CZAKÓ GÁBOR - A magyar fejedelmi központról

Nyelvrégészeti esszé

A nyelvrégészet világszerte, elsősorban Amerikában ébredező tudomány. Jelen sorok szerzője úgy véli, hogy ő az első honi művelője. A nyelvrégészet lénye- gében belső kutatás. A nyelvben megőrzött fogalmak, képek, elképzelések, eszmék stb. alapján következtet régmúlt dolgok meg-, illetve hogyanlétére. Tehát nem a szavak eredetét, rokonságát kutatja, hanem a jelentéseket, a hang- és alakválto- zások ellenére bennük megőrzött szemléletet, összefüggéseket. Minduntalan Kolumbusz tojását találja meg, hiszen a nyelvbeli emlékeket nem borítja vastag földréteg, víz alá sem merültek, hanem közkincsek, a napi haszná- latban forgolódnak, csak éppen keletkezésük, (hajdani) összefüggéseik meglátása, értelmezésük várat magára. Ezt végzi a nyelvrégész. Munkája közben természetesen támaszkodhat a történelem, a régészet, a kul- túrtörténet, a nyelvészet és még számos tudomány eredményeire. Különösen a belső nyelvszemlélet eddigi alapművére, Czuczor Gergely – Fogarasi János: A ma- gyar nyelv szótárára, mely a Magyar Tudományos Akadémia megbízásából készült s adatott ki 1862 és 1874 között. A szerzők páratlan elfogulatlansággal sorolják szavaink lehetséges nemzetközi összefüggéseit, de nem ezekre teszik a hangsúlyt, hanem nyelvünk belső összefüggéseit kutatják: szavaink milyen alak- és jelentés- elemekből, miként fejlődhettek. A javításokat és kiegészítéseket tartalmazó pótkö- tet összeállt Fogarasi János utószava szerint, de már nem jelenhetett meg az ugor–török háború porviharában, aminek következtében a gyökelemek, a gyök- rend kutatása is félbeszakadt. A hatalmas, 113 ezer szócikket tartalmazó művet az Arcanum Adatbázis Kft. tette hozzáférhetővé 2003-ban, számítógéplemezen. A nyelvrégészet alkalmas az eddigi, más módszerekkel, pl. a hagyományos ré- gészettel föltárt tudás újraátvilágítására, gazdagítására, és természetesen a CzF. bí- ráló továbbfejlesztésére is. Lássunk példát. A helyhatározó ragok jobban ismerik történelmünket, az „egyetemes magyar helységnévtárat” egy átlagos diáknál. Megmondják, hogy egy bizonyos település a történelmi magyar szállásterületekhez tartozik-e, vagy sem. Fütyülnek Trianonra, s arra, hogy a falu, illetve városnévnek az idegen vagy a magyar alakját használjuk-e. A hova kérdésre itthon felelhet a -ra és a -re meg a -ba és a -be. Tehát mondhatjuk, hogy Decsre megyünk, vagy Őcsénybe, Kassára, Munkácsra, Váradra, viszont a Lajtán és Kárpátokon túl általában csak a -ba, -be használható. Csakis Párizsba, Krakkóba, Washingtonba, Tokióba utazhatunk. A meg- hitt, titokzatos kivétel Etelköz, mai nevén Moldva, ott mehetünk Lészpedre is és Bákóba is, meg Forrófalvára és Pusztinára. A hol-ra felelő választékos és rejtélyes -ett, -ott is tudja ugyanezt: Pécsett igen, de Bécsett soha. Pedig a Pécs és a Bécs némely fülek számára megkülönböztethe- tetlen, és Bécs Wien magyar neve. Helyhatározóragjaink „tudása” tehát erősíti a más forrásokból szerzett adatokat a népünk által belakott területekről. A nyelvrégészet természetéből következik, hogy leletei rendre más munka közben kerülnek elő. Az irodalomtudós Cs. Varga István számos tanulmányában, előadásában említi pompás megfigyelését az ország esetleges hajdani központjáról: „Az Alföld a ma- gyar világ szíve-közepe, térbeli, földrajzi szemléletünk origója. Az Alföldhöz képest beszélünk Dunántúlról, Felvidékről, Délvidékről és még Transz-szilvániáról, Erdőn- túli tájról, Erdőn-túli országról, Erdélyről; vagyis az Alföldhöz viszonyítunk és beszé- lünk: a nyugati (pannon) világról, a keleti (erdélyi, sőt a Keleti-Kárpátokon túl élő moldvai csángó-) magyarságról, a felvidéki, az északi (főként palóc) világról.” Ez bizony élesen szemben áll némely romantikus nyelvtársaink elképzelésével, akik elszántan keresik a Dunakanyarban a régi országközpontot, különösen Szé- kesfehérvárt, és