James MacPherson

James MacPherson (1736-1796) A világirodalom egyik legnagyobb hatású költője, aki eltitkolta nevét, hogy skót hazája ősi dicsőségét népszerűsítse otthon és az egész nagyvilágban. Goethére és Herderre ugyanúgy hatott, mint Petőfire és Aranyra. Stílusa és történeteinek légköre nyomot hagyott a finn Lönnrot eposzszerkesztésén és az amerikai Longfellow kitalált indián hőskölteményén is. Tette a romantika egyik fontos előjátékának bizonyult. Hamisító volt? Első, szigorú kritikusa, Samuel Johnson annak bélyegezte. De kit hamisított? Hiszen az az ősi kelta bárd, Osszián, akit a leleplező és a későbbi leleplezők szerint meghamisított nem is élt, őt is Macpherson találta ki. Nem létező költő soha nem volt költeményeit nem lehet meghamisítani, legföljebb a nevét írói álnévként lehet használni. A magát eltitkoló különös magatartását lehet kifogásolni, bár nem érdemes. Az bizonyos, hogy a világirodalom nagy költői közé tartozik. Amikor Johnson igen kemény szavakkal leleplezte, nem tört ki általános botrány. Az irodalom illetékesei és az olvasók túlnyomó többsége úgy tett, mintha nem vette volna észre a kritikát. Nemcsak a skótok, hanem az írek, a walesiek, de még az angolok is szerették, hogy kelta ősöktől származnak, tehát hinni akarták az ősi kelta kultúra nagyszerűségét. Elhitték Ossziánt, nem szóltak Macphersonról. De a franciák, németek, Európa nemzetei sem törtek ki gúnyos nevetésben, nem örvendtek, hogy lám az angolokat jól becsapták. Holott lassanként minden tájon tudták, hogy az az őskelta világ soha nem létezett, s a hősei még kevésbé. Inkább felbátorodtak, hiszen ha az angol, skót, ír népek költői kitalálhatnak sohase volt őskori hősöket, egész mitológiát, akkor nekik is szabad. A romantikának éppen erre volt szüksége. Victor Hugo a "Századok legendái"-ban egész sor sosem volt történelmi alakot ábrázolt, gyönyörű stílusban hitette el a franciákkal a nem létezett izgalmas múltat. Longfellow Amerikában egy egész indián mitológiát gyártott honfitársainak. Aranyosrákosi Székely Sándor Marosvásárhelyen kitalálta Hadúr istent, de olyan meggyőzően, hogy jó száz évig még az iskolákban is úgy tanították, hogy az ősmagyaroknak valóban Hadúr volt a főistene. Aki tagadni merte, azt kicsapták az iskolából. Mindez abból következett, hogy James Macpherson korlátlan képzelőerővel és igen nagy költői tehetséggel kitalálta az őskelta királyt, Finghalt, s ennek vak énekes fiát, Ossziánt, aki eldalolja ennek a királynak a hőstörténetét, Moránnak, a tengeri kémnek a kalandjait, valamint Oszkár és Malvin szerelmét. Hamarosan nemcsak Nagy-Britanniában, hanem egész Európában felettébb sok fiút neveztek Oszkárnak és legalább ennyi leányt Malvinnak. A bátor vitéz, Kukullin is ismerős volt a német, olasz, francia és természetesen magyar olvasók körében. Hiszen teljes vagy részletes fordítása a XVIII. század nyolcvanas éveitől 1832-ig öt is készült. Szinte minden európai országban nagy költőktől kis költőkig fordítottak Ossziánt, vagy írtak Ossziánról azok is, akik elhitték, hogy valóban élt, s azok is, akik tudták, hogy nem élt, de erről nem illett beszélni. Németországban például Goethe is fordított egy Osszián-éneket, azután beletette "Az ifjú Werther szenvedései" című nagy hírű regényébe, mintha Werther fordította volna. Ez stílszerű is volt, hiszen Osszián sem élt, Werther sem élt. De az álköltő álfordítása még híresebbé tette Ossziánt. Osszián tehát világhíres lett, Macpherson nevét azonban alig ismerték. Ez annál különösebb, mert a saját neve alatt kitűnő irodalmi prózában lefordította ógörögből az Iliászt, majd összeállított egy hasznos dokumentumgyűjteményt Nagy-Britannia ismeretlen történelmi eseményeiről a XVII. és XVIII. században. Ráadásul úgy egy évtizedig parlamenti képviselő is volt, magas rangú állami tisztségeket is viselt. De senki se azonosította a közéletben jó csengésű Macpherson nevet az ossziáni énekek szerzőjével. Hiszen úgy tudták, hogy Osszián a III. évszázadban élt és vak volt, mint Homérosz vagy a hindu Mahábháratát alkotó Vjásza nevű úgyszintén sohasem élt dalnok. Ki volt tehát ez a maga kitalálta ősköltő mögé rejtőző lángeszű költő? Vidéki polgárcsalád fia volt. Otthon szerették a verseket és dalokat. Sihederkorától fogva költő és tanító akart lenni. Jó tanuló is volt, kitűnő nyelvérzéke folytán már a középiskolában jól megtanult latinul is, görögül is. Kedvelte a különböző skót tájszólásokat. Elvégezte az aberdeeni, majd az edinburgi egyetemet. Ezekben az években sok verset írt, s közülük jó néhányat ki is adott. Mire azonban a könyv megjelent, oly rossznak érezte mindazt, amit addig írt, hogy összes kéziratát és a kész könyv valamennyi példányát tűzre vetette. Ekkor már befejezte tanulmányait és egy vidéki iskolában nyelvtanár lett. Itt ismerkedett