Bozók Ferenc - Csendes megjegyzések szűkszavú szentekről és költőkről

Életünkben az igazi élmények mintha ritkábban lennének harsány csinnadratta eredményei, számos esetben inkább csendes, monasztikus utak vezetnek előrébb minket. A történelem és irodalomtörténet nagy feladatokra rendelt kiválasztottai sem mindig az adott kor hangadóiból és kivételes rétoraiból, vagy gigászi mennyiségű és minőségű munkát elvégző, teljesítő emberekből kerülnek ki. Szinte mindig jelen vannak a kicsik, a csendesek, akiken aztán lehet csodálkozni, hogy miért épp ők hagynak nyomot a kor arcán, a lefojtott hangúak, visszahúzódni vágyók. A vallástörténetből is számos példát hozhatunk. Buddha attól lett világszerte ismert, hogy a világtól teljesen elfeledett életre vágyott, szerette volna magát kioltani a világ számára. Gondolhatunk a Biblia nehezen beszélő, tapasztalatlan és fiatal Jeremiására, vagy a tétova, félénk és megfutamodó Jónás prófétára, Názáret hallgatag, szelíd leányára Máriára, vagy jegyesére, Józsefre, a szerény ácsra. Assisi Szent Ferenc kortársai értetlenkedve kérdezgették, miért Ferenc után megy a világ, aki se nem szép, se nem okos, se nem hatalmas, se nem vagyonos. Ezekre a kérdésekre racionális válasz nincs, talán csak az, hogy Isten „hatalmasokat elűzött trónjukról, kicsinyeket pedig felmagasztalt”. A szentek életében számos példa van a „kicsik nagyságára”, gondolhatunk az iskoláit bukdácsolva végző de Isten által kegyelemből óriássá emelt arsi plébánosra Vianney Szent Jánosra, vagy az igazi kicsikre, Goretti Máriára vagy a lourdes-i Bernadettre. Útkereséseink zsákutcája lehet, ha ismereteinkkel rosszul élünk, ha tudásszomjunk az egyszerű utakat szövevényessé és kiismerhetetlenné teszi. Könnyen eshetünk abba a hibába, hogy egzisztenciánk és boldogulási lehetőségeink keresése elodázódik a különféle utak féktelen hajszolásában. Újabb és újabb ismeretekre vágyunk, és végül minden tudásból és ismert eszméből kiábrándulva ráébredünk, hogy bár az egészt kívántuk megragadni, mégis a semmit tartjuk tenyerünkben. Ez a tudás hajszolásának veszélyes útja, ha úgy tetszik: az ismeret prostitúciója. Nem a keresés és ismeretszerzés ellen emelek szót, csak a rosszul-keresés veszélyét érzem. Keressük az egyetlen utat, mígnem egyre több lesz az út, egyre kiismerhetetlenebb és szövevényesebb mellékutcákon haladunk, labirintusokban elhelyezett zsákutcákból kényszerülünk folyamatosan visszafordulni, csak mire visszafordulunk, már nem emlékszünk, hogy hová is kellene visszatalálni. Pedig a számtalan útkeresés és beszéd helyett néha meg kellene pihenni, és hallgatni, vagy inkább hallgatózni. Ha mi állandóan keresünk és beszélünk, nehezen találunk rá azokra, akik szólni szeretnének hozzánk, akik keresnek, hívnak és várnak minket. Azok tudtak igazán boldogokká és hallókká alakulni, akik időnként le tudták magukban csitítani saját hangjukat és a világ zaját. A csend hatalmas erő. Korunk a kommunikáció, a beszéd kora. Mindenki üzenni akar mindenkinek, mindenféle technikai eszközt felhasználva, mindenkinek mindenről véleménye van, úton-útfélen önjelölt prófétákba botlunk. Mégis, olyan időket élünk, melyben a magunk és a világ féktelen beszédtömegében halkulni látszik Isten. Pilinszky közmondásosan lehalkított hangú és szűkszavú költő volt. Az ötvenes években ráadásul el is hallgattatták. Amikor Mándy Iván, akit akkoriban szintén elhallgattatott az irodalompolitika, kétségbeesetten panaszolta Pilinszkynek, hogy kettejüket kitették az irodalomból és nem engedik élni, Pilinszky röviden csak ennyit válaszolt: „Fogunk élni. Mi fogunk élni, Iván.” …És igaza lett. Amikor költészetének szűkszavúságáról faggatták, csak annyit válaszolt, hogy nem az a fontos, a darvak mennyit csapnak a szárnyukkal, hanem hogy íveljenek. Jorge Luis Borges híres, A tükör és a maszk c. novellájában az ír király a dicsőséges clontarfi csata után azzal bízza meg a legzseniálisabb és retorikailag legkiműveltebb költőt, hogy olyan híres hőseposzban örökítse meg a dicsőséges háborúban győztes királyt, mely a királyt és a költőt egyaránt halhatatlanná teszi. A király két nagyszerű opus bemutatása után sem elégedett, míg végre elkészül a harmadik verzió, amely immár tökéletes alkotás, tovább csiszolni képtelenség, és mindössze egyetlen sorból áll.

A minap került kezembe Pinczési Juditnak, a fiatalon súlyos betegségben elhunyt költőnőnek emlékére összeállított Versek oltárába szöktem című kötete. Pinczési Judit költészetének egyik legmeghatározóbb alapmotívuma épp a csend, a hallgatás volt. A csend költőjeként jellemezte számos pályatársa. Egyik kötetének is ez a címe: Lombja van a csöndnek. Az egyik kortársa, Pintér Lajos szerint Pinczési Judit „Külön világot alkot a maga teremtett figurákkal, teremtett törvényekkel, magánnyal és csönddel, olyan csönddel, melyben megcsendülnek a különös szavak.” A csend tanít, nevel és sok fontos dolgot észrevétet velünk.

„Mióta itt ülök

a legyőzöttek padján,

féltő levelek hullnak

lehajtott fejemre.

Vagy a hátam mögött

kinőtt egy fa,

vagy lombja van a csöndnek.”

(Pinczési Judit: Védelem)

Márai Sándor a Füveskönyvben a következőket írja: „Arra kell nevelnünk eszméletünket és szemléletünket, hogy a köznapiban, a környezőben, a mindennaposban is látni tudjuk az egyszerit, a csodálatosat és a látomásszerűt. Mert a csoda nem valamilyen égzengéses pillanat, mikor megnyílnak az egek, kürtök recsegnek, ködök szállanak, sírok felnyílnak, s a zűrzavarban felhangzik Isten szava: nem, a csoda legtöbbször egészen csendes.”

Talán újra meg kellene tanulnunk hallgatni, hogy méltók lehessünk a megszólalásra.

Forrás: KAPU

Bemutatkozó: Bozók Ferenc