már számos alkalommal meg is találták. Általában olyan helyeken, ahol töredezett-rétegzett kőzetek a földtanban járatlan szemlélő számára falaknak mutatkoznak, vagy éppen „azonosítatlan” régiségek derengenek a légifölvételeken. Egyházszervezetünkben, nyelvünkben, népünk emlékezetében azonban semmi nyo- ma, hogy a koronázó város ne ott lett volna, ahol ma, s annak sem, hogy másutt volt volna. Nézzük meg közelebbről, hol lehetett az országközpont akkor, amikor őseink belakták a Kárpát-medencét, hiszen maga az Alföld túl terjedelmes ahhoz, hogy középpontnak, „origónak” nevezhessük, ráadásul több tájegységre oszlik. Jó tudni, hogy a középkorban, mai értelemben vett fővárosok, Bizánc kivételé- vel, nem igen léteztek. A német császárok például Regensburg és Aachen között székeltek, ha úgy tetszik, nomadizáltak. A modern európai államok elődei vajúd- tak, helyükön többé-kevésbé önálló fejedelemségek tusakodtak egymással – jelké- pes hűbéri függésüket hol vállalva, hol megtagadva. Eleinte központi államigazga- tás sem létezett a hozzá tartozó hivatali rendszerrel, tisztviselőkkel, irattárakkal, kincstárral stb., melyeknek értelemszerűen a fővárosban a helyük, és viszont: ame- lyik városban ezek az intézmények huzamosan működnek, az központtá válik. Tanácsadónk, a CzF. nyelvszemléletének alapja az érzékiség: szavaink gyökere- gyökei a legtöbb esetben valamely „érzésből fakadt hangnak kinyomatai”, például forr, nyerít, röhög, vagy valamely dolognak a súrlódásból, mozgásából, működésé- ből: surran, zuhog, sistereg, liheg, vagy tapintásából, ízleléséből, látványából stb. Karácsony Sándor, a múlt század nagy pedagógusa is a magyar észjárás egyik alappillérének tekintette nyelvünk szemléletességét. Mindezeket összevéve mond- hatjuk, hogy nyelvünk erősen képi: a dolgok megképlenek a magyarul beszélőben, ám nemcsak a látványt, tágabban az észleletet adják meg, hanem a látó/észlelő helyzetét, tekintetének irányát is. Tehát, ha a látó-elnevező helyét meg tudjuk állapítani, akkor az is kiderül, hogy hol lehetett az ország politikai súlypontja a tájnevek keletkezése idejében. Cs. Varga István állítását nyomban kiigazítja az a tény, hogy az olyannyira jel- legzetes alföldi városok, mint Debrecen, Karcag, Békéscsaba a Tiszántúlon feksze- nek. Az észlelő-elnevező tehát nem egyszerűen az Alföldön tekintett körbe, ha- nem olyan helyen állt, ahonnan bizonyos helyek például a Tiszán túlinak mutatkoztak. Tehát egyértelmű, hogy nem az Alföldön általában, hanem a Du- na–Tisza között keresendő a kilátópont, a legkorábbi magyar állam súlypontja, ahonnan körbetekinthettek uralkodóink és vezéreik birodalmukra, s harcálláspont- jukhoz viszonyítva nevezték meg a tájegységeket. Ennek az állapotnak oly hosszadalmasan kellett fönnállnia, hogy a szemlélet és az elnevezések a közbeszédbe átmehettek, s ott meggyökeresedhettek, hiszen sajtó nem létezett, az új fogalmak csak lassan, szájról szájra terjedhettek. Priskos rétor beszámolója nyomán sokan ebben a térségben keresik Attila fapa- lotáját. Baja város őrzi Baján avar kagán, azaz főkirály nevét. Ezek az adatok arra utalnak, hogy a Duna–Tisza köze lehetett a legbiztosabb hely a hunok, az avarok és a magyarok hasonló gazdálkodásához, életmódjához, harcmodorához igazodó népek irányítására, vezetőinek védelmére. Vízben, legelőben, sőt, fában is gazdag volt, tehát lehetővé tette a népes kíséret, az udvar bőséges ellátását, fedezte a még számosabb állatállomány, különösen a stratégiai jelentőségű lovak „üzemanyag- szükségletét”. A térség amúgy ősidők óta lakott, bizonyítják ezt a fajszi neolitikus, a Hajós melletti bronzkori, a kalocsai kelta, a dusnoki szarmata és a homokmégyi avar és persze honfoglalás kori magyar leletek. A kör tovább szűkíthető a történettudomány segítségével. Anonymustól tudjuk, hogy Árpád a Csepel szigeten telepedett le. Márpedig Csepel a Duna–Tisza