2008. november 11., kedd

Márai Sándor: Ellenfél, A tapintatról és a gyöngédségről



Márai Sándor: Ellenfél

Nem félek a bombáktól, a tankoktól, sem a hírhedt és fogvicsorgató ellenfelektől. Szemlét tartok a világ felett, s megdöbbenve érzem, hogy semmi nem köt elég erősen, tehát nem is félek már semmitől. Csak az fél, akinek van mit veszteni.
De önmagamtól, nem tagadom, félek még kissé. Gyanakvással szemlélem magam, ezt a különös ellenfelet, kinek minden titkos gondolatát ismerem, s lépéseit és cselekedeteit mégsem tudom kiszámítani. Félek önmagamtól, minden eszközzel védekezem magam ellen, fegyelmezem, és ha kell, megfélemlítem, sőt büntetem magam. De ki az erősebb?...
Néha félek, hogy végül mégis ő az erősebb, a másik én, az ismerős és érthetetlen, akinek nincs névjegye, nincs teste, és aki legalább olyan erősen én, mint a kezem, vagy a szemem.
Félek, hogy mégis erősebb, mert fölényesen bánik velem, mint egy vívó, aki talán le is becsüli ellenfelét: sebeket ad, óvatosan és játékosan, s talán csak azért nem döf le, mert - egyelőre - mulattatja ez az aránytalan bajvívás. Pardont kérjek tőle? Akkor nincs értelme az egésznek. Szökjek meg az életből? Akkor ő győzött. Semmit nem tehetek. Nem elég meggyőzni és leteperni az ellenfelet. El is kell viselni. Ez a nehezebb.




Márai Sándor: A tapintatról és a gyöngédségről

Mert van valami, ami több és értékesebb, mint a tudás, az értelem, igen, becsesebb, mint a jóság. Van egyfajta tapintat, ami az emberi teljesítmény felsőfoka Az a fajta gyöngédség, mely láthatatlan, színtelen és íztelen, s mégis nélkülözhetetlen, mint fertőzéses, járványos vidéken a forralt víz, mely nélkül szomjan pusztul, vagy beteg lesz az ember. Az a tapintat és gyöngédség mely, mint valami csodálatos zenei hallás örökké figyelmeztet egy embert mi sok és mi kevés az emberi dolgokban, mit szabad és mi túlzás, mi fáj a másiknak, és mi olyan "jó", hogy ellenségünk lesz ha megajándékozzuk vele és nem tudja meghálálni? Ez a tapintat, mely nem csak a megfelelő szavakat és hangsúlyt ismeri, hanem a hallgatás gyöngédségét is. Vannak ritka emberek, akik tudják ezt. Akik a jóságot, mely mindig önzés is, pártolták és nemesítették, s nem okoznak soha fájdalmat barátságukkal, vagy rokonszenvükkel, nem terhesek közeledésükkel, nem mondanak soha egy szóval többet, mint amit a másik el tud viselni, s mintha külön, nagyon finom hallószerveik lennének, úgy neszelik mi az, ami a másiknak fájhat. S mindig tudnak másról beszélni. S oly élesen hallanak mindent, ami veszélyes az emberek között, mint az elektromos hallgató fülek érzékelik a nagy magasságban felhők között közeledő láthatatlan ellenséges gépmadarakat. A tapintat és a gyöngédség emberfölöttien érzékel. Igen, e két képesség emberfölötti.

Forrás


Nincsenek megjegyzések: