Robert Burns, a skótok Petőfije

Robbie Burns kétségtelenül Skócia egyik legnevesebb poétája. Persze számos más irodalmi zsenit is büszkén felsorolhatunk (elég, ha említjük Sir Walter Scott-ot), mégis Burns az, aki egybeforrt a skót identitással, a skót történelemmel, végérvényesen beitta magát a skótok lelkébe.

Jómagam is ellátogattam Ayr városába, ahol Burns egykori szülőháza ma is korhű megjelenésével hirdeti a poéta nagyságát. Némileg fura, hogy a nádtetejű vályogház épp az egyik főutcán áll, szépen megbújva a ma már modernnek számító lakóépületek között. Olyan, mintha csak valaki épp ott felejtette volna. A Robert Burns Cottage, azaz Burns kunyhója mellett aprócska kávézó és egy kicsiny, de annál ízlésesebb információs kiállítás várja az érdeklődőket. A vitrinekben Burns-höz kapcsolódó ereklyék, köztük számos eredeti kézirat. Kétségtelenül ez való a költő emlékéhez, nem hivalkodó, nem gigászi megacentrum, hanem egy aprócska, de annál többet mondó kiállítás. A kunyhóhoz egy aprócska kert is tartozik, ahol a kényelmes padok feltehetően azt szolgálják, hogy a hely szellemének megfelelően az ember épp a saját Burns-kötetét lapozgassa fel, magában a világrengető sorokat mormolva.

A Burns Emlékpark

A háztól néhány méterre, elképesztően gyönyörű luxusházaktól szegélyezve – természetesen kihasználva Burns kulturtörténeti értékét és turisztikai vonzerejét –, egy némileg nagyobb kulturális komplexum várja a látogatókat. Mellette a Burns Heritage Park, azaz a Burns Emlékpark található, közepén egy apró, toronyhoz hasonlító emlékhellyel. A parkba, amely voltaképpen egy hangulatos kert, igen kalandos a bejutás. Nem áll ott holmi jegyszedő, hogy letépje a ticketek perforált sarkait. Nem, nem. Ez kérem a huszonegyedik század. Legalábbis itt, a látogatói centrumban, ahol egy igen kiváló önkiszolgáló étterem is kipróbálásra vár. Az ember, miután átverekedte magát a szuvenírbolton, megválthatja jegyét a parkba. Ezért cserébe egy számkódot kap, amely a kert bejáratát elálló vaskaput nyitja. Igen, csúcstechnika, amely egy 1700-as évekbeli költőt ünnepel. Miután átgyömöszöltem magam a parkolón és a kertkapuhoz vezető úton, tényleg ott volt az ominózus kapu. A kód pedig működött. Beütöttem a számkombinációt – ami természetesen attól a perctől már nem élt – és a kapu komótosan kinyílt. Magyar emberként már épp azon kezdtem el kombinálni, hogy amíg ez a vasszerkezet kinyílik és becsukódik, nemcsak én, de még számos – nem létező – útitársam is be tudna férni a résen. De ez is csak engem minősít. A kert valóban szép, bár feltehetőleg tavasszal és ősszel sokkal többet mutat magából.

Burns élete és munkássága

Térjünk azonban rá Burns életére és munkásságára, mert mindenképpen megérdemli. A skótok Robbie Burns-e 1759. január 25-én született Ayr városában. Ez a nap azóta is a skótok egyik nemzeti ünnepe. Ezeken a napokon tartják meg azokat a Burns-esteket, amelyeken tisztelettel adóznak a költő emlékének, majd „leszúrják” a nemzeti eledelnek számító haggis-t, és hedonisták módjára esznek, isznak, mulatoznak. Igazuk is van. Burns tehát Ayr-ban született, Skócia dél-nyugati részén egy igen szegény kertész legidősebb fiaként. Apja, William Burnes, vagy Burness (több változat is ismert) a Doon partján dolgozott Ayrshire-ben. Annak ellenére, hogy Burns-ék különösen szegények voltak, Robbie-nak igyekeztek minden lehetőséget megadni arra, hogy tanulhasson és kiemelkedhessen saját helyzetéből. A kis kunyhó is hűen tükrözi, milyen körülmények között élt a család. Egy fedél alatt laktak az állatokkal, az egyik lakószoba közvetlen szomszédságában egy tehén és néhány szárnyas húzta meg magát. (Itt jegyzem meg, hogy a kunyhóban félóránként diavetítést tartanak Burns életútjáról. Igazán hangulatos program, hisz a neves poéta saját szülőházában, a nyikorgó padra alig pár ember tud leülni, ez pedig egészen családiassá teszi a programot)

