MAGYAR IDENTITÁSTUDAT

Magyar-Ország

„Minden ország, a mely magával meghasonlik, elpusztul; és egyetlen város vagy háznép sem állhat meg, amely meghasonlott önmagával.” A magyar identitástudat – másképpen annak a kérdése, hogy ki tekinti magát magyarnak, illetõleg kit tekintenek mások magyarnak – történelmileg változó kérdés. Ennek a helyzetnek az egyik legfontosabb tényezõje: a magyarok – múlt ködébe veszõ –, máig tisztázatlan eredete. Csak egy a biztos – mondta Hóman Bálint –, hogy keletrõl jöttünk. Ma már ezt sem mondhatná, mert van olyan elmélet is, hogy a magyarság mindig a Kárpát-medencében élt. Egy dolog azonban valóban biztos. A Szent István által alapított Magyar Állam (az írásokban „Regnum Hungariae” néven szereplõ ország) és a jelenlegi Magyar Köztársaság között folyamatosság áll fenn. A Magyar Állam történeti alkotmányát csak kétszer (rövid idõre) függesztették fel: II. József és Ferenc József uralkodásának idején.

Jeff Long illusztrációja.

A történelem folyamán alapvetõen három – nemzettudatot is befolyásoló – társadalmi berendezkedést különböztethetünk meg a magyarság életében.

Az államalapítás elõtti helyzetet nemzetségi társadalomnak nevezzük. A honfoglalók életformáját, hatalmi struktúráját alapvetően a törzsi, nemzetségi keretek határozták meg. Az a közeg, ahonnan jöttünk, és ahol a közelmúltban felfedezett keleti magyarok élnek, ma is közel áll ehhez a társadalmi struktúrához. A Kazakisztáni Torgaj-vidéken pl. ilyen nemzeti-nemzetségi hovatartozást jelző sírfeliratok találhatók: argün törzsszövetség, magyar törzs, aitkül nemzetség.
A „törzsszövetség”, a „törzs” és a „nemzetség” fogalmak ezeken a feliratokon inkább szinonimák, nem egyértelműek, esetenként felcserélődnek. Sok esetben a törzsszövetség megjelölése hiányzik, elsõként a magyar törzs megnevezés szerepel.

Ezek alapján megállapítható, hogy a Torgaj-vidéken a legszilárdabb kategória a vérségi alapon szervezõdõ törzs. A törzsek szövetséget kötöttek egymással, mely esetben a törzsszövetség elnevezése azonos lett a legerõsebb, irányító szerepet játszó törzs (nép) nevével, de elõfordult az is, hogy szétváltak, mely esetben mindegyik rész „vitte” magával a törzs nevét, és ezek a szétvált törzsek különbözõ törzsszövetségekhez csatlakoztak. Így van magyar argün, magyar kipcsák, magyar kereit törzs is, melyek tagjai egyébként egymáshoz, és a Kárpát-medencei magyarokhoz jobban hasonlítanak, mint a szövetség többi tagjának személyeihez.

Ilyen vezetõ törzs lehetett a honfoglaló megyer törzs is, a vele szövetséget kötõ többi törzsnek pedig kettõs azonosságtudata lehetett: például keszi magyar, jenõ magyar stb.

Ez mind csak feltételezés, mivel a honfoglalás korából magyar készítésû írásos feljegyzések nem maradtak fenn. A magyar törzsek nevei is csak Bíborbanszületett Konstantin császár „A Birodalom Kormányzása” címû mûvében, és egyes Kárpát-medencei helységek nevében maradtak meg.

Gyökeres változást jelentett az államalapítás. A törzsszövetség korábbi vezetésének legitimitását az jelentette, hogy a legerõsebb törzs fejedelmei, vezérei voltak.

A régi-új vezetés legitimitása azonban a kereszténység felvételéhez és a nyugati keresztény egyházhoz való csatlakozás következtében az Istentõl illetõleg annak földi helytartójának tekintett pápától származott. Ettõl kezdve minden hatalom, jog a királytól eredt, melyet kisebb nagyobb mértékben megosztott alattvalóival. Kialakult az öröklött elõjogok rendszere.

