Olvass mesét!

Hitted volna? Egyszer volt, hol nem volt... Boldizsár Ildikó, tarsolyában a nép- és műmeséket összehasonlító szakdolgozatával, útnak eredt, hogy felkutassa a mesék világának rejtelmeit és erejét.

Munkája gyümölcsének se szeri, se száma: vándortarisznyája telis-tele van az általa írt, szerkesztett mesekönyvekkel, olvasókönyvekkel és tanulmányokkal, több mint tíz éve pedig meseterapeutaként is tevékenykedik.

Amikor kisfiam kórházba került, nagyon sokat meséltem neki az ágya mellett, s láttam, mennyire pozitívan hat a mesék világa az ő és a többi kis beteg állapotára – kezdi történetét Ildikó. – A főorvos engedélyével még évekig visszajártam mesélni a gyerekkórházba, és csak később kezdtem felnőttekkel foglalkozni. Ma már kizárólag felnőtteknek szól terápiás módszerem, melynek módszertanát elsősorban a saját tapasztalataim alapján dolgoztam ki.

Mikor kezdődött vonzalma a mesék iránt?

Rengeteg mesét ismerek kívülről, az egyetemen is a mesék világát kutattam, a kórházi élményeim hatására pedig az kezdett foglalkoztatni, hogy minek köszönhető és hogyan működik a mese gyógyítóereje. Maguk a pácienseim is sokat segítettek annak megértésében, hogy az egyes motívumok és szimbólumok mikor milyen reakciókat váltanak ki. Tíz év alatt megpróbáltam tapasztalataimat rendszerbe foglalni, hogy előnyeit mások számára is hasznossá tehessem. Ma már nemcsak alkalmazom a meseterápia metodikáját, hanem tanítom is különböző művészetterápiás képzéseken. Nagy öröm számomra, hogy a pszichológusok közül is sokan érdeklődnek e módszer iránt, hogy kiegészítő eszközként alkalmazzák a praxisukban.

Mi a mesterápia lényege?

Alapja mindenképpen maga a mese, a benne rejlő segítség egy adott problémára. A meseterapeuta pedig nem a pszichoterapeuta munkáját végzi, hanem a mesemondókét, akik mindig is szoros kapcsolatban álltak hallgatóikkal, és azonnali válaszokat adtak a mesehallgatás közbeni reakciókra. A terápiák így nem húzódnak el évekig, mivel mindig az adott problémára koncentrálunk. Persze ez előhívhat olyan múltbéli eseményeket, amelyek további figyelmet érdemelnek, de praxisomban eddig a leghosszabb terápia két évig tartott. Amennyiben sikerül a problémát jól megragadnunk, általában rövidebb idő is elegendő a továbblépéshez. A mesék egyik áldásos hatása épp abban rejlik, hogy szinte végtelen lehetőséget kínálva kimozdítják a pácienst a holtpontról, s erőt adnak az első lépések megtételéhez a megoldáshoz vezető úton. Amennyiben megtanulja megfelelően használni a meséket, mindennaposssá válik a gyakorlata, akkor azt már önállóan is tudja alkalmazni, így a módszer öngyógyító terápiává válhat.

Hogyan zajlik egy-egy terápiás foglalkozás: Ön felolvas egy mesét, és páciensei hallgatják?

Ritkán olvasok föl mesét, inkább fejből mesélek. A meseolvasás szülő-gyermek viszonyban nagyon jól működik, de a gyógyításban nem ez az elsődleges. Én azokat a mesei motívumokat hívom elő a páciens emlékezetéből, amelyek segítségével szépen felgöngyölíthető, hogy mi miért történt vele. Annak ellenére, hogy felnőttkorban már ritkán veszünk kézbe mesekönyvet saját örömünkre, legtöbbünknek mégis van „kedvenc” történetünk. Ezek általában épp azok a történetek, amelyek az életünket is híven leképezik. Tapasztalataim szerint már gyerekkorunkban ki tudjuk választani a sorsunkhoz illő mesét, amely pontosan arról szól, amit később megélünk, s amely nagyrészt megegyezik életutunkkal. A terápia során a mese motívumai azonosíthatóvá válnak életünk megtörtént eseményeivel, így közelebb kerülhetünk a problémáinkhoz és azok megoldásához.

A pácienseitől tehát azt kéri, hogy hozzák el kedvenc meséjüket?

