AZ ÓKORI EGYIPTOM

AZ ÓKORI EGYIPTOM

Az ókori Egyiptom világképe: természet-utánzás, természet-szimbolika. Örökkévalóság az egyiptomi hitéletben. A "nagy isten" - király, fáraó- kultusza. Egyiptom ókori történelme. Korok és birodalmak az ókori Egyiptomban: Predinasztikus kor, Archaikus kor, Ó-Közép-Új Birodalom és az idegen uralom. Memphis, Theba és a Ptolemaidák. Építészeti fejlődés. Az egyiptomi nádház. Sírépítészet kialakulása: masztaba, lépcsős piramis, piramis. Kheopsz, Kephien, Mikerinosz. Halotti templomok, síregyüttesek. Sziklasírok a közép- és új-birodalomban. Deir-el Bahri, Beni Hasszan. Kahun: az első ismert tervezett egyiptomi város. A monumentális templom újjászületése az új-birodalomban: Luxor, Karnak, Abu Szimbel. Hellenizmus: Edfu.

Az ókori Egyiptom ismert építészettörténete a Kr.e. negyedik évezredbe nyúlik vissza. Egyiptomtól keletre, Elő-Ázsiában e korban a lakosság egy része már városokban telepedett le . A városias élet és a városépítészet kialakulásával párhuzamosan kialakult a városi életforma és ezzel kapcsolatban egy sor jellegzetes épülettípus - lakóház, templom, palota - mely megoldásában szinte minden lényeges építészeti vonást egyesített már. Egyiptom építészetének első évezredéről (4. évezred) - szemben Elő-Ázsia építészettörténetével - szinte alig tudunk valamit, e korból sem épületek, sem épületromok nem maradtak fenn. Csupán az egyiptomi írásjelekből - hieroglifákból - következtethetünk az első, nádból, agyagból és szárított téglából összerótt egyiptomi lakóházak elrendezésére és formai kialakítására.

Az ókori Egyiptom gazdasági életének forrása a délről északra folyó Nílus volt. A folyó iszapjának és vízének mezőgazdasági hasznosítása korán megkövetelte az emberek társadalomba történő szerveződését. Egyiptom legkorábbi igazgatási rendszere - negyven kerület - feltételezésünk szerint e korban alakulhatott ki.

A jól szervezett, markáns arculatú kerületeknek sajátos vallási szokásaik, saját isteneik és külön közigazgatása volt. A kerületek később nagyjából a harmadik évezred utolsó harmadában két önálló királysággá szerveződtek (Alsó- és Felső-Egyiptom). A két királyság hatalmi harcának eredményeként 3100 táján az ország egy fáraó alatt egyesült.

Az e korból fennmaradt emlékek kizárólag sírépítmények. Az élet és halál, és a halál utáni lét szinte kezdettől fogva az egyiptomi gondolkodás legfontosabb kérdése volt. Érthető, hogy a halál utáni létezés eszmei és anyagi biztosítása jelentette az építészet számára is a legfontosabb feladatot.

Az egyiptomi hit szerint a földi lét csak átmeneti jellegű, rövid fejezete csupán a létezésnek. A halál után az élet tovább folytatódhat, ehhez azonban egy sor fontos dolgot kell biztosítani - vélték az ókori egyiptomiak. Mindenek előtt magát a testet kellett az enyészettől megmenteni és fizikai valóságában fenntartani. Ezen túl a halott személyiségét, nevét, szellemét, szellemiségét - azaz emlékét - is meg kellett őrizni. Ha mindkettőt biztosítani tudták, bízhattak abban, hogy az élet "földi keretek között" a halál után is folytatódik.

A test megőrzésére szolgáltak a holttest tartósításának módszerei - első sorban a test tökéletes bebalzsamozása - és a test érintetlen megőrzését biztosító sírépítmények. A halott emlékének - kultuszának - fenntartását pedig a templomok, emlékművek biztosították. Így vált az egyiptomi építészet két fő témájává a sírépítészet és a sírokhoz kapcsolódó templomépítészet.

Az első két dinasztia (3100-2700) idejéből származó fáraó sírok még szárított téglából épültek, a mezopotámiai építészethez nagyon hasonló, falpillérekkel díszített, tömör felülettel. Az archaikus királysírokból alakult ki a masztaba típusa. Utóbbi néhány méter magas, ferde oldalsíkokkal határolt építmény, a földből hányt sírhalom nagyméretű mása (15. ábra). (Maga az elnevezés arab eredetű, jelentése "pad" és az építmény látványára utal.) A masztabákat az idők során egyre szabályosabbra építették, kezdetben téglából, később kőből vagy kő burkolattal is készültek. A szó szoros értelmében vett belső térrel nem rendelkeztek, föld alatti szűk üregeikben csupán a halott bebalzsamozott testét rejtették el. A sírkamrát szűk, lejtős aknán keresztül lehetett megközelíteni. Ezen túl legfeljebb a szertartással vagy a halott emlékével, nevének tiszteletével kapcsolatos tárgyak és a halotti ajándékok számára építettek külön kamrát.

