Püspöki székesegyházak 1.rész

A 18. század elejétől a püspöki, érseki rezidenciák voltak az igényes műzene legfőbb mecénásai. A tekintélyes vagyonnal rendelkező püspökök bőkezűen áldoztak a zene támogatására: zenei együttes fenntartására, kották, hangszerek beszerzésére.

A két érsekség történelmi helyzetéből adódóan nem tudott rangjához méltó egyházzenei életet kialakítani. Az esztergomi érsekség a török időkben Nagyszombatban székelt, az érsekek viszont szívesebben tartózkodtak az ország fővárosává előlépett Pozsonyban. Pozsonyi rezidenciájukon alkalmaztak muzsikusokat, zenekarokat. A kalocsai érsekség az ország egyik legtöbbet szenvedett vidékén feküdt, így a 18. század első felében az érsekek az újjáépítéssel voltak elfoglalva.

A győri püspökség

A püspöki székhelyek között talán Győr volt a legjobb helyzetben. Mivel a törökök csupán néhány évre foglalták el a 16. század végén, a város szinte folyamatosan fejlődött. A kultúra felvirágoztatásában fontos szerepet játszottak a székesegyház püspökei. Széchényi György restauráltatta a templomot, majd 1684-ben egy alapítványt hívott életre Cassa musicorum néven, melynek kamataiból a győri, a soproni és szombathelyi egyházzenei együttes tagjait fizették mintegy 150 éven át. A 18. századi legnevesebb püspök Zichy Ferenc újabb intézkedései (a püspökvár felújítása, új orgona építtetése) a székesegyház zeneéletének kiemelkedő fejlődését alapozták meg.

A székesegyház együttese a 18. század folyamán nagyjából tíz állandó tagból állt, emellett különböző alapítványoknak köszönhetően alkalmanként egyre több hangszerest alkalmaztak, így duplázott vonósokat valamint számos fa- és rézfúvóst is. Az együttes 1791-ben volt a legnépesebb (14 állandó tagot számlált, akik mellett kisegítők is közreműködtek a templom kórusán).

A capella rangját és színvonalát illusztrálja, hogy kiválóan képzett muzsikusok is szívesen vállaltak állást a templomban. A zenészek nem kis része a birodalom legjelentősebb egyházzenei központjaiból, elsősorban a közeli Kismartonból, ill. Bécsből érkezett. Az Esterházy-udvarral való szoros kapcsolatot leginkább a játszott repertoár hasonlósága bizonyítja. A bécsi udvarhoz fűződő szorosabb kontaktust egy neves zeneszerző jelenléte is bizonyítja: 1755-57 között Győrben élt a fiatal Albrechtsberger. Győri tartózkodása alatt több egyházi művet komponált (legalábbis ezek autográfján maradt fenn a „Győrött komponáltam” feljegyzés). Albrechtsberger működése is a város virágzó, zeneileg vonzó légkörét bizonyítja. Szintén a császárvárosból érkezett Ignaz Kunath, aki 1747 -től működött a győri székesegyház zenekarában kürtösként. A székesegyház kottatára 21 kompozícióját őrzi.

A székesegyház első fontos vezetője Mechler András volt, aki 1711-ben alig húsz évesen került a karnagyi székbe. Több mint 50 éven át, 1766-ban bekövetkezett halálig vezette a capellát. Az ő nevéhez fűződik az együttes megerősítése, a jó képzettségű zenészek szerződtetése, a kottatár gyarapítása, és hangszerek beszerzése. Mechler keze nyomát a gyűjtemény mintegy félszáz darabja őrzi. Valószínűleg ő maga is komponált: a kézírásában olvasható anonym művek között minden bizonnyal saját szerzeményei is vannak.

1766 őszén, (egy korábbi próbajátékon való sikeres szereplés után) Istvánffy Benedekzsolozsma napi végzésének vezetése, a vasár- és ünnepnapok zenekaros miséjének ellátása, énektanítás a kispapoknak. Emellett kottákat másolt: idősebb zeneszerzők (pl. feltételezett mestere, G.J. Werner) műveit és kortársainak friss termését (pl. K.D.v.Dittersdorf, J. Haydn darabjait). Kiváló ízlését és tájékozottságát tanúsítja a kompozíciók kiválasztása. A kottatár bővítése mellett a karnagy a hangszerek megújításáért, karbantartásáért is felelős volt. (1733–1778) lett a székesegyház orgonista–karnagya. Az állás rendkívül sokféle feladattal járt. Istvánffy kötelessége volt a teljes gregorián

Istvánffy generációjának zeneszerzői között különleges helyet foglal el: nemcsak azért, mert a korabeli Magyarországon működött egyházi zeneszerzők sorában szinte az egyetlen magyar származású muzsikus, hanem mindenekelőtt zeneszerzői tehetsége biztosít számára kiemelt helyet a magyar zenetörténetben. Alkotásai alapján őt tekinthetjük a 18. század legtehetségesebb és legjelentősebb zeneszerzőjének.

Istvánffy Benedeknek mindössze tizenkét műve maradt fenn. Biztosra vehetjük – s erre éppen a megmaradt alkotások kivételesen magas színvonala a legfőbb érv – hogy ennél jóval többet komponált. Az ismert művek – csekély számuk ellenére – stilárisan nagyon sokfélék. Egy részük (himnuszok, antifónák) a barokk stílusban jellemző ellenpontos szerkesztést és harmonizálást, a stile antico írásmódot követi. A művek másik csoportja (a két ünnepi mise), és az offertóriumok a szerző korának legmodernebb klasszikus zenei nyelvét használja. Néhány tétel a két stílus közötti átmenetet képviseli.

Istvánffy működését áttekintve elmondhatjuk, hogy a győri székesegyház zenei tekintetben az ő karnagyi működése idején (1766-78 között) élte fénykorát.

Forrás: Magyar Zenetörténet