Mód László „A borrendektől a művelt alkoholistáig”

Napjaink szőlő- és borkultúrájának értelmezési lehetőségei népraj/antropológiai szemszögből



Kárpát-medence szőlő- és borkultúrája a néprajztudomány egyik legfeldolgozottabb kutatási területei közé tartozik, hiszen az elmúlt években, évtizedekben sorra láttak napvilágot olyan monográfiák, amelyek egy-egy nagytájon (Alföld, Dunántúl, Erdély) vagy éppenséggel egy-egy történeti borvidéken (Tokaj-Hegyalja, Somló stb.) alkalmazott termesztési eljárások bemutatása mellett arra vállalkoztak, hogy e művelési ágat elhelyezzék a gazdálkodás rendszerében.1 Természetesen akadnak fehér foltok a hazai borászat térképén, amelyek alapos tanulmányozása sok újdonsággal szolgálhat, és árnyalhatja az eddig felvázolt képet. Ide sorolhatóak a mai országhatárokon kívül rekedt bortermő tájak, mint például a Szerémség, Arad-Hegyalja vagy Versec-Fehértemplom. Jól ismerjük a szőlőműveléshez és a borkészítéshez kapcsolódó munkaeszközök (metszőkések, borsajtók stb.) és épületek térbeli elterjedését, típusait is, ami lehetőséget teremt a történeti hatások és rétegek elkülönítésére és megrajzolására.

Tévedés lenne azonban azt hinni, hogy ezen a területen a néprajznak már nincs feladata, mondanivalója. A társadalomtudományok többsége az alkoholfogyasztáshoz a múltban elsősorban pszichológiai és egészségügyi problémaként közelített, mivel a kutatók arra törekedtek, hogy a deviánsnak, a megszokottól eltérőnek minősített jelenséget valamiféleképpen értelmezzék. A kulturális antropológia az elmúlt évtizedekben az alkoholivást megpróbálta a saját történeti és kulturális kontextusában elfogadott, normatív viselkedésformaként felfogni. Az ivás a biológiai szükségletek kielégítésén túl a heterogenitás és a homogenitás megjelenítésének hatásos eszköze lehet az etnicitás és a nemzeti identitás területén, azaz fontos szerepet játszhat az etnikus, a nemzeti, a nemi és a helyi identitás kifejezésében.

Az elmúlt évtizedekben a szőlő- és a bortermelésben olyan forradalmi változások zajlottak le, amelyek gyökeresen átalakították a termesztési eljárásokat és a fogyasztási szokásokat egyaránt. A globalizációval összefüggésben a borok világában olyan technológiai és kulturális paradigmaváltás történt, amelynek eredményeként általános minőségi javulás következett be, ugyanakkor a borokkal való foglalkozás egyfajta életformává vált. A minőségi bor, amely korábban egy szűk társadalmi réteg kiváltságai közé tartozott, a középosztály kiszélesedésével egyre több ember számára vált elérhetővé. Világszerte elterjedtek a divatosnak számító szőlőfajták (chardonnay, cabernet sauvignon, merlot, sauvignon blanc stb.), az új technológiai eljárásokat (fajélesztők, acéltartályok, új préselési és érlelési módszerek stb.) is széles körben alkalmazták, aminek az lett az eredménye, hogy a borok egyre inkább hasonlítani kezdtek egymásra. Ez a tendencia csak az utóbbi években veszített a lendületéből, mivel az európai országokban, ahol a szőlőfajták óriási genetikai tartalékkal rendelkeznek, kezd újra feléledni a különleges, termőhelyre jellemző italok iránti igény. A globalizáció tehát elérte a borpiacot is, amelynek szerkezetét az amerikai és az ausztrál vállalkozók egybeolvadása, stratégiai szövetsége, az értékesítés offenzív kiterjesztése és a globális márkák létrehozása egyre határozottabban megváltoztatja.