A lépcsős piramis lényegében csökkenő méretű masztabák egymásra építésével jött létre. Az első lépcsős piramisok a harmadik dinasztia (2700-2620) idejéről maradtak ránk. Közülük a leghíresebb Dzsószer fáraó lépcsős piramisa Szakkarában (16. ábra), (2. kép).

A síremlék monumentális méretei - alapterülete 140 x 118 méter, magassága közel 60 méter - és hat lépcsős felépítése lépésről lépésre, több ütemben alakult ki. Látványa nagyon hasonlít a mezopotámiai zikkuratokéhoz. Nem felejthetjük azonban el, hogy a két építmény között alapvető eszmei különbség van. A zikkurat a ráépített templomot emelte égi magasságokig. A piramis hatalmas tömegével, elmozdíthatatlan méreteivel a föld alá rejtett, bebalzsamozott halottat védte, óvta és takarta le. Míg tehát a zikkurat "erővonalai", sodrása a földtől az ég felé mutatnak, addig a lépcsős piramis erővonalai éppen ellenkező irányban, a csúcstól a föld mélye felé hatnak.

A síremlék mellett Szakkarában is megtaláljuk az emléktemplomokat is. Ezek - számtalan más emléképülettel együtt - a lépcsős piramistól északra épültek fel. Az együttes középvonalában elhelyezkedő hosszú, keskeny templomudvart - egészen a kettős szentélyig - mindkét oldalon kápolnák sora kísértre. Az oszlopos kapucsarnok, az udvart kísérő kápolnák és a szentély falai kőből épültek. A kő alkalmazása ez időben még újdonságnak számított. A kőanyagból azonban a korábbi, nádból, fából, gyékényből összerótt épületeket utánozták. Az udvar fél oszlopai nyitott kelyhű papiruszt mintáznak (17. ábra), az oszlopok törzse nádköteget formáz. Még a hagyományos "nyílászárót", a felgöngyölített gyékény szőnyeget is gondosan, aprólékosan megfaragták. De maguk a falak is egymásra rakott gyékény kötegekre emlékeztetnek, a kő gerendákból összerótt mennyezet pedig sűrűn egymás mellé fektetett fatörzsek sorára.

Az első reprezentatív egyiptomi kőépületek - félig ösztönösen, félig tudatosan - a természetet idézik, mely a kor világszemléletében alapvetően fontos szerepet játszott. A természet utánzásának másik oka kétségtelenül a kő építészet hagyományainak hiánya. Lényegében a korábbi, természetes anyagokból épült házforma megjelenését utánozták, a hiányzó formákat a korábbi építési technikából vették kölcsön. A szárított agyagtéglából összerótt, náddal erősített, romlandó, szerves anyagokból épült, hagyományos háztípust kőbe faragva egészen hasonló módon őrizték meg az örökkévalóság számára, mint a bebalzsamozott, mumifikált emberi testet a túlvilági életnek.

A negyedik dinasztia (2700-2200) idején a fáraók hatalma tovább erősödött: a társadalmi rend csúcsán álló fáraó szó szerint "isteni" magasságokig emelkedett. Az építészet legfontosabb feladata a fáraó halála utáni létének biztosítása volt. E korban építették a Nílus nyugati partján, Gizehben a legnagyobb piramisokat. Az épülettípus sajátos vonásai ez időben kristályosodtak ki tökéletes és végleges formában.

A legismertebb Kheopsz, Kephren (3. kép) és Mikerinosz fáraók piramisa. Közülük is Kheopsz piramisa a leghatalmasabb (18. ábra). Alaprajza 230 méter oldalméretű, szabályos négyzet. A piramis oldalai egy-egy égtáj felé néznek. A földbe vájt sírkamra felett 146 és fél méteres, szabályos gúla magasodik. A síremlék építési munkáit a hagyományok szerint tíz évig készítették elő, az építmény megvalósítása kerek húsz évet vett igénybe. Az építkezésen az áradás három hónapjában folyamatosan százezer ember dolgozott. A kőépítmény anyagát a Nílus folyón szállították az építkezés színhelyére, innen hatalmas ferde töltésen - rámpán - görgők segítségével juttatták el a köveket felhasználásuk helyszínére. A három nagyméretű piramis mellett három kisebbet is találunk - ma úgy véljük, hogy ezeken "modellezték" meg - nagyjából M=1:5 léptékben - a sírépítmény végleges formáját. (Más elmélet szerint a kisebb piramisok a fáraók feleségeinek temetkezési helye volt.)

A hatalmas építmények minden esetleges díszítést nélkülözve, tiszta, geometrikus szabályossággal emelkednek ki a sivatag sárga homokjából. Turai mészkőből épültek, felületüket azonban csiszolt asszuáni gránit borította. Utóbbi köveket habarcs felhasználása nélkül, pusztán a csatlakozó felületek gondos csiszolásával illesztették egymáshoz. A monumentális gúla élei így hihetetlen pontossággal és élességgel rajzolódtak ki a sötétkék egyiptomi ég előterében. Az így létrejövő külső tér - exteriőr - a világmindenség végtelenségét és tökéletességét modellezi és a király halál utáni örökkévaló életét biztosítja. Magával ragadó hatása alól még ma - az építmények romos állapotában - sem tudjuk kivonni magunkat. (A sírkamrákat kirabolták, a külső, csiszolt kőburkolatot más építkezéseknél használták fel.)

A közel két és fél millió köbméter beépített kőanyaghoz képest az alig kétezer köbméter belső tér - enteriőr - szinte elenyészően kevés. A belsők is gránit anyagból készültek, tökéletesen csiszolt és pontosan egymáshoz illesztett kőtömbökből. Kheopsz piramisának föld alatti - befejezetlenül maradt - sírkamráját közel 20 méter mélyen a meglévő sziklába vésték, e felett kapott helyet a halott szobrainak elhelyezésére szolgáló "Királynő kamrája", még magasabban a tulajdonképpeni sírkamra az egyetlen gránittömbből kifaragott kő koporsóval - szarkofággal. A szobortér és a sírkamra között emelkedő padozatú csarnok, a híres "nagy galéria" teremtett kapcsolatot (19. ábra).

A fáraó holtteste a Níluson érkezett, a test bebalzsamozása a folyó melletti völgytemplomban történt. Innen a sziklákba faragott - részben épített - folyosó vitt a piramis mellett elhelyezkedő halotti templomhoz. Az út nem egyenesen, hanem irányt változtatva vezetett és meglepetések sorát tartogatott a szarkofágot szállítók számára. A terek kapcsolata csupán a rendeltetést - közlekedés, továbbhaladás - szolgálta: igazi térkapcsolatok, "átlátások" és a terek "együttlátása" soha nem jött létre. A terek sorát a vonulók emlékezetükben egyesítették egyetlen, egységes térsorrá. A későbbi templomokon egyre inkább egyetlen tengely mentén helyezték el a tereket és ezzel segítették az egységes térérzet létrejöttét.

Egyiptom ó-birodalmának története Kr.e. 2200 körül zárult le. Az erős központi hatalom ez időben meggyengült, a birodalom életét belháborúk zavarták meg. Később a XI. dinasztia uralkodói vonták hatalmukba és egyesítették újra az országot. A középbirodalom idején (2060-1785) ismét figyelemre méltó építészeti alkotások sorát hozták létre. Az építészet szemlélete bizonyos változásokat mutatott: a zárt, elvont, szigorú tér- és tömegkompozíciókat levegősebb, szabadabb, a táji környezet felé kinyíló együttesek váltották fel. A változásokat legjobban a sírépítészet mutatja.

A korszak jellegzetes épülete a Mentuhotep fáraó részére épített Deir el-Bahri sírtemplom. A kőépítmény a Nílus partján, meredek kősziklák között kiöblösödő sivatagi völgyben jött létre. A fáraó-szobrokkal és dísznövényekkel szegélyezett felvonulási út teraszos sírépítményhez vezetett. Magát a teraszt kőpillérek sora támasztotta alá: a felsőbb szintre a felvonulási út tengelyében elhelyezett rámpán lehetett feljutni. A piramist kőpillérekkel körülvett tornác keretezte. A piramis méretei jelentősen csökkentek, a korábban egymagában álló, egyetlen nagy, geometrikus motívum fokozatosan a több tömegből komponált együttes alkotó elemévé változott, mely szinte "lebegett" a lépcsős, teraszos alépítmények pilléres homlokzatai felett. A kompozíciót a sziklába vájt, pillérekkel szegélyezett négyzetes udvar és a háttér sziklás magaslatai zárták le. A természet tisztelete és fontossága itt is jól kimutatható: az apró részletek aprólékos másolása helyett azonban itt a természet elemei - a monumentális, sziklás táj és a környező növényzet - a kompozíció elmaradhatatlan részévé váltak.