A feudális társadalomban az ország lényegében azonos volt az uralkodóval, az uralkodó hatalmi területével. A kiváltságok, melyeket az uralkodónak tett szolgálatokkal lehetett kiérdemelni, nem nemzethez tartozástól, etnikai származástól függtek. Emellett voltak Magyarországnak nem magyar származású királyai is, és a „Magyarok Királyának” más országok is alattvalói lettek (pl. Horvátország).

Így fordulhatott elõ, hogy egyik nagy nemzeti hõsünk: Hunyadi János román (valószínûleg kun származású), az uralkodó pedig, aki neki a legtöbb birtokot, címet és rangot adományozott, Habsburg Albert német volt. Hunyadi állítólagos természetes apja, Luxemburg Zsigmond magyar király, késõbb német-római császár német, nevelõje, a császár barátja, Ozorai Pipó pedig olasz (pontosabban firenzei) származású volt. Hogy egy kicsit ugorjunk az idõben, Petõfi (Petrovics) magyar nemes és a legnagyobb magyar költõ, annak ellenére, hogy apja szerb, anyja szlovák származású.
Stáncsics Mihály (aki Táncsics Mihályra változtatta nevét) kijelenthette: „az magyar, aki magyarnak tarja magát”.

A Magyar Királyságban a hivatalos nyelv egészen 1820-ig a latin volt. Magyarország név a középkorban nem létezett, csak Regnum Hungariae.

A harmadik szakaszt a polgárok törvény elõtti egyenlõségének eszméje jellemzi. Ennek alapja - az 1789-ben, a Nagy Francia Forradalom idején született és a francia alkotmányos gondolkodást ma is kötelezõ erõvel meghatározó - Emberi és polgári jogok deklarációja. Itt jegyzem meg, hogy ez a nyilatkozat a történelmi körülmények miatt féloldalasra sikeredett. Sajnálatos módon kimaradt belõle az ország, valamint a szûkebb közösség, a család iránti kötelezettségek részletezése.

Magyarországon a rendi kiváltságokat az 1848-as áprilisi törvények szüntették meg, és a szabadságharc leverése után sem állították õket vissza. Lényegében ma is a törvény elõtti egyenlõség szakaszában vagyunk, de ennek érvényesülését többször megszakította a polgárok tulajdoni viszonyokhoz (osztály) vagy vallási-etnikai származáshoz kötõdõ megkülönböztetése.

A magyarok eredetével kapcsolatos nézetek kialakulását indokolt a történelmi események függvényében vizsgálni.

A XI-XVI. században keletkezett magyar krónikák – Anonymustól Heltai Gáspárig –, a magyarok eredetét a hunokra vezették vissza, illetõleg az Árpád-házat Attila hun fejedelemtõl származtatták.

A Habsburg Birodalom eresztékei a XVIII. században - a felvilágosodás eszméinek terjedésével - recsegni, ropogni kezdtek. Emellett veszélyt jelentettek a birodalomra a magyar függetlenségi mozgalmak is. A 150 éves török uralom az elõzõ század végén ért véget. A század elején zajlott a Rákóczi-szabadságharc, majd a 7 éves (örökösödési) háború megpróbáltatásai következtek. Délen tornyosult a már kevésbé expanzív, de még mindég komoly fenyegetést jelentõ Oszmán Török Birodalom, amely Rákóczinak és társainak menedéket nyújtott.

A Habsburg Birodalom reakciója a veszélyekre az „oszd meg és uralkodj” elv alkalmazása volt. A töröktõl felszabadított Keleti Magyarországot, Erdélyt önálló kormányzóságként szervezték újra. A 150 éves török hódoltság miatt megritkult lakosság helyébe német telepeseket hoztak.