meg Carlyle-lal, a neves történésszel és történetfilozófussal. Ugyanabban a városban alkalma volt, hogy megtanulja a skót ősnyelvet, a gaelt, amelyet azon a tájon még néhány faluban beszéltek. Carlyle javasolta, hogy menjen el erre a hegyi tájra, mert talán talál népajkon élő ősi dalokat és regéket. Ekkor 25 éves volt. A biztatásra el is indult. Néhány hét alatt meg is ismert néhány mesemotívumot, vagyis régi meséknek a népemlékezetben megmaradt töredékeit, és olyan dalokat, amelyek úgyszintén véletlenül megmaradt töredékei voltak hajdani hősénekeknek. Ezeket lejegyezte és lefordította angolra is, skót tájszólásra is. Ezt a kis gyűjteményt egy kiadó megjelentette, s váratlan sikere volt. Macpherson mint gael ősi dalok fordítója elismert lett az irodalmi körökben. Még Londonba is eljutott a fordításkötet és a fordító neve. Ekkor úgy gondolta, hogyha huzamosabb ideig járja a skót felvidéket, teljes művekre is találhat. Elindult, faluról falura járt, parasztokkal és falusi tanítókkal hosszasan elbeszélgetett. De amit keresett, az ősi gael hőskölteményt sehol se lelte. Mégsem akart eredménytelenül hazamenni, hiszen nagy hangon hirdette, hogy ősi skót eposszal fog visszatérni. Találkozott azonban valamelyik népmesében egy varázserejű költő azaz bárd nevével. Ezt az énekes varázslót Oisinnak hívták. Ez a név sehogy se tetszett neki. Addig játszott a betűkkel, míg ki nem alakította az ősköltő tetszetős nevét. Ezt az ősi lángelmét Ossziánnak hívták, a III. században élt, vak volt, mint az őseposzok állítólagos költői. Apja király volt, Fingalnak hívták, emberfeletti vitézségű hős, körülötte vitézek éltek, haltak, nagy emlékeket hagytak maguk után. És voltak szerelmes ifjak, férfiak, leányok. Csak éppen ki kellett találni a történetüket. Macpherson pedig ekkorra már igazi nagy költővé fejlődött. A hegyes-völgyes, borzongatóan ködös felvidék balladai hangulata pontosan megfelelt azoknak a történeteknek, amelyeket kitalált és választékos angolsággal meg is írt. Az olvasók kezdetben ritmikus prózának tekintették a szöveget, mert még nem ismerték a "szabadvers" kifejezést. Nálunk a tudós költő Ráday Gedeon annyira megszerette a verset, hogy nem találva megfelelő magyar változatot, hexameterben fordított néhány részletet. A végleges, hiteles műfordításnak tekinthető Fábián Gábor-féle teljes Osszián-gyűjtemény már skandálható, bár váltakozó ritmikájú, szavalható versben fordította magyarra (ez jelent meg 1833-ban). Tehát nem vallotta be, hogy ő írta, csak mint fordító szerepelt a "Fingal" című, eredetileg gael nyelven alkotott mű címlapján. A siker óriási volt, híre túlterjedt Nagy-Britannián is. A szerzőt, Ossziánt nagy felfedezésnek tartották. Lassanként odasorolták Homérosz mellé. Petőfi is így tudta, s Arany János is úgy tett, mintha elhinné a kelta bárd egykori létét. Volt is Macphersonnak már annyi pénze, hogy bejelentse, visszautazik a felvidékre, mert nyilván van még több Osszián alkotta költemény. Igaz, közben Amerikában járt, ott is volt rá kiadói igény. És megírhatta a többi, rövidebb, balladajellegű Osszián-művet, a "Zelmai dalok"-at, a "Djardul"-t és a Temora címűt. Úgy jött haza, hogy a felvidéki eldugott falvakban gyűjtötte és fordította ezeket. Most már mint "Osszián művei"-t adatta ki az egész gyűjteményt. Macphersont ünnepelték, jól fizetett, munkát nem igénylő állami hivatalokat is kapott, képviselő is lett. Közben elkészítette az "Iliász"-fordítást. Ez valódi fordítás, méghozzá pontos fordítás volt. Ezután összegyűjtötte dokumentumgyűjteményének az adatait is. És akkor jött a leleplezés. Samuel Johnson mérges kritikus volt, ráadásul sokkal jobban tudott gaelül, mint Macpherson. Nem volt rest, kocsiba szállt és elutazott arra az eldugott vidékre. Ott nyomát se találta nemhogy a híressé vált ősi énekeknek, de még Osszián nevét sem ismerte ott senki. Nagy tanulmányban mutatta ki, hogy az egész gyűjtemény hamisítvány. Ő hamisítványnak nevezte, holott nem lévén eredetije, hamisítani se lehetett. Az olvasók hitték is, nem is. A kritikus a sajtó útján felszólította Macphersont, hogy ha nincs a kezében, utazzék vissza a felvidékre és írja vagy írassa le az eredeti gael szövegeket. A fordító vagyis a költő - úgyszintén újságban válaszolt, hogy nincs már pénze ilyen utazásra, még kevésbé a leíratásra. Ez ugyan nem volt igaz, ebben az időben a kiadóktól elegendő pénzt is kapott, jó fizetésű, munka nélküli állása is volt. Az olvasóközönség azonban nem őt marasztalta el, hanem az okvetetlenkedő kritikust. Az olvasók ragaszkodtak Osszián létéhez és élvezték a valóban szép, ködös költeményeket. Osszián tehát halhatatlanul beleépült a világirodalomba. És ki tud ma Johnsonról, a szigorú kritikusról? De Macphersonról is alig-alig tudnak. Ő eltűnt saját alkotása mögött. (oszk.hu)