De térjünk vissza Robbie-hoz. A költő igyekezett tisztességesen kihasználni az apja nyújtotta szerény lehetőségeket, előbb három évig egy szomszédos faluban tanult, majd később hosszabb-rövidebb ideig három másik környékbeli intézményben nevelkedett. Egészen kiválóra fejlesztette angol nyelvtudását, de megismerkedett a francia nyelv szépségeivel is, olvasni állítólag ezen a nyelven is szinte folyékonyan tudott. Már ekkor megmutatkozott irodalmi vénája, folyamatosan a könyveket bújta, az akkori angol irodalom kis szakértője és rajongója lett. Apja 1766-ban kölcsönpénzből kibérelte a Mount Oliphant farmot, amin az alig hétéves Robbie-nak is ki kellett vennie a részét a munkából. Ez igen megterhelte a gyereket, ami súlyosan károsította egészségét.

Hasznos és haszontalan tapasztalatok

A család majd hét évvel később ismét elköltözött, méghozzá Lochlea-be, ahol is Burns egy szomszédos városban, Irvine-ban kezdett lenszabászatot tanulni. Ennek egyetlen eredménye, hogy időközben megismerkedik egy kicsapongó életű tengerésszel, aki mindenféle buja őrületbe viszi bele a fiatal költőt, aki így számos hasznos és haszontalan tapasztalatot szerzett. Robert apja 1784-ben meghal, a fiúk egyedül maradnak. Robbie és Gilbert nevű fivére kibérlik a Mossgiel-farmot és gazdálkodásba fognak. De ahogyan eddig is minden, amibe Burns-ék belekezdtek, a farmergazdálkodás is kudarcot vallott. Időközben Robert még házasságon kívüli, intim kapcsolatot ápolt egy Jean Armour nevű hölggyel, amiért még külön megbüntették és kiközösítették.

Váratlan babérok

Üzleti kudarcai miatt, amihez hozzájárult az is, hogy apósjelöltje minden áron gátat akart szabni a Jean és közte lévő viszonynak, Robert úgy döntött, hogy elege van az egészből, és inkább elhagyja az országot. Egy ilyen hosszú utazáshoz azonban nem kevés pénz kell, Burns-nek pedig nem volt egy vasa sem. Hogy valami pénzhez jusson, 1786-ban, Kilmarnockban kiadja addig elkészült verseit. Azokat, amelyeket eddig írt. A kötet nem várt sikert aratott, és Robert az év irodalmi híressége lett Skóciában, így ahelyett, hogy emigrált volna, felköltözött Edinburgh-ba, a kultúra egyik fellegvárába. Egy évvel később bővített kiadást jelentet meg, amely szintén nagy sikert arat. Sikerét pénzre váltva anyagilag is támogatni tudta Mossgiel-ben rekedt bátyját és saját magának is vett egy farmot, Ellisland-et Dumfriesshire-ben. Hírneve messzire elért, és irodalmi sikere – hogy, hogy nem – még korábbi apósjelöltjének szívét is meglágyította, aki immár örömmel ölelte keblére a híres, és egyre gazdagodó Robertet. Most már szívesen hozzáadta lányát feleségül. Az ifjú pár visszatért Ellisland-re, ahol még egyszer, utoljára farmgazdálkodásba fogott. 1791-ben azonban elhagyta Ellisland-et is, mivel egészsége megromlott és a kedvét is elvesztette. Végérvényesen belátta, hogy a vidéki élet, a gazdálkodás nem neki való. Elköltözött Dumfries-be, ahol el tudott helyezkedni a kincstárban, de munkáját elkedvetlenítőnek, monotonnak és lehangolónak vélte. Egészsége is folyamatosan romlott, harmincnyolc éves korában örökre feladta a küzdelmet.