Nem állítom, hogy emiatt, de tény, hogy ezzel egy idõben született meg a finnugor elmélet. 1771-ben a csillagász Sajnovics János jezsuita pap „Demonstratio” címû munkájában elõször tett kísérletet a magyar és a finnugor (pontosabban akkor még a lapp) nyelv hasonlítására, ezzel szinte azonos idõben Engel János támadta a hun-magyar kapcsolatot.

A reformkor és az ezt lezáró forradalom és szabadságharc idõszaka a hun-magyar eredet, a honfoglalás dicsõséges eseményei témájának reneszánszát jelentette. Ezt jelzi Arany János Buda halála, illetõleg Vörösmarty Mihály Zalán futása c. hõskölteménye, a különbözõ versekben felbukkanó régi dicsõségre utaló gondolatok: „Régi dicsõségünk, hol késel az éji homályban...”.

Az 1848-49-es forradalmat és szabadságharcot a Szent Szövetség szellemében, az osztrák császári és az orosz cári hadsereg túlnyomó ereje végül is leverte. A menekülõ magyar szabadságharcosoknak – éppen úgy, mint a II. Rákóczi Ferenc vezette függetlenségi háború után –, ismét az Oszmán Török Birodalom nyújtott menedéket. A bujdosók közül sokakra bitó, vagy börtönben eltöltendõ évtizedek vártak volna a közvetlenül az osztrák császár uralma alá helyezett magyar területeken, ahol felfüggesztették a magyar alkotmányos rendet. Azonban a már ekkoriban gyenge, számos bajjal küszködõ Oszmán Birodalom egyetlen magyar szabadságharcos menekültet sem adott ki az osztrák hóhéroknak és börtönõröknek. II. Abdul Aziz szultán, akit birodalma népei kegyetlen, véreskezû uralkodóként ismertek, a magyarok mellett bátran kiállt a fenyegetõ osztrák és cári hatalommal szemben. Állítólag a következõket mondta: „- Inkább haljak száz halált, minthogy egyetlen magyar vendégemet is kiadjam!” Bécsi kamarillai, udvari körökben ez a kijelentés kevés szimpátiát kelthetett például a magyar nyelv török eredetének, a magyar-török etnikai rokonságnak a hívei iránt.

A Solferinó-i (1855) és Königraetz-i (1866) ütközet után azonban a császár kénytelen volt kiegyezni Magyarországgal. 1867-ben, a kiegyezéssel megalakult az Osztrák-Magyar monarchia. Az Elsõ Világháborúig az erõteljes gazdasági, kulturális és tudományos fejlõdés idõszaka következett a történelmi Magyarország területén is.

Ebben az idõben fejtette ki tevékenységét a Magyarországon letelepedett, német származású Budenz József, aki a történeti nyelvészet elismert tudósa lett. A történeti nyelvészettõl a népek és nyelvek fejlõdésére, kialakulására vonatkozó alapvetõ információkat vártak. Budenz József is – Sajnovicshoz hasonlóan – a magyar nyelv finnugor eredetét vallotta. Párhuzamosan jelentkezett a hun hagyomány elleni támadás is, melyet a szász Éder József és Schlözer Károly, majd a szlovák Szklenár György, Dümmler, Büdinger és Palaczky, Röessler Róbert és mások mesének nyilvánítottak. Ezt a vonalat követte a felvidéki szász családban született Hunfalvy (Hunsdorfer) Pál, aki szerint a „hun hagyomány nem lehet a magyar nép õsi, keletrõl hozott hagyománya (...) a hun hagyomány a XIII. századi krónikások meséje...” Ezzel az állásponttal Budenz József is egyetértett. Ezek az elméletek kizárták a hunok és magyarok kapcsolatát és a nyelv nyomain a szibériai parányi népekhez, a vogulokhoz és osztyákokhoz jutottak el, mint legközelebbi rokonokhoz.

