy a létra tetején van-e vagy az alján. Mindenki az egész szervezeti struktúra által megszabott feladatokat hajtja végre, megszabott ütemben és megszabott módon. Még a tulajdonságok is megvannak szabva: derű, türelem, megbízhatóság, becsvágy és a képesség a zökkenőmentes együttműködésre.
Ha nem is ennyire drasztikusan, de a szórakozás is szabványosítva van. A könyveket a könyvklubok válogatják ki, a filmeket a mozitulajdonosok és az általuk fizetett reklámszövetségek; a többi szintén egyöntetű: a vasárnapi autókirándulás, a tv, a kártyaparti, a társas összejövetelek.
Bölcsőtől a koporsóig, hétfőtől hétfőig, reggeltől estig - minden tevékenység szabványosított és előre gyártott. A szabványnak ebbe a hálójába gabalyodva, hogyan tartsa észben az ember, hogy az ember, egyszeri egyéniség, akinek csak ez az egy esélye adatott meg élni, remélni és csalódni, bánkódni és félni, szeretetre vágyakozni és rettegni a semmitől és elkülönültségtől?
Egyesülés megvalósítására, az alkotó tevékenységben kínálkozik, a művésznek és a kézművesnek egyaránt. Az alkotó ember, az alkotó munka minden fajtájában egyesül az anyagával, amely neki a külvilágot teremti meg.

Ha az ács elkészít egy asztalt, az aranyműves egy ékszert, ha a földműves megtermeli a gabonáját vagy a festő megfest egy képet, az alkotó munka mindegyik fajtájában a munkás és a tárgya eggyé válik, az ember egyesül a világgal az alkotás folyamatában. Ez azonban csak a teremtő munkára érvényes, arra, amelyiket én tervezem meg, én hajtom végre, és én látom a munkám eredményét. A modern hivatalnoki munkafolyamatban vagy a munkáséban a futószalag mellett nem sok maradt a munkának ebből az egyesítő tulajdonságából. A munkás a gép vagy a hivatali szervezet függvényévé válik. Elveszti egyéniségét - azontúl pedig nincs más mód az egyesülésre, mint az alkalmazkodás. Az alkotó munkában megvalósuló egység nem személyek közötti; az orgiasztikus feloldódásban megvalósuló egység átmeneti; a konformizmus révén megvalósított egység pedig álegység. Ennélfogva csak részleges választ adnak a lét kérdésére. A teljes válasz a személyek közötti egyesülés, a másik személlyel való összeolvadás megvalósításában rejlik: a szeretetben.
Az interperszonális egybeolvadásnak ez a vágya a legerősebb törekvés az emberben. Ez a legalapvetőbb szenvedély, ez az erő tartja össze az emberi fajt, a törzset, a családot, a társadalmat. Ha megvalósítása kudarcot vall, az tébolyt vagy pusztítást jelent - önpusztítást vagy mások elpusztítását. Szeretet nélkül az emberiség nem létezhet egy napig sem. Mégis, ha az interperszonális egyesülés megvalósulását "szeretetnek" nevezzük, komoly nehézségekbe ütközünk. Egyesülni különböző módokon lehet, és a különbségek nem kevésbé jelentősek, mint az, ami a szeretet különböző formáiban közös.

Nevezhetjük valamennyit szeretetnek? Vagy tartsuk fenn a "szeretet" szót az egyesülés egy különleges fajának a számára, amely az utóbbi négyezer év nyugati és keleti történelme során minden nagy humanisztikus vallásban és filozófiai rendszerben az ideális erénynek számított?

Mint a szemantikai nehézségek esetében általában, a válasz csak önkényes lehet. Az a lényeg, hogy tudjuk az egyesülés milyen fajtájáról van szó, amikor szeretetről beszélünk. A lét kérdésére adott érett választ értjük-e szereteten, vagy a szeretetnek azokról az éretlen formáiról beszélünk, amelyeket szimbiotikus egyesülésnek nevezhetnénk?

A későbbiekben csak az előbbit fogom szeretetnek nevezni. De először lássuk az utóbbit.

A szimbiotikus egyesülés biológiai mintája a terhes anya és a magzat közti viszony. Ketten vannak, és mégis egyek. Együtt élnek (szimbiózis), szükségük van egymásra. A magzat az anya része, tőle kap mindent, amire szüksége van; az anya, mondhatni, a világa; táplálja, óvja, de ettől a saját élete is gazdagodik. A lelki szimbiotikus egyesülésben a két test független, de lélektanilag ugyanaz a fajta összetartozás áll fenn.

A szimbiotikus egyesülés passzív formája a behódolás, vagy klinikai műszóval élve, a mazochizmus. A mazochista az elszigeteltség és elkülönültség kibírhatatlan érzése elől úgy menekül, hogy részévé és birtokává teszi magát egy másik személynek, aki irányítja, vezeti, védelmezi őt; aki az ő számára, mondhatni, az élet és az oxigén. Akinek az ember aláveti magát, annak a hatalma felduzzad, legyen az ember vagy isten; ő minden, én semmi, kivéve amennyiben az ő része vagyok. Mint rész, része vagyok a nagyságnak, a hatalomnak, a bizonyosságnak. A mazochistának nem kell döntenie, nem kell kockázatot vállalnia; soha sincs egyedül - viszont nem független; nincs integritása; még nem született meg egészen. Vallási értelemben az imádat tárgyát bálványnak nevezik; de az evilági értelemben vett mazochisztikus érzelmi kapcsolat esetében is lényegében ugyanaz a bálványimádat forog fenn. A mazochisztikus viszony keveredhet testi, szexuális vággyal; ebben az esetben nemcsak az elme, hanem az egész test is részt vesz a behódolásban. Lehet hódolni mazochisztikusan a fátumnak, betegségnek, ritmikus zenének, kábítószerek vagy hipnotikus révület okozta orgiasztikus állapotnak is - a személy mindezekben az esetekben feladja integritását, rajta kívüli valakinek vagy valaminek az eszközévé teszi magát; az élet problémáját nem kell alkotó tevékenységgel megoldania.

A szimbiotikus egybeolvadás aktív formája az uralkodás, vagy hogy a mazochizmus lélektani ellenpárját használjuk, a szadizmus. A szadista úgy akar elmenekülni magányossága és bezártság érzése elől, hogy egy másik személyt önmaga részévé és birtokává tesz. Megnöveli és felfokozza magát a másik, őt imádó személy bekebelezésével.

{Forrás: Erich Fromm: A szeretet művészete}