Ellenkezőleg! A terápia hatékonysága kifejezetten csorbul, ha felkészülten érkeznek. Természetesen azt sejtik, hogy meséről is szó esik majd, de hogy mikor kerül erre sor, az már a terapeutától függ. Az első alkalommal megbeszéljük, miért fordultak hozzám, illetve kiderítem, hogy tudok-e ezzel a terápiával segíteni, valamint azt, hogy a páciens tud-e fantáziaképekkel – egyáltalán: képekkel – dolgozni. Ha ez nem megy, vagy a páciens tudatosan felkészült, akkor a meseterápia nem vezethet eredményre. Ilyenkor más módszereket alkalmazó terapeutát javaslok.

Milyen problémákra kereshetünk megoldást a mesék világában?

Szinte mindenre, ami az életben előfordulhat: párkapcsolati válságokra, szülőkkel való gondokra, jövőkép hiányára, gyerekkel, gyerekvállalással összefüggő konfliktusokra, gyászra, elengedni nem tudásra, függőségi helyzetekre, szenvedélybetegségekre, apátiára, depresszióra stb. A meseterápia egyfelől alkalmas a szétzilálódott, összekuszálódott belső történések összerendezésére, másfelől pedig jövőképet mutat. Nagyon fontos, hogy ne a múltbéli eseményeken rágódjunk, hanem bízzunk abban, hogy mindig érdemes a kiutat keresni. A meséket azért lehet olyan jól alkalmazni a gyógyításban és a felnőtté válás, valamint a felnőttkor útvesztőiben, mert bennük az egyensúly megbomlása alaphelyzetnek számít. Az egyik leggyakrabban előforduló mesemotívum, hogy valaki eltéved a sötét erdőben, és ez valóban arról a kilátástalan helyzetről szól, amellyel az ember számtalanszor találkozik élete során. S ahogy a mesékben, a valóságban sem lehet sérülések, meggondolatlan, elhamarkodott lépések, kudarcok, áldozathozatalok nélkül megtalálni a kiutat. A lényeg, hogy a hős elinduljon, s ne ijedjen meg a változástól, hiszen épp erre építheti további életét, vélhetőleg magasabb fejlődési fokon. Pácienseimet csak kísérem a mesei úton, amelyet minden mesehősnek be kell járnia. Nem kívülről veszek részt a történetben, hanem alámerülök a meséjében, s jelen vagyok valamilyen szereplőként, akár kőként, anyókaként, sárkányként stb. Nem előtte, nem utána, hanem mellette megyek, s amikor segítségre szorul, támaszkodhat rám. Úgy mondanám, hogy olyan beszélgetést vezetek, amely a mesék nyelvén, a mesék világából kiindulva zajlik. A terápia során pedig egyszer csak elérkezünk egy ponthoz, amikor a mese és a páciens története összeér. Attól kezdve, már nem kellek feltétlenül segítőnek, a páciens is felismeri az összefüggéseket, és maga is megtalálja a kiutat...

Meseszakértőként mit javasol, milyen meséket olvassunk gyermekeinknek?

Nehéz kérdés. Azt gondolom, mindent olvashatunk, de lehetőleg legyen közöttük népmese. A gyerek úgyis ki fogja választani, mi az, amit szeret, mi az, amin elalszik, vagy mi az, amit hallani sem akar. Három gyermekemnek mindig azt olvasom, ami a kezem ügyébe kerül, vagy amit ők kérnek. Ez utóbbiak között akad olyan, amit egetverő butaságnak tartok, de ők imádják, ezért én is komolyan veszem a történetet. Otthon nincs tudományos válogatás, mivel nem tudhatom, mikor melyik történet ragadja magával őket, melyik történetben ismernek rá saját sorstörténetükre. A gazdagon illusztrált mesekönyvek, rajzfilmek világával leginkább az a probléma, hogy túlzott rabságukban a gyerekek elfelejtenek képekben gondolkozni, ellustulnak, s idővel fantáziaszegénnyé válnak. Verana Kast jungiánus pszichoterapeuta mondta, hogy az emberiség legnagyobb kincse a fantáziája. Én ezzel teljes mértékben egyetértek! Mert amíg fantáziánkkal el tudjuk képzelni, hogy az életünk esetleg más¬milyen is lehetne, addig képesek vagyunk megváltoztatására is!

Forrás