A fogadás kacsazsírja; Szinte visszhang; ...(versek)

Kenéz Ferenc

A fogadás kacsazsírja

A bizottság, ha kiszemelne,

bizony-bizony igen meglepne,

félrenyelnék, hogy tán félrenyaltam,

hisz az igazi holdat rég elnyaraltam,

meg hogy a lépték, és a mérték,

kiét nem adták, kiét nem kérték,

és hát ki kinek lop abból a másból,

hogy lett hívő a sok hitetlen Tamásból,

kik az ostyaosztásra felszenteltettek,

bírják bizalmát a trendnek,

s most kinyilvánítják komoly pofával,

már megbeszélték minden kofával,

súlyodat, mint a kacsazsírt, üdén kimérték,

fénylett orcájuk és cuppogott a mérték,

hogy lám-lám, barátom, végre, végre,

idecuppantál te is, idejébe’,

mielőtt elropogtatnánk jó

pirítós kenyerünkön, érezd, barátom,

itt hordtunk a tenyerünkön.

Szinte visszhang

Fáj, hogy nem éltem bűntelen,

és átal mentem sok-sok ajtón,

átmentem tán túl sok ajtón,

s túl sokáig álltam fényben.

S kértem mégis újabb ajtót,

újabb ajtót, újabb fényben,

nem híren, és nem kenyéren,

ajtón éltem, ajtón s fényen.

A sorvégi pont

A fiatal költők csak

óhajtó mondatokat írnak.

Bármiről beszéljenek is,

az mind csupa-csupa óhajtás.

A sorvégi pont,

az is csupán egy végsőkig lecsupaszított

formája az óhajtásuknak.

Ezért olyan tökéletes a világuk.

Az óhajtást nem lehet elvéteni,

és hát tulajdonképpen nem

lehet elméretezni sem.

Voltam, voltam fiatal költő.

Ismerem ezt az érzést.

Madártérkép s glória

Az újszülöttnek minden kijár,

mi fénybe szólít, de nem örökre.

Addig jár minden, csak addig jár,

míg el nem indul kinek-kinek

a kicsi malma, kinek-kinek

kis borsszem-ökre.

Attól kezdve a menny leáll,

hiány termelődik majd és többlet,

méricskélnek az akadémiák,

ki vásott el, s ki az, ki több lett,

de addig kijár, mindnek kijár,

mit csak te adhatsz, nem a haza

s nem az akadémia:

minden újszülöttnek kijár

a madártérkép s a glória.

A világ írófüzete

Oldásban, kötésben,

kifakulásban, elfeketedésben,

torok-szorításban, haranggá-válásban,

fellegek tornyában, gyalogúttá letten,

egyes-egyedülben, ketten, mind a ketten,

a rozsdában s a rozsban,

a húsban és a holdban,

ú a hosszú útban,

é a kéklő égben,

vonatút ú-jában hazatelepülten,

egecskék gé-jében visszapenderülten,

öntettem betűbe, üttettem viaszba,

minden, mi volt eddig:

ablakon kiszórva –

látsszam átderengve,

már-már észrevétlen,

vízjelként a világ

írófüzetében.

Forrás: Korunk