Jean-François Gautier szerint a bor napjainkban kevésbé tekinthető a szőlő gyümölcsének, sokkal inkább tudományos alapokon nyugvó technológiai eljárások termékeként fogható fel. A minőségi bor tömegfogyasztású ipari termékké vált, amire a modern marketing eszközeit alkalmazzák. Az új típusú borkultúra az 1980-as években kezdett kibontakozni a fogyasztás változó mintáinak kontextusában, amelyet folyóiratok, magazinok, útmutatók vagy más típusú kiadványok elterjedése jellemez. A gombamód szaporodó borászati szakirodalom kialakulását a borivás színtereinek kibővülése, a borklubok és a borhoz kapcsolódó fesztiválok, ünnepek létrejötte kísérte.

Az előzőekben bemutatott változások új típusú kutatói hozzáállást, szemléletmódot kívánnak, hiszen olyan új jelenségekkel találjuk szembe magunkat, amelyek értelmezése különböző társadalomtudományi megközelítések felhasználásával végezhető el.

Úgy gondolom, érdemes kísérletet tenni arra, hogy meghatározzuk a borkultúra fogalmát, amely többféle jelentésben használatos manapság. A köznyelvben egyértelműen pozitív töltetű kifejezésnek tekinthető, amely valamilyen értékkel bír. Gaál Béla és Párdányi Miklós szerint a szőlő- és bortermelés, valamint a borkereskedelem és a borfogyasztás időben egymásra rakódó hagyományainak minőségi rendszere, amely a termelés földrajzi adottságaiból, illetve a szőlővel és borral foglalkozó emberektől, nemzetek, népcsoportok sajátságaiból ered. A borkultúra egymástól elhatárolható alkotóelemekkel rendelkezik, amelyek a termesztésre, a gazdálkodásra, a forgalmazásra és a fogyasztásra vonatkoznak. A néprajz nézőpontjából tekintve a minőségi jelző megkérdőjelezhető, hiszen meglehetősen relatívnak tekinthető az, hogy mi tartozik ebbe a kategóriába, milyen mércét alkalmazzunk akkor, amikor osztályozunk. Úgy vélem, hogy érdeklődési körünkbe ugyanúgy beletartozhat a borhamisítás gyakorlatának vagy éppen a hajléktalanok borfogyasztási szokásainak a vizsgálata, mint egy exkluzív borklub rituáléinak elemzése. Tágabb értelemben tehát ide sorolható minden olyan társadalmi jelenség, amely valamiféleképpen a borkészítéshez és a borfogyasztáshoz kapcsolódik.

A globalizáció ellenére a borkultúra egy adott országon belül is tagoltnak mondható, mivel az eltérő ökológiai-természeti és társadalmi-történeti tényezőknek köszönhetően a szőlőtermő vidékek sajátos arculattal rendelkeznek, amelyek napjainkban is kitapinthatók és megragadhatók.

Marion Demossier több alkalommal tett kísérletet arra, hogy a francia borkultúra és borfogyasztási szokások társadalmi aspektusait feltárja. Több mint egy évtizedes intenzív terepmunkát követően megállapította, hogy a boriváshoz számos érték és társadalmi reprezentáció kapcsolódik, amelyek kifejezhetik a francia nemzeti, regionális és lokális identitásokat. A minőségi borok fogyasztása a múltban a burzsoázia felemel­kedéséhez kapcsolódott, és e társadalmi réteg az evés és az ivás aktusát kulturális és szociális eseménnyé alakította. A borfogyasztásban bekövetkező alapvető változások szoros összefüggésben állnak az ital táplálkozásban betöltött szerepével, amiről a hangsúly egyre inkább az érzékelésre, azaz az ízvilágra helyeződött.