A zsidó származású Vámbéry (Bamberger) Ármin, a „sánta dervis”, aki a keleti magyarok nyomát keresve gyalog, álruhában Szamarkandig eljutott ettõl eltérõ álláspontot képviselt. 1869-ben tanulmányt publikált a magyar-török szóegyezésekrõl. Nem zárta ugyan ki a finnugor nyelvrokonságot, de rámutatott a - közép-ázsiai - török kapcsolatok fontosságára. Budenz József hosszú tanulmányban bírálta Vámbéry munkáját. Ezt követte Vámbéry Ármin 1882-ben megjelentetett A magyarok eredete címû mûve, mely kirobbantotta az un. „ugor-török” háború-t. Budenz József feleletében a nyelvészeti tévedésekre koncentrált. A vitában finnugor oldalon részt vett Hunfalvy Pál, Szinyey József, Barna Ferdinánd, Munkácsi Bernát, míg Vámbéry Ármint támogatta Török Aurél, Marczali Henrik, Pozder Károly és Thury József.

A vita finnugor oldal gyõzelmével történt lezárásában vélhetõleg szerepe lehetett a politikának is. A császár sohasem bocsátotta meg az Oszmán Török Birodalomnak a szabadságharc menekültjei befogadását. Emellett Európában a hun Attila emlékének megítélése nagyon kedvezõtlen. Ugyanakkor a polgári átalakulás az európai kapcsolatok erõsítését tette szükségessé. Talán ennek is köszönhetõ, hogy Trefort Ágost kultuszminiszter kijelentetése, hogy becsüli a török oldal képviselõit, de nekünk európai rokonokra van szükségünk. Aki nem a finnugor elméletet vallja, az ne számítson állami támogatásra, ösztöndíjra, kollégiumi ellátásra.

Az 1949 után uralomra jutott marxista tudomány a kérdést osztály alapon értékelte újra. Budenzet, Hunfalyt a feltörekvõ polgárság képviselõjének, Vámbéryt és támogatóit pedig az õsi dicsõséget keresõ retrográd feudalizmus képviselõinek nyilvánította.

A hun-magyar származás elméletének kategorikus tagadása a mai napig jellemzi a magyar hivatásos tudomány álláspontját.

A kérdés eldöntésének nehézségét többek között az okozza, hogy saját írásos emlékek, krónikák a hunok idejébõl nem maradtak. Attila halála után a Hun Birodalom széthullott, nyelvét nem õrizték meg. Így tehát azt sem lehet tudni, de kizárni sem, hogy a hunok esetleg éppen finnugor nyelven beszéltek. Továbbá ahogy bizonyítani nem, úgy kizárni sem lehet az Árpád-ház Attilától való leszármazását, hacsak a jóval késõbb keletkezett krónikákat nem tekintjük bizonyítékoknak.

Mindenesetre tényként állapítható meg, hogy a Hun Birodalom széthullása után a Kárpátoktól keletre újabb hatalmas lovas-nomád birodalmak emelkedtek fel, majd hullottak széjjel. Ilyen volt az elsõ és második Türk Birodalom, a Kazár Birodalom, a Kipcsák Törzsszövetség, melynek nyugati ágához tartoztak a hazánkban a mongolok elõl menedéket keresõ kunok (kumánok). Ha a magyarok átkelve a Kárpátokon hosszú évtizedekig rettegésben tartották egész Nyugat-Európát, akkor feltételezhetõ, hogy a Kárpátok túloldalán is jelentõs szerepet játszottak a hatalmas keleti birodalmakban. Ahogy Györffy György feltételezte, könnyen lehet, hogy a magyarok vezetõi a türk birodalmat megszervezõ Asina családból származtak.

Az elmúlt évtizedekben a magyar õstörténet kutatás területén több olyan új felfedezés született, mely indokolttá teszi a kialakult tudományos álláspontok újragondolását.

A kazakisztáni Torgaj-vidéken, Üzbegisztánban a Kaska-Darja mentén, a Mongol Altajban és Nyugat-Szibériában magukat magyarnak nevezõ törzseket találtak. Ezt a körülményt önelnevezésük mellett az antropológiai kutatások, sírfeliratok, nemzetségtáblák, mondák, a kazak és üzbég kánságok megalapításáról szóló keleti krónikák és genetikai vizsgálatok igazolták. Az eredmények Tóth Tibor antropológus (1965), Benkõ Mihály történész, keletkutató és dr. Bíró András Zsolt genetikus (aki 2005 óta többször járt a helyszínen) nevéhez fûzõdnek.

Az újabb Kazakisztáni kutatások azt valószínûsítik, hogy a Julianus barát által 1235 telén megtalált keleti magyarok nem semmisültek meg, hanem betagozódtak az Arany Hordába, majd a XV-XVI. században - Oroszország felemelkedése miatt - új hazát keresve Dél-Kelet felé indultak és Sejbani majd Abul Hair kán vezetésével részt vettek az Arany Horda utódaiból létrejött kazak és üzbég kánságok megalapításában. Mivel Kazakisztánban és Üzbegisztánban mindenki tudja, hogy melyik törzsbõl, nemzetségbõl származik, a keleti magyarokkal a kazak és üzbég népek államalkotó alkotóelemeiként ma is felvehetõ a kapcsolat.

Itt fontos megjegyezni, hogy a törzsek nevét tartalmazó ciril és arab betûs írásokban „gy” betû hiányában madjar, madiar szavak szerepelnek, de az említett törzsek, nemzetségek tagjai nevüket tökéletesen úgy ejtik ki, ahogyan mi: „magyar”.

2007-ben a Torgaj-vidéki Szagában a keleti és nyugati magyarság képviselõi törzsi találkozót, kurultájt rendeztek, majd 2008. augusztus 8-10 között - a Kunszentmiklós melletti Bösztörpusztán - megrendezésre került a második törzsi találkozó is, amely a magyarok két ága egymásra találásának nagy ünnepe lett. 5000 vendégre számítottak. A három nap alatt mintegy 54.000 látogató vett részt a találkozón, ahol a keleti magyarokat 50 fõs küldöttség képviselte. Ez mutatja, hogy a nemzeti kérdés és annak vonatkozásai iránt a magyar nép körében komoly érdeklõdés van. A programban a kazak vendégeknek és a közönségnek hagyományos harcmûvészetet mutattak be.

A magyar média egy része a kurultájjal kapcsolatban meglehetõsen tartózkodóan viselkedik. Jóval többet lehet hallani a Sziget-fesztiválról vagy a Pekingi Olimpiáról, mint errõl az összmagyarságot érintõ eseményrõl. A kurultáj megszervezését az írott és sugárzott média egyeduralmát részben megtörõ internetes kapcsolatok tették lehetõvé.

Egyébként a hivatalos akadémiai intézetekben vagy egyetemeken dolgozó néprajz tudósok, turkológusok elutasítják a Kárpát-medencei magyarok rokonságát az Ázsiában élõ, magukat magyarnak nevezõ törzsekkel. Fodor István nyelvész a „Tudós klub” címû mûsorban elhangzott rádió interjúban kijelentette, hogy itt csak véletlen névhasonlóságról lehet szó (ez még a genetikai vizsgálatok elõtt történt).

Benkõ Mihály: „Kipcsák magyarok” címû könyvének bemutatóján Molnár Ádám turkológus azt mondta, hogy a turkológusok egységes álláspontja szerint a „mahdijar” (sic) törzsnek semmi köze a magyarokhoz. Errõl tudományos cikk készül, melyet Baski Imre turkológus fog megírni. Veres Péter néprajzos több cikket írt, mely szerint a kazakisztáni magyar törzs neve: a „Mohamedjar” szó rövidítése, melyet Somfai Kara Dávid néprajzos – egyébként soha le nem írt - etimológiai fejtegetéseire alapít.

