Bibliai tájak titkai:A Jordán völgye

---

A Szentföld egyik legvonzóbb és legváltozatosabb vidéke a Jordán folyó völgye, amelyhez oly sok bibliai esemény kötődik, ahol oly sokszor jelent meg az Úr a próféták és a kiválasztottak előtt. Ez a völgy geológiailag is különleges, hiszen jóval a tengerszint alatt fekszik, az úgynevezett Szíriai árok legmélyebb vonulatában helyezkedik el. A Genezáreti tó, amelyen a Jordán egyszerűen keresztülfolyik, már 200 méterrel a tengerszint alatt található, s ettől kezdve folyamatosan halad a közel 400 méterrel a tengerszint alatt található Holt-tenger felé. A kanyargós Jordán-völgy az elmúlt évszázadok során folyamatosan változott, s az olykor meander-vonalakat kialakító folyó medre - említettük már - nem mindig ott húzódott, ahol most.

Hajdan a folyó partján haladt az úgynevezett királyi út, amely Mezopotámiából Damaszkuszon át egészen Egyiptomig vezetett: nevét onnan nyerte, hogy a vándorkereskedők mellett gyakorta itt vonultatták fel egymás ellen a királyok hadba induló seregeiket. Miután Szodoma és Gomorra elpusztult, s a Holt-tenger vidéke kietlenné vált, a királyi út a Genezáreti tó alatt jobbra fordult, és Megidón át a Földközi tenger közelébe került. Így a Jordán folyó völgyében épült ősi városok jelentősége rohamosan csökkent.

Legutóbb szóltunk a honfoglalás során első kánaáni város, Jerikó ostromáról. Mielőtt azonban az ostroma megkezdődött volna, a nép átkelt a Jordán folyón. Az átkelést a Szentírás csodaként meséli el, ám ebben az eseményben ­- mintegy kicsinyített képmásban - felismerhetjük Mózes csodatételét a Nádas tengeren való átkelésnél. A történet minden bizonnyal azt a célt szolgálta, hogy Jósuát, mint Mózes jogos utódját, csodatevő erejének folytatóját mutassa be a nép és az utókor előtt. „S történt, amikor elindult sátraiból a nép, hogy átkeljen a Jordánon, a papok pedig, a frigyláda hordozói, a nép előtt vonultak. Mihelyt a láda hordozói elértek a Jordánhoz, és a papoknak, a láda hordozóinak lába a víz szélébe belemerült, a Jordán éppen tele volt még a partjain túl is, ahogyan az aratás egész idején lenni szokott. Akkor megállt a felülről aláfolyó víz, megállt egyetlen fal gyanánt, igen hosszan, Ádám városától, amely Cortán közelében van, a víz, amely lefolyik a síkság tengere, a Sós tenger felé, teljesen kettészakadt. És a nép átkelt, Jerikóval szemközt. S amíg szilárdan ott álltak a papok, az Örökkévaló frigyládájának hordozói, száraz lábbal a Jordán közepén, addig egész Izrael átkelt száraz lábbal, míg az egész nép át nem kelt a Jordánon” (Jósua könyve, 3. fejezet 14-17. vers).

Jósua könyve részletesen elbeszéli, hogy a nép vezetői, a törzsfők, miután sikeresen átkeltek a Jordán folyón, belevésték a tizenkét izraeli törzs nevét a Jordán medrében található kövekre, mintegy emlékeztetőül a későbbi korok számára. Ezek - a Szentírás szavai szerint - a bibliai korban, még jóval később is megtalálhatók voltak a helyszínen. Tévednénk azonban, ha azt gondolnánk, hogy ezeket a feliratos köveket egykönnyen felkutathatjuk. A Jordán medre ugyanis mindmáig rendkívül kanyargós, furcsa vonalakat ír le, és medrét igen gyakran meg is változtatja. Így inkább a véletlenre, s nem a módszeres kutatómunkára bízhatjuk, hogy ezek a kövek egyszer még előkerüljenek...