Az utóbbi évtizedekben egyre fokozódó érdeklődés mutatkozik a turizmus iránt, amelyet a kutatók többféle módon igyekeztek értelmezni. A bor és a turizmus évek óta szorosan összekapcsolódik egymással, de a kormányzatok csak mostanság ismerték fel a bennük rejlő gazdasági lehetőségeket, amelyeket igyekeznek többféle módon kiaknázni. A turizmusipar számára a bor fontos motivációs cél lehet, a bor ágazatnak a turizmus pedig az értékesítés és a fogyasztókkal kialakított kapcsolatok eszközeként szolgálhat. Európa bortermelő országai mellett az Újvilágban is egyre inkább népszerűvé kezd válni a szabadidő eltöltésének ezen formája, amit jelez az a statisztikai adat is, miszerint a Napa-völgy borászatait 1996-ban 5,1 millió ember kereste fel. A borturizmus a szőlőskertek, borászatok, borfesztiválok látogatását foglalja magában, fő célja a borok és az adott borvidék megismerése. Az utóbbi évtizedekben számos szőlőtermő táj vált a világörökség részévé, amelynek eredményeként a borturizmus szervesen összekapcsolódott az örökségturizmussal. Az ebbe a kategóriába sorolható borvidékeken megtalálható az épített (pincék, présházak, településrendszerek, szakrális kisemlékek stb.) és a szellemi kulturális örökség (szüreti szokások, szőlőhegyi búcsúk stb.), amelyekhez új jelentések, funkciók társulhatnak.

Fontos mindenekelőtt a borturisták társadalmi összetételének a vizsgálata, azután értelmezni szükséges azt a folyamatot, ahogy a kívülállók számára a bortermelő közösségek reprezentálják saját szőlő- és borkultúrájukat, amely a lokális termesztési gyakorlattól az ünnepekig sok mindent felölelhet. Érdemes megismerni a helybeliek és a turisták közötti interakciókat, valamint azokat a gazdasági-társadalmi változásokat is, amelyek átformálhatják a helyi közösségeket.

A rendszerváltást követően az 1990-es években Magyarországon sorra alakultak olyan egyesületek és szervezetek, amelyek tevékenységüket, kitalált ünnepeiket a szőlőhöz és a borhoz igazították, kapcsolták. Ezeknek az újonnan létrejövő és formálódó közösségeknek a tanulmányozása számtalan lehetőséget kínál az identitás megszerkesztésének vagy éppen a jelképek és szimbólumok megalkotásának és használatának a vizsgálatára. A szőlészeti és borászati egyesületek és a borrendek olyan rítusrendszert alakítottak ki, amelyek sok esetben behálózzák az egész évet, ugyanakkor szimbolikusan megjeleníthetik a közösség határait, az avatási szertartások pedig segíthetnek integrálni az új tagokat. A Burgundiában rendezett borfesztiválok, borünnepek gazdasági és társadalmi hatásaival foglalkozott Marion Demossier több írásában is, amelyek támpontot adhatnak a hazai példák értelmezése során. A Szent Vince napjához (január 22.) kapcsolódó rituálék az 1990-es évek elejére nagy üzleti vállalkozássá nőtték ki magukat, hiszen két nap alatt több mint százezer turista kereste fel a borvidéket, akik kb. harmincezer palack bort fogyasztottak el. Jelen tanulmány szerzője Simon Andrással több alkalommal tett kísérletet arra, hogy olyan borünnepeket elemezzen, amelyek az 1990-es években kitalált hagyományként tűntek fel egy-egy szőlőtermő vidéken vagy településen. Az eddigi kutatások felhívták a figyelmet arra, hogy a borrendek és a szőlészeti-borászati egyesületek tevékenységének kísérőivé váltak a szimbólumok és a rituálék, amelyek az adott közösségről sajátos jelentéseket közvetíthetnek. Magyarország szőlő- és bortermelő településein emelt védőszentszobrok (Szent Donát, Szent Orbán stb.) vagy a szőlőbirtokosoknak, szőlőnemesítőknek állított emléktáblák a magyarországi szőlészeti-borászati múlt tárgyiasult megjelenési formáiként foghatók fel, amelyek különböző megemlékezési rítusoknak biztosíthatnak helyszínt.

