Az imák városa

---

Nemigen tudok még egy olyan városról, amelyet egy nemzeti himnusz szövegében is megénekelnek.
Jeruzsálem ilyen, hiszen a Hatikva a város nevével ér véget. A több mint háromezer éves Jeruzsálem méltán élvez kitüntetett szerepet, s nem is csak a zsidó nép, a zsidó vallás, hanem a másik két nagy monoteista vallás híveinek körében is.
A történelem, a vallástörténet ismerői számára köztudomású, hogy Jeruzsálemet nem csak a zsidók tekintik szent városuknak, hiszen a kereszténység és az iszlám számára egyaránt szentnek minősül Jeruzsálem. A történelemben gyökerező vallási tisztelet, ragaszkodás azonban a város esetében nem közelebb hozza, hanem éppenséggel szembeállítja, eltávolítja egymástól a nagy egyházakat, felekezeteket.
Mert mindegyik kizárólagossággal próbálkozott, próbálkozik érvényt szerezni saját vélt és valóságos érdekeinek.
Gond van a történelmi érvekkel és az aktuális politikai szempontokkal egyaránt. Nem azért, mert esetleg nem volnának igazak, hanem talán éppen azért, mert Jeruzsálem esetében legalább annyi igazság létezik, mint ahányan saját érveik alátámasztására igyekeznek felhasználni.
Ha a történelemnek, az időrendiségnek van valami jelentősége az aktuális reálpolitikában, az kétséget kizáróan az izraeli politikai érveit erősíti, hiszen a város keletkezésének múltba vesző históriájából azt tudomásunk szerint eleddig senki sem kérdőjelezte meg, hogy több mint három évezreddel ezelőtt a zsidók királya alapította meg Jeruzsálemet. S a Templom lerombolásáig a királyság léte szinte zavartalan volt.
Később, a Krisztusban hívő egyház nevében Kelet felé induló keresztes hadak egyik legfontosabb állomásukká tették azt a várost, amelynek környékén, utcáin Jézus élte életét, majd halta kereszthalálát. A krisztusi életútra emlékeztető helyek, épületek érthetően szent helyekké váltak.
Ugyanígy értékelődött fel a Mohamedet egyházuk prófétájának hívők körében Jeruzsálem, ahol rengeteg iszlám kegyhely között a harmadik legnagyobb muzulmán templom is áll.
De vajon ezek a sok évszázaddal ezelőtti események, azok öröksége mire jogosítja fel a kései utódokat, a történelmi emlékekre hivatkozás mit segít, mit ér el? Lehet-e rájuk hivatkozva kizárólagos jogot formálni, mások - ugyanilyen történelmi érvekre épülő - érdekeit hátrébb sorolni, figyelmen kívül hagyni?
Gyaníthatóan nem létezik ezekre a kérdésekre egyetlen megnyugtató, helyes válasz - és ennek ugyancsak a történelem az oka.
A mögöttünk hagyott huszadik század véres eseményei után azok közül, akiknek a szemében szálka a zsidó állam megteremtése, sokan a holokauszt miatti egyetemes lelkifurdalást (ha egyáltalán létezik ilyen) "okolják" Izrael Állam létrejötte miatt. Pedig a második világháború utáni eseményeket ismerőknek tudniuk kellene, hogy nem Izrael megalakulása, hanem a felemás - és csalárd - módon végrehajtott nemzetközi határozatokban keresendők a máig tartó véres feszültség okai.
De a viszály gyökerei - miként a zsidó állam létrejöttéé is - az első világháború körül keresendők.
Arthur Balfour egykori brit külügyminiszter 1917-es nyilatkozatát szokás úgy emlegetni, mint az önálló zsidó haza megteremtését támogató deklarációt. Való igaz, ebben a brit korona először támogatta Palesztinában a zsidó nemzeti otthon létrehozásának gondolatát, de ez a dokumentum szólt az ott élő nem zsidók polgári és vallási jogainak, politikai státusának védelméről is.
Eleve gondot okozott, hogy ezt a nyilatkozatot az arab világ csak kiszivárogtatásokból, késedelmesen ismerhette meg, ami alapot nyújtott a félreértések, gyanakvások kialakulásához. Ami a brit ellenőrzés alatt álló Jeruzsálemet illeti, a Vatikán már akkor síkraszállt azért, hogy a város maradjon keresztény kézen.