A Jordán-völgy tájai igen sokszor szerepelnek az Ószövetségben, így elsősorban Élijáhu (Illés) próféta történeteiben. Élijáhu többször is menekülni kényszerült Áháb király és idegen származású, bálványimádó felesége, Izebel üldözése elől. Bujdosásainak talán legérdekesebb fejezete a Jordán közelében, a folyóba ömlő egyik vádi, a Kerit patak völgyében játszódik. Az időszaki patak mély szakadékot hasított a hegyek között, amelynek falait karsztos üregeik, rejtelmes barlangok tarkítják. A próféta az egyik ilyen barlangba húzódik, ahol a hollók látják el őt élelemmel. „S szólt a tisbi-i Illés, Gileád lakosai közül Áhábhoz: Esküszöm az Örökkévalóra, Izrael Istenére, aki előtt álltam: Nem lesz a következő években sem harmat, sem eső, hacsak nem Én megengedem. És szólt hozzá az Örökkévaló igéje a következőképpen: Menj el innen, fordulj keletre és rejtőzz el a Kerit patakjánál, amely a Jordán közelében van. S majd a patak vizéből fogsz inni, a hollóknak pedig megparancsolom, hogy téged tápláljanak. Elment, és az Örökkévaló igéje szerint cselekedett: elment és letelepedett a Kerit patakjánál, amely a Jordán közelében van. A hollók pedig vittek neki kenyeret és húst reggel, meg kenyeret és húst este, és a patakból ivott. És történt napok múltán, kiszáradt a patak, mert nem volt eső az országban” (Királyok I. könyve, 17. fejezet 1-7. vers).

A Jordán folyót, különösen az észak-izraeli területen, több apró, időszakos patak (héberül náhál, arabul vádi) táplálja. Ezek a patakok (mint az említett Náhál Kerit, vagy a gyors folyású Náhál Dán), amelyek Izrael legészakibb pontjáról, a gyakorta hófedte Hermon mintegy 2000 méteres magasából erednek, tavasszal megáradnak, bőséges vizük táplálja a Jordánt és a Genezáreti tavat, ám a nyár közeledtével kiszáradnak. Ha azonban a téli esőzés elmarad, akár évekre is szárazság okozhat szenvedést a lakosságnak. Így történt ez - a Biblia szerint - Élijáhu korában is.

Élete végén a próféta, már tanítványa, Elisa (Elizeus) kíséretében vonul a Jordán folyóhoz. Isten parancsára elhagyta utolsó lakóhelyét, Gilgált. Útjözben megjelennek előttük a próféta-fiak (annak idején így nevezték a prófétaiskola növendékeit), akik azonnal megsúgják Elisának, hogy mesterük, Élijáhu lelkét még aznap el akarja venni az Örökkévaló. Elisa tudja ezt, ám csendre inti társait. Amikor pedig Élijáhu elmondja tanítványának, hogy Jerikóba készül, s hogy egyedül szeretne odamenni, Elisa ellenkezik, mert nem akarja elengedni a halálba mesterét. Végül együtt mennek Jerikó ősi városáig.

Jerikóban megismétlődik az előbbi történet: ott is a próféta-fiak várják őket, s azok is megsejtették a mester távozását. Illés ezúttal a Jordán völgyébe készül, ám Elisa most sem engedi tovább egyedül. Amikor pedig a Jordánhoz érnek, a túlpartról ötven próféta növendék várja őket. Élijáhu ekkor újabb csodát mutat be: akárcsak - az imént említettük - Mózes és Jósua, kedvükért a folyó kettéválik, és száraz lábbal kelnek át a vízen. „S ötven ember a próféta-fiak közül odajött, és megállt átellenben, messziről, ők ketten pedig megálltak a Jordán mellett. Ekkor levette Illés a köpenyét, összesodorta és ráütött vele a vízre, az pedig kétfelé vált, mindkét irányban, és ők átkeltek rajta száraz lábbal” (Királyok II. könyve, 2. fejezet 7-8. vers).

