ALPHONSE DE LAMARTINE verseiből ...

A LEPKE

Tavasszal kelni ki s halni, ha hull a rózsa,
langy szellő szárnyakon úszni a szűz eget,
alig-kinyílt virág kebelén ringatózva
fények és illatok közt ittasodni meg,
a zsenge szárny selyemporát lerázva, lenge
sóhajként szállni fel az égi végtelenbe:
a lepke mámoros fátuma ennyi csak!
Olyan ő, mint a vágy, mely soha-soha nem hűl,
mindenen átsuhan, de semmitől sem enyhül,
s gyönyörre szomjasan végül a mennybe csap.

Kardos László

ÉBEN FÜRTJEIBŐL A HARMATOT KIRÁZVA

Ében fürtjeiből a harmatot kirázva
frissülést hoz az éj az áthevült világra,
hallgatag lába a csöndes hegyekre lép,
és álom terül a szememre, mély, sötét:
ilyenkor valaha... De a lelkem ma tétlen,
mint tűz, amely lobot nem fog már semmi szélben,
vergődve menekül fáradt vágyaihoz
s magába roskad és lankadtan szunnyadoz.
Hogy nyomja ez a csönd! Óh, líra! zsenim álma!
belső zene, szavak szótlan harmóniája,
lant, mely ég s föld között úgy zengtél valaha,
mint csillagok dalát visszhangzó muzsika,
most, amíg még lehet, amíg dobog a szívem,
jöjj s ringasd el szegényt, ringasd hosszan, szelíden!
És lantom lelke, te lebegő égi láng,
szeszélyes szellem, kezdd szabadon a nyitányt!

Leszáll! már itt lebeg! A hárfa engedelmes
idege átveszi röpke halk ritmusát
s a húrokból kizengve teljes
összhangját éledő lelkembe önti át...

Szabó Lőrinc

NYUGAT

S a tenger csillapult, mint egy fazék, ha elforr
habja, amint fakul a láng a tűzhelyen -
még tajtékzó vize elhúzódva a partról,
mint ki szunnyadni tér, nagy ágyába pihen.

És felhőről ahogy csillag felhőre szállt át,
s véres korongja a vizen sugártalan
függött, félig belémerítve képe mását,
a szemhatárra mint kigyúlt hajó zuhan.

Fél ég sápadt el így, és kókadt a vitorla,
ahogy a szél elült, hangtalan, csüggeteg,
árnyak rohantak, és a szürkeség bevonta
egyszerre az egész vizet és az eget.

És az én lelkem is úgy sápadt bele éppen,
ahogy esteledett, s csitultak a zajok,
s valami bennem is, mint szerte a vidéken,
könyörgött, szenvedett, sírt s rám áldást adott.

S egy tündöklő kapu a nyugati határról
fényt engedett be és arany hullámokat,
s egy felhő bíbora, mikéntha volna sátor,
nem oltotta a bő máglyát, takarta csak.

S az örvénylő habok, a szelek meg az árnyak
szinte rohantak e tüzes ívbolt felé,
a természetet és mind, mi éltetni árad,
hamvadóban halálfélelem töltené.

Az alkonyati por a földről fölkerengett,
fehér tajtékcsomók lebegtek a vizen,
s akaratlan soká rajta kószált, merengett
bánattalanul is könnyes tekintetem.

És minden tovatűnt, és elcsigázva lelkem
oly üressé fakult, mint ég alján a fény,
s hirtelen alakot öltött egy eszme bennem,
miként egy piramis sivatag közepén.

Fényesség, merre tartsz, s kihunyó föld? S ti merre
száguldotok tova, felhők, szelek, habok?
Tajték, por, éjszaka - lelkem s tekintetem te,
hová megyünk mi mind: beszéld el, ha tudod!

Ahol szellem, nap, éj, úticélját találja,
mindenség, csillagod szikra csak, halovány!
Az élet isteni, végtelen árapálya,
te mindent elnyelő, roppant Létóceán!

Rába György

Forrás