Burns munkássága

Burns munkásságát sokan és sokféleképpen elemezték már. Nagyok és magukat nagynak tartók egyaránt. Azt gondoltam ezen ponton túl beszéljen helyettem Szerb Antal. Kölcsönvettem hát Burns-ről írt sorait, mert úgy hiszem, nála jobban senki sem tudná összefoglalni mindazt, amiről Burns művei szólnak, amiről a Burns-érzés szól. Íme:

… „ A preromantika, amely általában felszabadítóan hat a kis nemzetekre, a skótok fénykora. Osszián kétes és a balladák kétségtelen dicsőségéhez harmadik, talán legnagyobb dicsőség gyanánt járul, hogy Skócia adta a világnak Robert Burnsöt. (...) ha a szellem ráeszmél egy igazságra, sosem késnek a tények, amelyek igazolják. Alig fedezte fel a preromantika a népköltészet értékét, megjelent a színen a nagy népi költő Burns személyében. A kritika, mint a népballadákkal szemben, óvatosságra int a népi költő fogalmával szemben is. Burns nem pattant ki a néplélek misztikus mélyeiből. Éppoly tudatos gonddal készült a költői pályára, mint minden nagy költő; egész gyermek- és ifjúkorában folyton olvasott, megtanult franciául, naplót írt, levelezett, hogy stílusát javítsa, vitatkozott, hogy eszméi tisztuljanak. „Soha szív nem dobogott az enyémnél hevesebben azért, hogy kitűnjék” – írja. Bonyolult és érzékeny lélek, sokszorosan szenvedte a szegénység minden szenvedését. A skót nép sem egészen az, amit minálunk népen értenek. A presbiteriánus egyház önkormányzati rendszere az évszázadok folyamán kiélesítette a puritán farmerek kritikai érzékét és szellemi érdeklődését. Burns családjában ebéd közben mindenki olvasott, istentiszteletre, igehirdetést hallgatni úgy mentek, mint a kényes közönség a színházba.

Burns költészetét nem a semmiből, nem titokzatos népgyökerekből merítette, hanem a skót költészet évszázados hagyományaiból; eredetileg udvari irodalom volt, de ebben az időben már rég leszállt az alsó társadalmi osztályokhoz. Énekeit ismert skót költemények dallamára szerezte. Mintegy összefoglalta mindazt, ami a skót hagyományban szép és költői volt.

Amikor mégis népi költőnek neveztük, akkor népi származásán kívül elsősorban arra gondoltunk, hogy legjobb költeményei olyan művészeti értékeket tartalmaznak, mint a népdalok: egyszerűek, egységesek, felbonthatatlan lírai atomok. Beláthatatlan fontosságú újításuk ez az egyszerűség; ma, a múlt század nagy népi ihletésű lírikusai, Heine és Petőfi után, már szinte el sem tudjuk képzelni, mit jelentett ez az egyszerűség a 18. században, a klasszikus, feldíszített költői „dikció” korában.

Egyszerűségük varázsához hozzájárult a nyelv is; Burns jó verseit nem az angol irodalmi nyelven írta, hanem skót nyelvjárásban, tehát olyan nyelven, amely angol közönsége számára irodalomtól szűz, új nyelv volt, minden fordulata élmény és újszerű kifejezés. És ugyanakkor ősi, archaikus hatású nyelv, mert a nagy balladák nyelve.

És még egy titka van Burns varázsának, a személyes hang. Ami Rousseau a prózában, az Burns a költészet magasabb közegében. Az első költő, akinek költészete tiszta élmény-líra.

Mik ezek az élmények, milyen ez az ember, aki a versek mögött áll? Különös, összetett jelenség: puritán földből nőtt bohém. Megrögzött iszákos, halálát is annak köszönhette, hogy részegen hazafelé menet megfázott; verseiben sem tagadja meg az északi, kissé nyers és kétségbeesett, sör- és pálinkaszagú Dionysost. Folyton szerelmes; az olvasó elveszti fejét a versekben szereplő rengeteg női név között, a jóerkölcsű angol életrajzok diszkréten elfordulnak és nem tájékoztatnak. Házasélete szerencsétlen, feleségéhez írt, tépelődő, önmarcangoló versei gyönyörűek.