A Szentírás szerint Élijáhu végső búcsút vesz tanítványától, Elisa pedig azt kéri tőle, hogy mesterének szelleme szálljon át reá. Ha látni fogja azt, ahogyan az Örökkévaló magához veszi a lelkét - ígéri amaz -, abból megtudhatja majd, teljesült-e a kérése. S itt, a Jordán völgyében következik be Élijáhu (Illés) próféta híres mennybemenetele, amelyet oly sok művész ábrázolt és oly sok költő, köztük Ady Endre is feldolgozott. „S miközben ők együtt haladtak, egymással beszélgetve, hirtelen tüzes szekerek és tüzes lovak jelentek meg és választották el őket egymástól: így szállt föl Illés vihar közepette az égbe, Elizeus pedig látta őt és így kiáltott fel: Atyám, atyám, Izrael szekerei és lovasai! Többé azonban már nem látta őt. Megragadta ekkor ruháit, és szétszakította két darabba. S fölvette Illés köpenyét, amely leesett róla. Visszatért és megállt a Jordán partján. Fogta Illés köpenyét, amely róla hullott le, ráütött vele a vízre, és mondta: Hol az Örökkévaló, Illés Istene? Ugyanúgy ütött rá a vízre, az pedig kétfelé vált, mindkét irányban, s átkelt Elizeus. Meglátták ezt a próféta-fiak, akik átellenben, Jerikóban voltak, s azt mondták: Illés szelleme nyugszik Elizeuson” (Uo., 11-15. vers).

A Jordán vizét sokan (elsősorban a keresztények) szentnek és gyógyító hatásúnak tartják. Ennek az újszövetségi gondolatnak a forrása megtalálható a héber Bibliában, éppen Élijáhu tanítványának, Elisának a történetében. Persze, a zsidó Szentírásban nem a víz gyógyít, amelyben a környék lakói hajdan naponta megfürödtek, hanem Isten szava. A prófétát az ellenséges szír sereg vezére, Naamán keresi meg, hogy gyógyítsa ki betegségéből, az annak idején legsúlyosabb járványból, a bélpoklosságból. Elisa (Elizeus) nem zárkózik el a segítségnyújtástól, de csupán üzenetet küld számára: fürödjön meg hétszer a Jordán vizében. „Naamán ezen nagyon felháborodott, elment, és azt mondta: S én még azt hittem, elém jön, megáll és szólítja az Örökkévaló Istenének nevét, kezét lengeti a beteg testrész felé, úgy gyógyítja a bélpoklosságot. Nem jobbak-e Amana és Parpar, Damaszkusz folyói Izrael minden vizénél? Nem fürödhetnék meg inkább azokban, hogy megtisztuljak? Megfordult, és dühösen hazaindult. Ám odaléptek szolgái, és rábeszélték: Ha komoly dolgot mondott volna a próféta, nem tennéd meg? Hiszen csak azt kérte, fürödj meg, hogy megtisztulj! Erre lement, és alámerült a Jordánban hétszer, az Isten emberének szava szerint. A teste helyrejött, a bőre olyan lett, mint egy kisfiúé. Visszatért Isten emberéhez egész kíséretével, megállt előtte, és azt mondta: Bizony, megtudtam, hogy nincs Isten az egész földön, hacsak nem Izraelben!” (Uo., 5. fejezet 11-15. vers).

Élijáhu próféta alakja - részint az imént idézett mennybemenetel okán - a zsidó néphitben különleges szerepet tölt be: a szegények és a megnyomorítottak segítőjeként gyakorta találkozhatunk vele. S őt tartják a Messiás előhírnökének, ahogyan azt az utolsó bibliai próféta, Maleáchi megjósolta: „Bizony elküldöm nektek Illést, a prófétát, hogy visszatérítse az apák szívét fiaikhoz, és a gyermekek szívét szüleikhez, nehogy eljöjjek, és végképp elpusztítsam ezt a földet” (Maleáchi könyve, 3. fejezet 24. vers). Az írásmagyarázók joggal vetik fel a kérdést, miért említi a próféta előbb a szülők szívének visszatérését, s nem fordítva? Először - tanítják - a szülőnek kell megértenie gyermekének lelkét, hogy azután joggal elvárhassa a felé irányuló tiszteletet és szeretetet.

Az ezredforduló idején talán minden korábbi korszaknál élesebben merül fel ez a súlyos probléma, a nemzedékek meg nem értése. Ám ha tanulunk Élijáhu segítőkészségéből, igazságszeretetéből és mélységes egyistenhitéből, könnyebben megtalálhatjuk egymás kezét és szívét. S éppen ez a Szentírás üzenete számunkra.

Raj Tamás

Forrás: EREC 2002.július