Egységes – csak ellenkezõ elõjellel – a közép-ázsiai turkológusok, történészek, néprajzosok álláspontja is. E szerint van kazak-magyar, üzbég-magyar, akiknek a testvérei a Kárpát-medencében élnek. Maguk a törzsek tagjai hagyományaikból úgy tudják, hogy sokkal többen voltak, népük egy része nyugatra távozott és most már azt is be tudják azonosítani, hogy „Vengrijában” (ez Magyarország orosz neve, melyet a közép-ázsiai török népek is átvettek) élnek. Nagyon furcsa, hogy a magyar tudósok maguknak az érintetteknek és világhírû közép-ázsiai tudósoknak – így például Orazak Izmagulov antropológus, Bolat Kumekov turkológus, Szeipert Abuszeitova történész, az arab és perzsa források kíváló ismerõje, Aibolat Köskömbajev történész, a Köksetau-i Egyetem dékánja (legutóbbi maga is keleti magyar) – véleményét figyelmen kívül hagyják.

A magyarok és a kazakok közötti egyik fontos kulturális kapcsolódási pontnak tekinti a kazak-magyarok létezését maga Nurszultán Nazarbajev kazak elnök is.

A magyar eredetvita rövid idõn belüli lezárására nem lehet számítani, de jó lenne, ha ez a vita nem politikai síkon, hanem a tudományosan megállapítható tények alapján, az újabb kutatások eredményeit is figyelembe véve zajlana.

Ezzel összefüggõ, de fontos politikai kérdés, hogy kit tekintünk magyarnak, illetõleg ki tekinti magát magyarnak.

Jelenleg egyes pártok a „magyar” név, a nemzeti szimbólumok kisajátítására törekszenek, kirekesztve ezzel a politikai nemzet egyes eltérõ vérségi, kulturális eredetű elemeit, különösen a cigányokat és zsidókat.

A világ egyik legrégebbi birodalma a Magyar Birodalom, amely a XX. század elejének viharos évtizedeiben sajnos összeomlott, azonban utolsó bástyái itt a Duna mentén még állnak. A Birodalom nevét és nyelvét egy olyan néptõl, törzstől kapta, melynek utódai itt – és ma már tudjuk, hogy Közép-Ázsiában is – tovább élnek.

Évezredes fennmaradását az segítette, hogy vezetése megfelelő jelentőséget tulajdonított mind a vér szerinti mind a szövetségi kapcsolatoknak. A nemzeti, nemzetiségi ellentétek szítása, a közösségellenes (anarchista, kommunista, fasiszta) eszmék idõnkénti térnyerései a XIX-XXI. század fejleményei, és a felvilágosodás egoizmusának nem kívánt mellékhatásai.

A „Magyar Birodalom” Trianon után – a nemzetiségi repedések mentén –, széthullott. A második világháború során haláltáborokba hurcolták a zsidók jelentõs részét, majd a háború után kitelepítették a németeket, magyar-szlovák lakosságcserét hajtottak végre. Az országban maradt nemzetiségek nagy része elvesztette önálló nyelvét, kultúráját. A vallási közösségek hatása jelentõsen meggyengült. A családi és rokoni kapcsolatok is válságban vannak. Az integráció és globalizáció viszonyai között Magyarország polgárai olyan gazdasági, politikai kihívásokkal néznek szembe, mely soraik rendezését, erejük egyesítését reális nemzetpolitika kialakítását teszi szükségessé. Minden olyan elmélet, mely a megosztást, a belsõ béke megbontását szolgálja ez ellen hatnak. Amelyik ház önmagával meghasonlik, elpusztul.

Véleményem szerint olyan közfelfogás kialakítására kell törekedni, hogy az emberi és polgári jogok (túl)hangsúlyozása helyett az ország valamennyi lakosával (állampolgárával) szemben – etnikai származástól függetlenül –, követelmény legyen a kisebb és nagyobb közösséghez, az országhoz és a családhoz való hûség, annak javán történõ munkálkodás, annak védelme. Ez mindannyiunk jól felfogott érdeke, ha nem akarunk hontalanná válni.

Ezen múlhat a további széthullás megakadályozása, Magyarország értékes örökség-együtteseinek fennmaradása, és továbbadása utódainknak.

Benkõ István Dr. (1945) E-mail: gyuszo@fibermail.hu

Forrás: PR Herald