Humora semmivel sem kisebb, mint érzelmi kifejezőképessége. Megénekli a falusi udvarlást, kihallgatja két kutya, egy gazdag meg egy szegény beszélgetését, elmulat az „unco guid”, a túlságosan jó embereken. Mulatságos kísérettörténetét, a Tam o’Shantert, Kóbor Tamást, Arany János fordította magyarra. Legtökéletesebb a rövid dalban: a vadvirág-üdeségű Comin’ thro’ the rye és a könnyes szemű John Anderson a legszebb versek közé tartozik.

Tágabb, személyfölötti problémák sem maradtak idegenek a számára. Nem idilli lélek ez a népköltő; Taine szavaival élve, „elnyomott és lázadó plebejus”. A távoli francia forradalom visszhangja el-eldördül verseiben, harcra tüzel királyok és papok ellen, és a szabadság szent szava már olyan glóriolában díszlik soraiban, mint a következő század nagy költőinél. Ha nem is népköltő a szó romantikus illúziója szerint, a nép költője a szó gyakorlati értelmében: a népről, a népért, a népnek költött. Kínos tapasztalatból ismerte osztályának nyomorát és szenvedését a sivár, rosszul termő skót talajon, hideg telek és még hidegebb nagybirtokok súlya alatt, nem voltak misztikus vigasztalásai, nagyon is tudta, mit akar. Nekünk talán azért oly otthonos költészete, mert annyira hasonlít minden tekintetben Petőfire.”

(Részlet Szalay Tamás Lajos: Skócia – a szoknyás férfiak földjén című kötetéből)

Versek

Robert Burns: Skót hírnevünk
(Képes Géza fordítása)

Hová lettél, skót hírnevünk?
Idézünk sírva téged!
Eltűnt veled szép skót nevünk,
mely harci tűzben égett.
Tweed folyónk vígan kanyarog,
várja a büszke tenger,
de az már angol part amott...
Egy országban annyi gazember!

Nem gyűrt le minket senki, bár
fölöttünk vad vihar dúlt,
s most néhány lelketlen kufár
nagysebtiben elárult.
Ha angol kard jön ellenünk,
az bennünket le nem ver,
de angol pénz lett végzetünk...
Egy országban annyi gazember!

Gaz árulás! Sötét jelen!
Hol egy jel, mely megvígasztal?
Miért is nem hullt le ősz fejem
Bruce-szal s a hős Wallace-szal!
Nem félek én, szavam perel,
kimondom, míg szivem ver,
hogy angol pénzért adtak el...
Egy országban annyi gazember!

Robert Burns: Bruce szózata
(Képes Géza fordítása)

Skótok, szólít vezéretek!
Wallace-szal omlott véretek –
fel! az igazság véletek:
vívjátok a csatát!

Felkelt a nap, az óra üt,
les ránk a zsarnok mindenütt:
Edvárdék jönnek és velük:
lánc és rabszolgaság.

Ha volna itt megalkuvó,
ki gyáva vagy gaz áruló:
pusztuljon, nem közénk való –
bennünk nincs félelem.

De ki a skót törvényekért
s a népért kész hullatni vért,
s kész halni is, mert tudja, mért:
az induljon velem!

Tudjátok: láncot csörgetünk,
de szolgaság nem kell nekünk,
talán meghalunk, de gyermekünk
szabad lesz majd, szabad...

Villogjon hősi kardotok,
aprítsátok a zsarnokot –
a szabadság ma felragyog
fölöttünk, mint a Nap!

Robert Burns: A két kutya
(Kálnoky László fordítása)

A skót szigetnek az öreg
Coil királyról elnevezett
vidékén történt, hol a nyári
nap már készülődött leszállni,
hogy két eb házőrzés helyett
kószált, s összeismerkedett.

Cézár volt egyikük neve,
egy gazdag úrnak volt az ebe;
szőre, formája és pofája
nem vallott holmi skót kutyára;
anyja külföldön szülte hajdan,
hol dús a tenger tőkehalban.

Csatos, rézpitykés örvvel ő
tanult volt és előkelő,
annál szebb, hogy orrát soha
nem hordta fenn a jó kutya;
még a faluvégi cigányok
kuvaszaival is komázott.
Utcán, piacon, este, reggel
leállt akármely loncsos ebbel,
s ha buckára vagy kőre leltek,
mindketten vígan rávizeltek.