A Balfour-deklaráció utáni években - a keresztes háborúk után - először funkcionált Jeruzsálem Palesztina fővárosaként, ahol az első komoly háborgást az váltotta ki a cionisták körében, hogy a (zsidó származású) brit főbiztos a közismerten szélsőséges arab nacionalista al-Huszeinít nevezte ki főmuftivá, akinek személye még a város arab lakosságát is megosztotta. Így gyakorlatilag kezdettől fogva elvetették az éles viszály magvát.
Aztán a harmincas években felerősödött európai zsidóüldözés nyomán fokozódott az a zsidó bevándorlás, amelynek első nagy hulláma még korábban az orosz cári birodalomról és peremvidékéről érkezett Palesztinába.
A feszültség növekedése dacára Jeruzsálem fejlődött, a növekvő város körül megépültek a zsidó és arab külvárosok. Míg magában Jeruzsálemben a zsidók, a város körül - földbirtokaik révén - az arabok kerültek többségbe.
A Brit Mandátumterület vezetői keresték a megoldást mind Palesztina megosztására, mind Jeruzsálem sorsára. A harmincas évek vége felé merült fel először a corpus separatum, a külön egységet alkotó város gondolata; a cionisták a város kettéosztása mellett voltak.
Az Izrael Állam megalakulását megelőző ENSZ-beli tárgyalásokon Jeruzsálem megint corpus separatumként merült fel. Az állam megalakulását követő fegyveres konfliktus utáni fegyverszünet megosztotta a várost Izrael és Jordánia között.
És itt érdemes egy kicsit elidőzni, mert napjaink aktualitásainak egyik fontos gyökeréhez érkeztünk. Tudni kell, hogy a fegyverszünet megkötése után egyik fél sem tett eleget annak az ENSZ-határozatnak, amely mindkettőjüket a Jeruzsálemből való kivonulásra szólította fel, hogy létre hozhassák az eredetileg tervezett corpus separatumot. 1948 novemberében a kopt püspök a jeruzsálemi Óvárosban királlyá koronázta a jordániai Abdalláhot, ami után a város keleti részét és Ciszjordániát (ahol a korábbi ENSZ-határozat értelmében az önálló palesztin államot kellett volna létrehozni) Jordánia részévé nyilvánították, majd néhány héttel később az ammáni törvényhozás kimondta Jordánia és Palesztina unióját.
Vagyis nem igaz az az érv, hogy a zsidó állam, Izrael létrejötte fosztotta meg Palesztina arab lakosságát az önálló haza megteremtésétől!
És most ugorjunk néhány évtizedet, egészen napjainkig. Emlékezünk rá, hogy tavaly, Ehud Barak miniszterelnöksége idején a diplomáciai tárgyalások szinte a megállapodásokig jutottak, szinte már "csak" Jeruzsálem kérdésében kellett volna egyezségre jutni. Ekkor került sor az őszi nagy zsidó ünnepek kezdetekor az azóta miniszterelnökké választott Ariel Saron templomhegyi látogatására, amit a palesztin szélsőségesek újabb véres konfliktus kirobbantásához használtak ürügyként.
(Megjegyzendő, hogy Saron kiélezett helyzetben nem először tett látványos lépést annak demonstrálására, hogy az általa vezetett izraeli jobboldal nem enged Jeruzsálem kérdésében. 1987 végén, nem sokkal az intifáda kirobbanása után Saron új lakásba költözött - Jeruzsálem Óvárosának muzulmánok lakta negyedében.)
A diplomáciai engedményekbe is belebukó Barak-kormány - mint emlékezetes - hajlott bizonyos kompromisszumokra, bár a nemzetközi felügyelet gondolatát ő is elvetette. Kompromisszumkészségét a palesztinok bizonyos csoportjai a gyengeség jeleként fogták fel, s az ebben rejlő veszély felismerése növelte az izraeli jobboldal támogatottságát.
A választásokon győzelmet szerző Saron által megalakított nemzeti egységkormány Jeruzsálem kérdésében eltökélt, határozott. Egyelőre nem hagy kétséget felőle, hogy az izraeli-palesztin megbékélést célzó diplomáciai tárgyalásokon nem tekinti témának Jeruzsálem kérdését, amelyet lezártnak tekint. Ezen álláspont szerint Izrael számára Jeruzsálem zsidó fennhatóság alá tartozó egységes város, Izrael Állam fővárosa, az ország elidegeníthetetlen része, amelyben az izraeli vezetés garantálja a többi vallás szent helyeinek háborítatlan nyugalmát, látogathatóságát.
Jeruzsálem pedig, túl a háromezredik évfordulón is, marad, amiként a Hatikvában is szerepel: Cion földjének szerves része.

Szántó András EREC