Robert C. Ulin hívta fel a figyelmet arra, hogy a délnyugat-francia borok jelenlegi státusa egyrészt gazdasági és politikai történetük folyománya, másrészt annak a hagyományalkotási folyamatnak az eredménye, amelynek során a bortermelő helyeket és birtokokat a bor autentikusságával és minőségével hozták összefüggésbe. A hagyományalkotás kiemelt szerepet játszott a gazdasági sikerben és a francia bortermelők hierarchiájának a kialakításában is.

Szinte a szemünk előtt ment, illetve megy végbe a magyarországi borvidékek arculatának megszerkesztése, amelynek köszönhetően sokszor a mai gazdasági-politikai céloknak, érdekeknek megfelelően használták fel a múlt egy-egy szegmensét a kitalált logók, szimbólumok és szlogenek (pl. „Nászéjszakák bora” stb.) segítségével.

Számos tanulsággal szolgálhat a borversenyek vizsgálata is, amelyeket Magyarországon főként a hegyközségek, illetve a Magyar Szőlő- és Borkultúra Kht. szervez. Ezek egyfajta közösségi alkalmaknak tekinthetők, ame­lyek lehetőséget nyújthatnak a bortermelők közötti kapcsolatrendszer kialakítására. Sok esetben előremozdítói lehetnek a helyi szőlőtermesztésnek és borgazdaságnak, hiszen a borbírálók értékelése nyomán új ismeretekkel gazdagodhatnak a szőlősgazdák.

A Kárpát-medence szőlőtermő területei az elmúlt 100-120 esztendő folyamán jelentős változásokon mentek keresztül, hiszen egy részük elhagyatottá vált, beerdősödött, vagy kopár, lepusztult lett, más részük viszont üdülő-, illetve lakóövezetté alakult. Sok esetben eltűntek azok a kiváló bort adó dűlők, amelyeket a városok (pl. Szekszárd, Pécs, Versec stb.) terjeszkedésükkel egyszerűen bekebeleztek. Bármennyire is fájdalmasak és szomorúak ezek a történések, mégis lehetőséget nyújtanak a kutatáshoz, amely segíthet megérteni a mozgatórugókat, a jelen helyzetet előidéző folyamatok társadalmi és történeti hátterét. Az utóbbi 30-40 évben jelentős mértékben átalakult a Kárpát-medence szőlőtermő vidékeinek az építészeti kultúrája is, amely hűen tükrözte az ökológiai-történeti viszonyokat. Megfigyelhető, hogy a hagyományos jelzővel illetett épületállomány (présházak, kunyhók, szőlőspajták stb.) részben vagy teljesen eltűnt, ugyanakkor megjelentek az elsősorban rekreációs célokat szolgáló üdülők. Módosult a tárgyi környezet is, mivel a megváltozott igényeknek megfelelően háztartási berendezések, több célt szolgáló bútorzat került az épületekbe. A falakon megjelentek a borversenyeken elért eredményeket igazoló és dokumentáló oklevelek, amelyek jelzik a bor és a presztízs összekapcsolódását.

Tanulságos lehet a palackokon feltűnő, sok esetben egyedi tervezésű címkék vizsgálata is, amelyek a vizuális reprezentáció sajátos eszközeiként jelenhetnek meg, ugyanakkor tükrözhetik az adott korszak politikai-hatalmi szimbólumait is. Az 1990-es években és az ezredfordulót követően készített borcímkék közül legizgalmasabbak azok, amelyek a lokális történelem egy-egy elemét (hegyközség vagy a település pecsétje stb.) felhasználva a múlttal való tudatos kapcsolatteremtés eszközeiként foghatók fel. A számítógépes technikák széles körű elterjedésével a kistermelők számára is elérhetővé váltak az egyedi tervezésű és kivitelezésű típusok, amelyek az egyéni szimbólumhasználat módozatainak értelmezése során használhatók fel. Elemzés tárgyát képezhetik a borászatokról tudósító brosúrák és kiadványok, amelyek egy tudatosan megszerkesztett képet igyekeznek magukról közvetíteni.