A másik egy duhaj, bomolt
parasztköltő kutyája volt,
gazdája pajtásként szerette,
s szeszélyből Luathnak nevezte;
egy ősrégi felföldi ének
volt forrása e furcsa névnek.

Ily okos, ily hű kutya még nem
ugrott át árkon vagy sövényen;
foltos, vidám, kerek fejét
ismerte az egész vidék;
mellén fehér szőr nőtt, viszont
hátán fényes, sötét bozont,
hátulján lompos, nagy farok,
mit kedvtelve csóválgatott.

Kétségtelen, hogy ez a két
kutya remekül összefért,
egymást gyengéden szimatolta,
egérre vadászott, s vakondra;
az egész környéket bejárták,
egymást játékosan cibálták,
s kalandjaikban kimerülve,
lecsücsültek az ülepükre,
és a „teremtés koronája”
felől kezdtek hosszú vitába.

Cézár:
Jó Luath, milyen életet
élsz te s a többi koldus eb?
Az urakat ismerem én,
de hogyan élhet a szegény?

Gazdám szedi a kivetett
uzsorabért és tizedet,
ha tetszik, délig szundikál,
csengőszóra jön a lakáj,
hintóba ül, vagy lóra pattan,
erszénye hosszú, mint a farkam,
s belőle, megnézheti bárki,
hány sárga tallér kandikál ki.

A konyháján sohasem pihennek,
sütnek, főznek, mártást kevernek;
persze az első az úri has,
de a cseléd és az inas
szintén jól megtöltheti gyomrát,
mert ott az ételt pazarolják.
Hajtónk, bár nála nyavalyásabb,
törpe nincs, olyan lakomát csap,
melyhez hasonlót, úgy hiszem,
gazdám egyik bérlője sem.
Bevallom, ésszel föl sem érem,
hogy a zsellérnép nem hal éhen.

Luath:
Nehezen élnek, tudjuk azt,
Cézár. Árkot ás a paraszt,
sáros kövekből gátat épít,
vagy a kőfejtőben vesződik,
verejtékét özönnel ontja,
mert nője van, és sok porontya,
s két keze szerni meg ezeknek
szűken a legszükségesebbet.

S ha nagy baj szakad a nyakukba,
betegek, vagy nincs semmi munka,
házukat kerülgeti már
az éhhalál és a fagyhalál.
Sokszor csodálom: hogy lehetnek
oly őszintén elégedettek?
És így serdül fel mindahányan
izmos legény, ügyes leány.

Cézár:
De néktek mégis a gyalázat
jut részül, szidnak, megaláznak!
A nemesurak nem törődnek
azokkal, kik túrják a földet;
annyiba veszik a szegényt,
mint magam a büdös görényt.
Urunk törvénynapján sok ízben
megfigyeltem, és fájt a szívem,
hogy pénztelen bérlőivel
pimasz ispánja mit művel:
dúl-fúl, fenyeget, szitkot ont,
zár alá tesz embert, vagyont;
s az alázatos, nincstelen nép
remegve hallja dörgedelmét!
Tudom, hogy a gazdag miként él;
nincs nyomorultabb a szegénynél.

Luath:
Nem oly szánandók, mint hiszed.
Az ínség mindig ott lebeg
felettük, megszokták a képet,
s nem ejti rémületbe őket.

Úgy szokta hozni a véletlen,
valami mindig csurran-cseppen,
s ha a napi munka nehéz,
édes egy percnyi pihenés.
Más örömük is van elég:
szép gyermekek, hű feleség;
büszkék a gyermekcsacsogásra,
amely derűt áraszt a házra.

Nekik két-penny-ára sör,
néhanapján, csodás gyönyör,
gondjaikat sutba vetik,
az egyház s állam ügyeit
tárgyalják, harag ég szívükben
a kegyurak és papok ellen,
avagy az új adók miatt
szidják a londoniakat.

Mindenszentnek napján pedig
az aratást ünnepelik;
ott a falu apraja-nagyja,
szívük közös öröm dagasztja;
szerelmes szó, élc, nóta zsong ott,
mintha nem ismernék a gondot.

