CSŐGL JÁNOS: HÁZASSÁGI ABC 5. rész

14. Alkalmazkodás nélkül sem megy

Van egy másik nehézsége is a házastársak egymásra találásának. Az, hogy nem vagyunk egyformák. A házasok már csak azért sem egyformák, mert rendszerint igaz, hogy az ellentétek vonzzák egymást. Nagyon sok ember számára épp az az ellenszenves, aki éppen olyan természetű és stílusú, mint ő maga.

Tehát más a párod, más vagy te. Más az ízlése, sokban más a gondolkodásmódja, a meggyőződése, mások a szokásai, más stílust hoz magával a szülői házból, máshoz van kedve és így tovább. Egyikőtök az otthonáért rajong, a másik szeret házon kívül szórakozni, látogatóba menni. Egyikőtök élére állítaná a garast, a másik vásárolni, sőt költekezni szeret. Egyikőtök csak tiszta, rendezett otthonban tud élni, a másik nem állhatja, ha "steril patika" a lakás. Egyikőtök roppant szülőtisztelő, rokonsághoz húzó, a másik ritkábban érez kedvet felkeresni a tágabb családot. Egyikőtök savanyúan szereti a tökfőzeléket, a másik édesen.

Mi a megoldás? Egyvalami, az alkalmazkodás. Aki mindenáron a maga személyiségét akarja megvalósítani, kifuttatni, a maga ízlését próbálja a másikra erőszakolni, aki nem hajlandó semmiféle kompromisszumra, az egyszerűen nem alkalmas az emberi együttélésre, a házasságra, sőt nem alkalmas a boldogságra sem.

Azért sem érdemes válni, mert egy idő után úgy érzitek, nem illetek össze. Ez egyáltalán nem baj. Kezdetben az ellentétes mivoltotok vonzott benneteket egymáshoz, később legyen igaz, hogy az ellentétek kiegészítik egymást! Csak éppen alkalmazkodnotok kell mindkettőtöknek. Enélkül egyszerűen nem megy. És ne feledjétek, a sokadik házasságban sem menne!

Igen, esetleges új párotok is más lenne, hozzá is kellene alkalmazkodnotok. És ha történetesen mégiscsak sikerülne olyant találnotok, aki majdnem egészen olyan ízlésű, gondolkodású, mint ti, akkor azt, szegényt, nagyon hamar elunnátok. Hiába, olyan az ember, hogy szereti a másságot, csak éppen meg kell tanulnia együtt élni vele. Legjobb ezt az első házasságban megtanulni, sőt, csak abban igazán jó.

Boldog az ember, aki ezzel az elhatározással megy bele a házasságba: "az én életem célja az, hogy a páromat boldoggá tegyem. Legyen meg hát mindenben a kedve! Én alkalmazkodni fogok hozzá száz százalékig."

Mindenben? És nem sok ez a száz százalék? Nem lenne igazságosabb fele-fele arányban alkalmazkodni? De, igazságosabb, sőt jobb lenne. Csak éppen a gyakorlatban megvalósíthatatlan, ha kifejezetten így akartok felezni. Mert adott esetben - például ma délután kirándulni menjünk vagy moziba - vajon miként lehet eldönteni, éppen most kin van az alkalmazkodás sora? Vagy jó lenne méricskélni, hogy eddig ki alkalmazkodott többet?

Mindketten igyekezzetek száz százalékig alkalmazkodni. Ha van bennetek egy szemernyi szeretet és becsületérzés, akkor - látva a másik iparkodását - viszonozzátok alkalmazkodását. Így aztán ki fog jönni az ideális fele-fele. Egyébként sem az a boldogabb, akinek megvan a maga akarata, hanem aki átéli, hogy jó volt a párjához, hogy az most azért érzi jól magát, mert ő, a társa, nagylelkű volt. Van valami ebben az alkotás gyönyörűségéből: párunk jó közérzetét teremtjük meg engedékenységünkkel.

15. Ki az úr a házban?

Előbb-utóbb a legtöbb házasságban felmerül nyíltan vagy hamu alatt: ki legyen az úr a házban. Valamikor törvénynek látszott, hogy a férfi az úr és parancsoló. Úgy érzem, nem isteni rendelésről van szó, amikor - a Biblia szerint - a paradicsomi bűnbeesés után az Úr kimondja, hogy az asszony felett a férje fog uralkodni. Nem előírás ez, hanem Éva büntetése. Éppen olyan büntetés, mint az, hogy fájdalommal fog szülni, hogy a föld tövissel és bojtorjánnal keseríti az ember életét és hogy izzadni fog a kenyérkereső munkában.

Igen, mindez büntetés, nem erkölcsi parancs. Egyáltalán nem vétkezik az az ember, aki fájdalommentes szülésre törekszik, aki a munkából igyekszik kiküszöbölni a verejtéket és vitézül harcol a természet "rossz akarata" ellen. Ugyanígy jól teszik a házaspárok, ha egyetértő családkormányzásra törekszenek, olyan együttélésre, amelyben nincs úr és cseléd, csak két egészen egymásért élő ember.

