Antoine de Saint-Exupéry: A szeretetnek meg kell lelnie tárgyát

A szeretetnek meg kell lelnie tárgyát.
Én csak azt mentem meg, aki szereti ami van, és akit jól lehet lakatni.
Ezért zárom be az asszonyt is a házasságba, és parancsolom meg, hogy a házasságtörő asszony megköveztessék. Persze, megértem szomját, és azt is, hogy milyen hatalmas az a jelenlét, amelyre hivatkozik. Tudok olvasni benne, amint ott könyököl a látóhatár nyílt tengerétől mindenfelől körülzárt teraszon, amikor az este lehetővé teszi a csodákat, és mint valami magányos hóhérnak, ki van szolgáltatva a szerelem kínjának.
Érzem, hogy teste egy merő verdesés, mint a homokra kivetett pisztrángé, és mint az a tenger emelkedő árját, úgy várja ő a kék köpönyeges lovagot. Hívását az egész éjszakának kiáltja oda. Bárki bukkanjon elő, az fog felelni a hívásra. De ő hiába megy köpenytől köpenyhez, nincs férfi, aki kielégítse. Az enyhülésre váró part hívja így a tenger hullámainak áradását, a hullámok meg örök egyformasággal követik egymást.
Egymás után halnak el. Ugyan mire lenne jó törvényesíteni a férjcserét: aki mindenek felett a szerelem várásába szerelmes, sohasem fogja megismerni a találkozást. . .
Én csak azt mentem meg, aki meg tud valósulni, aki képes háza belső udvara körül szerveződni, ahogyan a cédrus is a magja körül épül fel, és a saját határai között találja meg kibontakozását. Azt mentem meg, aki elsősorban nem a tavaszt szereti, hanem egyik vagy másik virág belső rendjét, amelybe a tavasz bezárkózott. Aki nem elsősorban a szerelmet szereti, hanem azt az arcot, amelyet a szerelem öltött magára.
Ezért kergetem el, vagy szedem szigorúan ráncba azt a feleséget, aki elábrándozik este. Határokat szabok neki, körülbástyázom a tűzhelyével, a vízforraló edényével meg az aranyozott réztálcával, hogy együttesük segítségével, rajta keresztül, lassanként felfedezzen magának egy felismerhető, megszokott arcot, egy csak itt derülő mosolyt. És számára majd ez jelenti Isten fokozatos megjelenését. Akkor aztán gyermeke hangos sírással kéri, hogy szoptassa meg, a kártolásra váró gyapjú ingerelni fogja az ujjait, a parázs pedig követelni a neki kijáró gerjesztést. És ettől fogva már foglyuk lesz, hajlandó szolgálni őket.
Én az vagyok, aki urnát épít az illat köré, hogy ne szálljon el. Én az aprólékos munka vagyok, amely nagyra növeli a gyümölcsöt. Az vagyok, aki kényszeríti az asszonyt, hogy arcot öltsön magára és létezzen, hogy aztán később az ő nevében Istennek ne egy ilyen szélben szertefoszló gyenge sóhajt adjak át, hanem odaadó buzgalmat, gyengéd szeretetet, egyéni szenvedést...

Forrás: Gondolkodó