S hiába dörömböl kitartóan
Újév napján a szél az ajtón;
száll a habzó söröskupa
szívet derítő illata,
szomszéd szomszédnak nyújtja át
a burnótszelencét s pipát,
vidám öregek adomáznak,
míg a fiatalság a házat
majd szétveti. Tanúja voltam,
s örömömben velük csaholtam.

Mégis jól beszélsz. Szentigaz, hogy
gyakran rászedik a parasztot.
Haj, hány becsületes, derék
család vesztette mindenét!
Kapzsiságból fosztotta ki
őket egy gazember, aki
úgy vélte, kegyébe fogadja
buzgalmáért az úri gazda,
akit hazánknak üdve távol
tart, mint honatyát, birtokától.

Cézár:
Állj meg, hékás! Ehhez nem értesz!
Hazánk üdve? Hitemre, tévedsz!
Mondd inkább, hogy voksát leadja
miniszterelnöki parancsra.
Opera, bál, mind úri látvány,
kölcsönt vesz fel, ha veszt a kártyán,
olykor pedig , ha kedve szottyan,
Hágába vagy Calais-ba ruccan,
s közben, nem mindig józanul,
világot lát s bon ton-t tanul.

Versailles-ban, Bécsben atyai
birtokát vígan elveri!
Vagy tán Madrid felé kacsint már,
párbajt vív, gitáron kalimpál,
vagy egy olasz mirtuszliget
árnyán szajhákkal incseleg,
majd iszapos német vizet nyel,
mitől tetszetős termetet nyer,
s így kúrálja szerelmi kórját,
mellyel meglepték a szinyórák.
A hon üdve? Vészt hoz a honra
a tékozlás, viszály s tivornya!

Luath:
A sok, szép, drága birtok, ó, Ég,
így kell, hogy elpocsékolódjék?
Mért gyötrik a zsellért agyon,
ha ily sorsra jut a vagyon?

Ó, bárcsak lrnék be az Udvar
helyett vidéki birtokukkal!
Nem kívánhatna jobbat ennél
a földesúr, bérlő és a zsellér!
A víg, garázda úri fickók
sosem gyűlölték a parasztot;
legfeljebb kitörik a fáját,
vegy lecsepülik a babáját,
s egypár nyulat, fajdot lelőnek
kis földjén a szántóvetőnek.
De jó Cézár, ne is tagadd,
hogy vígan élnek az urak!
Azt se tudják, mi fán terem
éhség, hideg és félelem.

Cézár:
Hej, ha köztünk kellene élned,
be megváltoznék véleményed!
Igaz, télen nem fáznak ők, s nem
verejtékeznek nyári hőben,
nem töri meg testük a munka,
nem nyögnek csúztól vén korukra.
De az emberek, lásd be, bárgyúk,
nem segít rajtuk tudományuk;
ha nincsen igazi bajuk,
képzelt gonddal gyötrik maguk,
s a sérelem minél csekélyebb,
annál érzékenyebb a lélek.
A parasztnak, ha megművelte
szerény földjét, nyugodt a lelke;
ha pár motringot font a rokkán,
nyugodtan alszik a parasztlány;
de nem így az urak s a hölgyek,
kiket a tétlenség gyötör meg;
a lusta lebzselés, a lankadt,
lézengő lét nem ad nyugalmat,
nappaluk unalomba vész,
éjük hosszú, álmuk nehéz;
szórakozásuk bál, vadászat,
lóversenytéren nyargalásznak,
de mindez szertartásszerű,
s nem hat szívükig a derű;
a versenyek fáradt lovagja
fejét tivornyázásra adja;
éjjel isznak, bordélyba mennek,
s életcsömör a böjtje ennek.
A hölgyek kar-karban libegnek,
a testvéri-nyájasan csevegnek;
nem így egymás háta mögött.
Szajhák ezek és ördögök!
A nők tányérkák s pici csészék
fölött szívják a pletyka mézét,
az urak egész éjszakán át
bújják az ördög bibiláját,
egy-egy tét egy paraszt-telek,
s csalnak mint más gazemberek.
Férfiban és nőben van kivétel,
de legtöbbjükre áll e tétel.

Közben lement a nap, s az este
következett a szürkületre,
az éji bogár feketén
zúgott; elbődült egy tehén.

Forrás: Albannach