A középbirodalom idején a természeti adottságokat más módon is felhasználták. A korszak jellegzetes síremlékei közé tartoznak például a sziklák oldalába bemélyesztet sziklasírok. Ezek bejáratát általában 8 vagy 16 szögű, élben metsződő, homorú vájatokkal gazdagított oszlop pár támasztotta alá, lent kör alakú lábazati lemezzel, fent négyszög alaprajzú teherátadó kőlappal, un. "abakusszal". Ezek az oszlopok már erősen hasonlítanak a görög ókor építészetében használt dór oszlopokra: tényleges kapcsolatot a két építészet között azonban nem tudunk kimutatni. A leghíresebb sziklába vájt templomok Beni Haszánban épültek.

A középbirodalom idejéből ismerjük az első egyiptomi "tervezett" várost alaprajzát is. A település a piramis építőinek elhelyezésére szolgált. A nagyjából szabályos, megközelítően négyzetes alaprajzú, falakkal határolt város romjait II. Senusert fáraó piramisa mellett, a mai Lahun közelében ásták ki a sivatag homokjából (20. ábra). Mivel neve máig ismeretlen, az ásatást végző angol művészettörténészek elnevezése alapján "Kahun" néven tartjuk számon.

A települést nyugati harmadában hatalmas fal választotta két részére. A faltól nyugatra találjuk, szabályos, keskeny utcák által határolt derékszögű tömbökbe szervezve, zárt sorban építve a munkások szárított téglából épített, apró házait. A faltól keletre széles fő utca futott, az erre merőleges mellékutcákból a hivatalnokok és gazdagok lakóházaival. Utóbbi központi, oszlopos-tornácos belső udvar köré szerveződtek a különböző rendeltetésű lakóhelyiségek, közöttük a négy oszlopos lakótér. Ennek mennyezete a szomszéd helyiségek födémje fölé emelkedett. Ez lehetővé tette az épület belsejében elhelyezett lakótér felső oldalvilágítását. Ezzel a megoldással először itt találkozunk, az elkövetkező időkben azonban újra és újra ismét alkalmazták. A kahuni házak alaprajza minden valószínűleg az akkori idők egyiptomi lakóházainak általános megoldását mutatja.

A Kr.e. 1560-as évtől számítjuk az egyiptomi újbirodalom megalakulását. A korábbi, széteső félben lévő birodalmat Ahmesz fáraó és utódai egységesítették. E korszak az ókori Egyiptom gazdaságának, kultúrájának és építészetének egyik kiemelkedő szakasza, melynek idején sorra újjászülettek a korábbi idők legjelentősebb építészeti vívmányai. A XVIII. dinasztia idején például Mentuhotep temploma ihlette Hatshepszut királynő templomának építtetőit egy hasonló templom együttes felépítésére. Ha lehet, ez az együttes még a példának vett korai templomnál is monumentálisabb: a terek egymásutánjának kompozíciója pedig zártabb és kerekebb. A háttér sziklás hegyei, a magas sziklafal fenséges monumentalitást biztosít a szép épületegyüttesnek.

Hatshepszut terasztemplomának (21. ábra) legfőbb kompozíciós eleme a tengelyre fűzött terek szigorú szimmetriája, a terek méreteinek és megvilágításának fokozott csökkenése. A terek úgy simulnak bele a "szent út" egészébe, hogy közben megőrzik viszonylagos egységüket és önállóságukat. Ezt a törekvést az újbirodalom templomépítészetének szinte minden fontos emlékén felfedezhetjük. Az újbirodalom templomépítészetének egyik legtipikusabb alkotása a karnaki Amon templom (22. ábra).

Hasonlóan más, e korban épült templomokhoz (Luxor, Amon templom, (4. kép) Abydosz: I. Seti temploma, stb.) - a karnaki templomegyüttes is szigorúan tengelyre komponált alkotás. A templomot kívülről vastag, tömör fallal kerítették körbe. A kapuzat pilonjai között négyszögletű udvarra lépünk. Az udvar nyitott terét ismét pilonos kapuzat zárja, majd az udvar teljes szélességében oszlopokkal alátámasztott oszlopcsarnok következik. E csarnok középső oszlopsorát az oldalhajókhoz képest magasabbra építették és az így nyert ablaksávon keresztül világították meg a templom amúgy teljesen sötét belső terét. Ezzel az elrendezéssel már Kahun városának feltárt lakóházainál is találkoztunk. A középen kiemelt és felülről megvilágított csarnok görög neve hypostyl csarnok (23. ábra) - a későbbiekben ezt a tértípust bazilikális térnek hívjuk.

Karnak hypostyl csarnokában, az oszloperdő középvonalában szélesebb folyosó található. Magát a 102 méter széles, 53 méter mély, tizenhét hajós teret kő gerendákból és kő lemezekből összerakott mennyezet fedi. Ha ezen áthaladunk, újabb pilonos kapuzat, belső udvar és kisebb méretű, oszlopos termek következnek, míg nem elérjük a keresztirányú, öthajós ünnepi csarnokot, körülötte számtalan kápolnával. Az együttes e része később keletkezett.

A karnaki Amon templom (5. kép) - igaz, a korábbiaknál magasabb művészi tökéllyel - de megint csak a természet fontosságáról tanúskodik. A kőoszlopok mindig egy-egy növényt mintáznak, az oszlopok összessége pedig liget vagy erdő hatását keltik. Ahol a tér fényt kap, az oszlopok virágfejezetei kinyílnak, a mélyebben elhelyezkedő térszakaszok derengő félhomályában a szirmok összecsukódnak. A mennyezetet kékre festették és csillagok rajzával díszítették. A belső térhatása így egészében kevésbé elvont, mint a későbbi korok építészeti terei. Sokkal inkább hasonlít a természet kiszakított darabjához, mint mesterséges téralkotáshoz. Igazi térélményt már azért sem adhat, mivel az oszlopok tömege minden irányban elzárja az átlátás lehetőségét. Így a belső terek valójában kőerdő hatását keltik bennünk.

A karnaki Amon templom - igaz, a korábbiaknál magasabb művészi tökéllyel - de megint csak a természet fontosságáról tanúskodik. A kőoszlopok mindig egy-egy növényt mintáznak, az oszlopok összessége pedig liget vagy erdő hatását keltik. Ahol a tér fényt kap, az oszlopok virágfejezetei kinyílnak, a mélyebben elhelyezkedő térszakaszok derengő félhomályában a szirmok összecsukódnak. A mennyezetet kékre festették és csillagok rajzával díszítették. A belső térhatása így egészében kevésbé elvont, mint a későbbi korok építészeti terei. Sokkal inkább hasonlít a természet kiszakított darabjához, mint mesterséges téralkotáshoz. Igazi térélményt már azért sem adhat, mivel az oszlopok tömege minden irányban elzárja az átlátás lehetőségét. Így a belső terek valójában kőerdő hatását keltik bennünk.

Az újbirodalom sajátos alkotása Abu Szimbel sziklatemploma, melyet II. Ramszesz építtetett. A teljes templom együttest sziklába vésték. Különösen hatásos a bejárat kialakítása. A templom kapuját két-két, hatalmas méretű ülő alak fogja közre. A kapuzat pilonra emlékeztet, a felfelé keskenyedő forma azonban itt negatív hatású, hiszen a pilon formáját a meredek kőfalba bevésett mélyület adja. A monumentális együttest az asszuáni gát építésekor darabokra fűrészelték és a hegy oldalában magasabb helyen ismét összerakták. A hatalmas gát-együttes építése során számtalan fontos, eddig még ki nem kutatott emlék került víz alá: a szovjet segítséggel megépített technikai alkotás pótolhatatlan károkat okozott az egész emberiségnek.

Az egyiptomi építészetet a Ptolemaioszok kora (Kr.e. 304-32) zárja le. E korban már erőteljes görög hatás érvényesül, mely a késő görög korban, a hellenizmus idején még csak erősödik. A hagyományos vallási helyeken e korban is számtalan templomépületet emeltek, ezek tiszta elrendezésükkel, egyszerű tömegükkel, oszlopsoros homlokzatukkal már nagy hasonlóságot mutatnak a görög templomok kialakításához. A korszak egyik érdekes emléke az edfui templom. Tengelyre komponált, szimmetrikus alaprajzi felépítése egyiptomi hagyományokon nyugszik, a szentélyhez kapcsolódó két oszlopcsarnok oldalsó oszlopközeit sajátos módon magas kő mellvéddel rekesztették le.

Az edfui templom az egyiptomi és görög építészet sajátos ötvöződését mutatja, ahol a helyi hagyományok erősen tovább élnek. Később, a római időkben keletkezett alkotások hasonló kettősséget mutatnak.

Forrás