Öreg hiba, ha a házasságban komoly kérdésként felmerül, ha nyílt vita tárgya, hogy ki parancsol. Sajnos, akadnak basáskodásra hajlamos férjek, akik körül lábujjhegyen kell közlekednie a családnak, akik csak utasítgatnak, akik csak kihasználják asszonyuk munkaerejét és feltétlen, egyoldalú alkalmazkodást, alázatot követelnek. Mint ahogy vannak harcias és uralkodásra termett nők, akik "papucskormány" megvalósítására törekednek. Mindkét családi "államforma" helytelen, elítélendő.

A boldogságot ez meg szokta ölni, mert szeretni igazán az tud, aki felnézhet arra, akit szeret. Ámde hogy nézhet fel a férj cseléddé alázott feleségére, és hogyan nézhet fel a feleség papucs alá kényszerített urára? Nincs ott bensőséges szeretet, ahol bármelyik fél uralkodik.

Aztán bármennyire jólesik valakinek uralkodni más, mások felett, Jézus a valóságra mutatott rá, amikor kimondta: boldog csak a szolgálat, az áldozatosság jegyében lehet bárki. Aki önmagát keresi, elveszíti az életet. Aki odaadó szeretetben szolgál, azé az élet, a felemelő életérzés és ráadásul a mennyei örök élet.

Óhatatlanul bekövetkezik, hogy valamelyik házastársé lesz a vezető szerep. Ez nem baj, hiszen természetes, hogy időnként a döntést csak ki kell mondania valakinek, és az is tény, hogy egyikük inkább termett vezetésre, mint a másikuk. Csak uralkodás ne legyen belőle. Vezető szerep a szolgálat jegyében - ez legyen a jelszó és a gyakorlat.

Józanul gondolkodó emberek között egyébként sem az a lényeges, ki dönt, melyikük kerekedik fölül egy-egy ügyben és általában, hanem az, hogy a dolgok jól menjenek. Minden ügyben az vigye a vezérszólamot, aki abban a kérdésben jártasabb, alkalmasabb, ügyesebb, okosabb. Más ügyekben majd a másik félre áll mindez, akkor ő fog "vezényelni".

Ha nehéz eldöntenetek, hogy adott esetben melyikőtök terve jobb, akkor se legyen ebből hiúsági kérdés. Hallgassátok meg egymás érveit, jóindulatú érdeklődéssel, ne személyeskedjetek, ne emlegessétek ilyenkor egymás hibáit, balfogásait, hanem az ügyre összpontosítsatok. És ne drukkoljatok azért, hogy a másik elgondolása kátyúba vezessen. Ha ez mégis megtörténnék, ne diadalmasan vessétek ezt párotok szemére, ne gúnyoljátok. Inkább vállvetve igyekezzetek mindent helyrehozni.

Nem az uralkodás tehát a kérdés, hanem a kölcsönös alkalmazkodás. Ezen nem csak azt értem, hogy tekintetbe kell vennetek a másik akaratát, egyéniségét, elképzelését, vágyát, ízlését, hanem azt is, hogy egymás sorsához is alkalmazkodnotok kell. A jó házasság vállalt sorsközösség, a szolgálat szellemében. Ha tehát egyikőtök hosszabb ideig beteg, esetleg végleg munkaképtelenné válik, önfeláldozóan ki kell tartani mellette. Ha valamelyikőtök hivatásában következik be törés, akkor is segíteni kell nagy megértéssel és a bátorítás szándékával. Ha valamelyikőtök szülei ápolásra szorulnak, ezt is meg kell érteni. Ebben ne akadályozzátok társatokat, hanem segítsétek. Még abba is bele kell nyugodni, ha esetleg kénytelenek vagytok egyik vagy másik szülőt magatokhoz venni.

Aki ember akar maradni Isten, az emberek és önmaga előtt, annak vállalnia kell házastársát, annak sorsát és a felelősséget a közös életért. Jézus tökéletesen értett az emberi természethez, összehasonlíthatatlanul jobban, mint bárki más. Ő mondta: az lel csak igazi önmagára, az találja meg teljes értelemben a maga életét, aki hajlandó a feladatok és az esetleg ezzel járó szenvedések, erőfeszítések, lemondások keresztjét magára venni, hősiesen hordozni.

16. Ne nyugodjék le a nap haragotok felett!

Mivel nem vagyunk angyalok, bizony a házasságban is jócskán akad nézeteltérés, civakodás, összeszólalkozás, van, amikor megsértik egymást, összevesznek azok is, akiknek a szíve tele van szeretettel. Ha csak szerelmesek egymásba férj és feleség, ha csak ez az ösztönös érzés köti össze őket, akkor az összeütközések nyomán a szeretet lassan, de biztosan átfordul valamiféle gyűlöletbe. De ha megtalálta egymást a lelkük is, ha jó barátságot alakítottak ki, akkor sokkal könnyebb megtartani a parancsot: Ne nyugodjék le a nap haragotok felett!