A szőlőművelés és a borkészítés lehetőséget teremt a gazdasági antropológiai szempontú vizsgálatokra is, amelyek irányulhatnak a borászatok és a termelőket tömörítő szövetkezetek tanulmányozására egyaránt. A magyarországi kutatások közül említést érdemel Schwarcz Gyöngyi elemzése, amely a soltvadkerti szőlő- és bortermelők megélhetési stratégiáira fókuszál. Rámutatott arra, hogy a mennyiségi termelés helyett egyre inkább a minőség javítását lehetővé tevő beruházások és fejlesztések kerültek előtérbe. Az 1990-es években Soltvadkerten megindult a termelők körének szelekciója, a szőlőterületek és a gazdaságok koncentrációja. Kemény Márton egy vajdasági borvidék példáján próbálta meg értelmezni azt a folyamatot, ahogyan a vállalkozók önerőből szerzett vagyonukra és tudásukra alapozva teremtették meg progresszív gazdaságukat, miközben piaci térnyerésük és legitimációjuk érdekében bekapcsolódtak a hagyományról folytatott diskurzusba. Illés Péter a Vasi-Hegyhát paraszti szőlő- és borgazdálkodásának helyzetét elemezte két település, Sótony és Oszkó példáján. Felhívta a figyelmet arra, hogy a piacorientált gazdasági magatartás feltételeinek a hiányában a szőlőhegyek a környezeti értékek megőrzése mellett a közösségi léthelyzet szerveződési kereteinek kialakításában játszanak fontos szerepet.

Az utóbbi években tanúi lehetünk annak, ahogyan a bor kezdi meghódítani a városi tereket, hiszen sorra alakulnak a borklubok, indulnak a különböző típusú borkóstoló tanfolyamok, amelyek az alkoholos itallal való elmélyült megismerkedés ürügyén sajátos közösségi szerveződéseket hoznak létre. Az éttermekben megjelennek a bortrezorok, amelyek alkalmasak lehetnek arra, hogy bizonyos társadalmi csoportok kifejezhessék saját domináns státusukat szimbolikus formában, mivel egy-egy ilyen tárolóhely fenntartása, illetve palackokkal történő feltöltése komoly anyagi kiadással jár.

Írásom nem vállalkozhatott arra, hogy teljes képet adjon a modern borkultúra egyes aspektusairól és az értelmezésük során felmerülő kutatási problémákról. Sokkal inkább továbbgondolás céljából igyekeztem felvillantani azokat a területeket, ahol új perspektívák nyílhatnak a néprajzi/antropológiai szempontú szőlészeti-borászati vizsgálatok előtt. Nem szabad azonban elfeledkeznünk arról sem, hogy a néprajztudomány milyen fontos szerepet tölthet be a bortermeléshez kapcsolható kulturális örökség megszerkesztésében vagy éppen egy-egy borvidék arculatának a kialakításában a hagyományos termesztési eljárások dokumentálása, az épített környezet feltérképezése vagy a szőlőhöz és a borhoz társuló szokásokra vonatkozó folklóranyag összegyűjtése révén.

* Tanulmányom főcímében két olyan kifejezés szerepel, amelyek a hazai borkultúra kontextusában használatosak, és némi magyarázatra szorulnak. A borrendek, Európa szőlőtermő országainak bor(lovag)rendjei múltjukat, történetüket rendszerint a középkorban szőlő- és borgazdálkodással foglalkozó szerzetesrendekkel hozzák kapcsolatba, a modern közösségek azonban csak a 20. században alakultak meg és Franciaországból terjedtek el Európa szőlőtermő vidékein. A Művelt Alkoholista blog nagy népszerűségnek örvend, hiszen fennállása óta közel 2000 bort értékelt, amelyből 2008-ban egy válogatás jelent meg: A Művelt Alkoholista borzsebkönyve. Bp., 2008.


Forrás: Korunk folyóirat