közé- hez tartozik földtanilag és földrajzilag is: keleti határa, a mostani Soroksári Duna- ág csekély folyó a Nagy-Dunához képest. Helyneveink is tanúk. A Taksony, Solt, Fajsz falvaink emlékeznek arra, hogy fejedelmeink közül hárman a Duna bal part- ján laktak, a későbbi Pest és Solt vármegyékben, nagyjából a mai Kiskunság nyu- gati sávjában, ahol bőséges legelőt találtak marháiknak, elegendő vizet, vetemé- nyeiknek jó földet. A táj stratégiailag eszményi. Innen érhetők el legkönnyebben a végek, mivel nagyjából az ország közepén fekszik: tényleg innen számít túl-nak, ami a Tisza, a Duna meg a Bihari erdő másik oldalára esik, és innen Fölvidék az északi rész, Délvidék a déli. Utóbbihoz a Magyar Nagylexikon szerint a középkorban a Dél- magyarországi vármegyék – a Duna–Tisza között Bodrog vm. –, illetve a Dunán és a Száván túli bánságok tartoztak. Ez a hely a védelem szempontjából is kiváló, hiszen lényegében sziget: Nyugatról a Duna, keletről a Vajas – egy része ma a Duna-völgyi Főcsatorna – fogta közre, és számos lefűződött Duna-ág, patak, vízfolyás szabdalta-öntözte, akadályozta az esetleges támadót, segítette a helyisme- rettel bíró bennszülötteket. A Vajas nevét a vájás szóból kapta. Andrásfalvy Berta- lan kutatásai igazolták, hogy őseink árkokat, „fokokat” vájtak a természetes mélye- dések összekapcsolására, s ily módon terítették szét a nagy árvizeket, öntözték földjeiket-rétjeiket, ejtették csapdába az ár levonulásakor a sekélyebb vizekben ívó nagy halakat, s vezették vissza az ártérből a folyamba a fölösleges vizet. A kanyar- gós Vajas elbírta a korabeli vízi járműveket: erről tanúskodik a Dunától ma kb. 20 kilométerre található Hajós község neve is. A fokrendszer ősiségét jelzi, hogy a fok szó kétszer fordult elő a Tihanyi Alapítólevélben (1055), tehát a honfoglalás után másfél századdal már kifejlett formában létezett. Solt és Fajsz lakói később prediális nemeseknek számítottak; fegyveres szolgála- tot teljesítettek a szekszárdi apátnak, illetve a kalocsai érseknek. Valószínűleg an- nak elismeréseként, hogy a régi fejedelmek udvari népéből származtak. Meglehe- tősen nagy számban élték túl a török hódoltságot, a szabad hajdúk, a rácok, és persze a fölszabadítók prédálásait. Szülőfalum, a Tolna megyei Decs szemközt, a dunántúli Sárközben fekszik. Határa elnyúlik a Gemenci erdőn át a Dunáig. Földijeim a folyam átellenes part- ján élő sükösdieket, érsekcsanádiakat véletlenül sem dunántúliaknak, hanem „túladunaiaknak” mondják. Ugyanez figyelhető meg a tiszántúliak beszédében: ők sem tiszántúliaknak, hanem túlatiszaiaknak nevezik a folyó jobb partján lakókat. A fejedelmek természetesen nem lappangtak az ország közepén, a Duna és a fokrendszer védelmében, hanem belakták birodalmukat: erre több helynevünk emlékszik: Fajsz falu akad Somogyban és Veszprém megyében, Taksony pedig Po- zsony vármegyében is található. Géza fejedelem maradt a Duna környékén, de már a jobb partra költözött; talán éppen Decs is erre emlékszik, amennyiben neve a „Gyeü”, „Gyeicsa” származéka. Du- nakanyari jelenlétének erős bizonyítéka Esztergom várának építése, ahol örököse szü- letett. Szent István kétségtelenül a Dunántúlon tartotta udvarát. Ennek ellenére a Cse- pel és Baja közti Duna bal part különös – szó szerint irányadó – jelentősége számára is megmaradt. Ezt tanúsítja, hogy maga a nagy király, föltehetően 1002-ben, alig pár évvel az esztergomi érsekség alapítása után éppen a Solt és Fajsz között fekvő Kalo- csát emelte az ország második érsekségévé. 1007-ben a Frankfurti Zsinaton Anasztáz kalocsai püspököt a „magyarok érsekének” nevezték. * * * Mióta hívjuk így a Kárpát medence tartományait? Biztosat nem tudunk, de valószínű, hogy a fejedelmi kor évszázada elegendő lehetett első uralkodóink or- szág-szemléletének általánossá válásához, elnevezéseik meggyökeresedéséhez.

Forrás: HITEL folyóirat