Nem az a baj, ha időnként hajba kapnak a házastársak. Az a nagy baj, ha efölött nem képesek napirendre térni. Nem az rontja el az együttélést, aki néha felcsattan, odamond, hanem az, aki nem hajlandó megbocsátani, aki durcáskodik, felemlegeti sérelmeit, mindig újrakezdi.

A jó barát nem lovagol a sérelmein, nem nyalogatja sértődötten lelki sebeit, nem álmodozik bosszúról, hanem szégyelli magát azért, hogy összekaptak, hogy ő maga nem volt eléggé fegyelmezett, bölcs, belátó. Nem azt mérlegeli, ki volt a hibás, ki kezdte, kinek kell elkezdeni a kibékülést, hanem maga keresi a közeledést, szívesen kér bocsánatot is, vagy mond engesztelő szót, tesz békülékeny gesztust, iparkodik egészen felengedni, minden rosszat elfelejteni.

Sajnos az ember hajlamos sokáig emlékezni a rosszra, a jót meg gyorsan feledi. Ezért nem árt, ha a házasok szívesen nosztalgiáznak, azaz felelevenítik azokat az emlékeket, amelyek mindkettőjük számára szépek voltak, amikor nagyon örültek egymásnak. "Emlékszel, amikor először megszorítottad a kezemet..."

Nem mondom, hogy kizárólagos jelszó legyen a "csak a szépre emlékezem", szabad felidézni a nem szépet is, de a mód nagyon fontos. Ne legyen a kellemetlenre való emlékezésben semmi szemrehányás, éllel való felemlegetés. Ilyenformán mondjátok: "Emlékszel, amikor először vesztünk össze komolyan? Milyen buták voltunk mindketten, hogy felfújtuk a semmit! Szerencsére azóta megokosodtunk." A távolság maga is szépít, de még inkább az a tudat, hogy a sok apró vagy nagyobb rosszból is jó jött ki, mert igaz ember módjára tudjátok szeretni egymást. Ez az emlékezés azért nagyon üdvös, mert így elmélyül bennetek az összetartozás tudata, és ez felvértez a jelen esetleges kísértései ellen, segít mindent könnyebben megbocsátani, gyorsan feledni.

* * *

Azt mondtam, meg kell tanulnotok mindent "lenyelni" egymástól. Általában így is van. De azért az sem árt, ha óvatosan nevelitek egymást. Ezt azoknak mondom bátran, akik baráti, lelki kapcsolatba tudtak kerülni egymással.

Válóperekkor a felek egymást vádolva hetet-havat összehordanak, legalábbis gyakran tesznek így. A bíró megkérdezi, megbeszélték-e mindezt házasságuk alatt. Rendszerint azt felelik, nem, s hogy miért, arra azt mondják, mert nem akarták még jobban rontani a helyzetet.

Reális elgondolás ez, ha nincs lelki kapcsolat. Akik nem barátok, bizony csak ingerlik egymást, ha figyelmeztetik a másikat hibáira. A jó barátok viszont ezt is képesek úgy csinálni, hogy jó jöjjön ki belőle. És szükség is van rá. Mert a sok kis tüske, amit egymásba szúrnak, idővel elgennyesedhet, megmérgezheti köztük a légkört. Jobb hát legalább a nagyobb tüskéket idejében kihúzni.

Könnyen előfordul, hogy egyiküket bántja a másik bizonyos viselkedése. Ugyanakkor a másikban ez nemcsak nem szándékos, de eszébe sem jut, hogy kicsit is bántó lehet ez a magatartás. Sok hibájáról egyszerűen nem tud az ember, "nem veszi észre magát". Íme egy példa:

Egy asszony azt panaszolta a barátnőjének, hogy a férje nem hajlandó vele emberek közé, társaságba menni, ő meg börtönben érzi magát, mindig csak otthon, a négy fal között. Barátnője megjegyezte: ő nem csodálkozik a férj viselkedésén. Az asszonyka ugyanis úgy viselkedett párszor a társaságban, hogy az bánthatta az urát. A feleség megdöbbent, nem tudta elképzelni, mit vétett. A barátnő felvilágosította: túl sok intimitást mesélt a házasságukról, férje apróbb hibáiról, általában mindig a férjéről beszélt. Otthon aztán a fiatalasszony előhozta a dolgot a férjének. Kiderült, igaza volt a barátnőjének. A férjnek valóban rosszul esett a feleség fecsegése, ezért zárkózott el a társaságba járástól. Tanulság: a férj jobban tette volna, ha gyengéden figyelmezteti párját, aki nem rosszindulatból locsogott, inkább az a boldogság beszéltette, milyen összetartozók imádott férjével.

Persze ne olyankor húzogassátok a tüskéket, amikor idegesek vagytok, amikor éppen veszekedés kezdődik köztetek. Alkalmas időpontot kell találni. És ne várjátok, hogy a párotok kitörő örömmel hallgassa, hogy kifogásotok van ellene. Ezt nem boldogság hallani, de majd megemészti. Legyetek tapintatosak, gyöngédek, megértők, érezze társatok, hogy igazi jóindulat beszél belőletek. És ne feledjétek, okosan nevelgetni csak azok képesek egymást, akik igazán jó barátok.

Forrás: Polczer Porta