Seneca: A barátságról, a boldogságról és egyebekről...

Seneca: Kilencedik erkölcsi levél

"Vajon méltán gáncsolja Epikurosz egyik levelében azokat, akik szerint a bölcs beéri önmagával, s ezért nem szorul barátokra?" - kívánod tudni. Epikurosz szemrehányása Sztilbónt éri és azokat, akiknek a szemében a legfőbb jó a szenvtelen lélek. Okvetlenül kétértelműségbe bonyolódunk, ha az apatheiát egy szóval, sietve "szenvtelenségnek" akarjuk fordítani. Így éppen az ellenkezőjét is lehet érteni annak, amit kifejezni óhajtottunk. Mi az olyan embert akarjuk ezzel jelölni, aki minden rossz okozta szenvedést elutasít magától, és azt fogják érteni, aki nem hajlandó elszenvedni semmi rosszat. Gondold hát meg, nem előnyösebb-e vagy "megsebezhetetlen" lelket mondani, vagy "minden szenvedésen kívül álló" lelket? Ez a különbség köztünk és Sztilbónék között: a mi bölcsünk legyőz ugyan minden kényelmetlenséget, de megérzi; az övék még csak nem is érzi. Az a tanítás viszont közös, hogy a bölcs beéri önmagával. De mégis kíván barátot is, szomszédot is, bajtársat is - noha elég ő magamagának. Figyeld meg, mennyire beéri önmagával: néha önmagának egy hányadával is beéri. Ha elveszti kezét betegségben vagy háborúban, ha valamilyen baleset kiüti az egyik szemét vagy akár mindkettőt, ki fogja elégíteni az, ami megmaradt, s csonka, eltorzított testtel is olyan derűs lesz, mint ép korában volt. Ha valamije hiányzik, nem vágyódik utána: jobban szeretné, hogy ne hiányozzék. A bölcs nem úgy elégedett, hogy barát nélkül akarjon meglenni, hanem úgy, hogy meglehessen nélküle. "Meglehessen", ez annyit tesz, hogy egykedvűen viseli elvesztését. Mindenesetre barát nélkül sohasem marad. Saját hatalmában áll, milyen gyorsan szerez újat. Miként Pheidiasz, ha elveszítené egy szobrát, nyomban formálna másikat, úgy a barátságok formálásának művésze is másikat állit az elveszett helyébe. Kérded, hogyan farag magának valakiből gyorsan barátot. Elmondom, ha beleegyezel, hogy rögtön megfizessem neked a tartozásomat, és ami ezt a levelet illeti, kiegyenlítsük a mérleget. Hekatón állítja: "Elárulom neked, mi csihol szeretetet orvosszerek nélkül, füvek nélkül, mindenféle varázsének nélkül: ha azt akarod, hogy szeressenek: szeress." Nemcsak a régi, kipróbált barátság rejt magában nagy gyönyörűséget, hanem az újnak kezdete és kifejlődése is. Amennyiben az arató a szántóvetőtől különbözik, annyiban különbözik az, aki barátot szerzett, attól, aki most szerez magának. Attalus filozófus mondotta, hogy kellemesebb megkötni a barátságot, mint már a kötelékében lenni, "miként a művésznek is kellemesebb festeni, mint elkészülni a festéssel". A munkával elfoglalt lázas tevékenység hatalmas gyönyörűséget lel éppen az elfoglaltságban. Nem érez ugyanekkora gyönyört, aki leveszi a kezét a bevégzett munkáról. Művészetének már csak gyümölcseit élvezi; amíg festett, magát a művészetet élvezte. Bár a gyermekek serdülőkora gyümölcsözőbb, kiskorukban mégis kedvesebbek ők. Térjünk vissza most tételünkhöz. A bölcs, ha beéri is önmagával, mégis akar barátot, ha semmi másért, hát hogy gyakorolja a baráti érzést: ilyen nagy erény ne heverjen parlagon. Nem azért, amit Epikurosz mondott az említett levélben, "hogy legyen, aki betegágya mellé ül, és segítségére siet, ha börtönbe vetették vagy szűkölködik", hanem hogy legyen valakije, akinek ő ülhessen betegágya mellé, akit ő szabadítson meg, ha ellenséges őrség vette körül. Ha önmagunkat tartjuk szem előtt, s azért kötünk barátságot, rosszul számolunk. Ahogy kezdtük, úgy is végezzük: barátot szereztünk, hogy segítséget hozzon a bilincsek ellen, s ő, mihelyt megcsörren a lánc, elillan. Ezeket a barátságokat nevezi a nép futónak. Ha érdekből választottunk valakit, addig fog tetszeni, ameddig érdekünk fűződik hozzá. Ezért nyüzsög barátok tömkelege a szerencsések körül; a bukottakat magány övezi, s onnan menekülnek a próbatétel idején. Ezért van annyi istentelen példa arra, hogy a jó barátot félelemből cserbenhagyják, sőt, félelemből elárulják. Kezdet a véggel szükségszerűen összhangban áll. Aki azért lett barátod, mert ez kifizetődik, abba is hagyja, ha az a kifizetődő. Majd megörül valamilyen értéknek a barátságért cserében, ha a barátságban is valami másnak örült. Mivégre szerzek barátot? Hogy legyen, akiért meghalhassak, hogy legyen, akit a száműzetésbe kövessek, akinek halála elé vessem és feláldozzam magam. Amiről te írsz, az kereskedelem, nem barátság - az előnyökhöz kapcsolódik, s a következményeket veszi tekintetbe. Kétségtelenül van valami rokon a baráti és a szerelmi vonzalomban. Mondhatod, hogy az utóbbi esztelen barátság. Hát van-e, aki nyereségvágyból szeret? Aki becsvágyból vagy dicsőségvágyból? A szerelem saját eszközeivel, minden mást elhanyagolva lobbantja fel a szívekben a szépség utáni vágyakozást a kölcsönös ragaszkodás reményében. Hogyan? A becsületesebb ügyből rút indulat születik? "Most nem arról van szó - mondod -, hogy a barátságra önmagáért kell-e törekedni." Ellenkezőleg, semmit sem kell ennél inkább bebizonyítani. Mert ha önmagáért áhítozunk rá, az is közeledhetik hozzá, aki beéri önmagával. "Hát hogyan közeledik hozzá?" Ahogyan a nagyon szép tárgyakhoz: nem izgatja a nyereség, s nem rémíti el a szerencse forgandósága. Sárba rántja a barátság fenségét, aki (nem így, hanem) kedvező sorshoz köti. A bölcs beéri önmagával. Ezt, Luciliusom, a legtöbben tévesen értelmezik: a bölcset mindenünnen távol tartják, és belekényszerítik a saját csigaházába. Pedig különbséget kell tenni, mit és milyen mértékben ígér ez a mondás: "a bölcs elég önmagának ahhoz, hogy boldogan éljen, de ahhoz nem, hogy éljen." Az utóbbihoz ugyanis sok mindenre van szüksége, az előbbihez csak egészséges, fennkölt s a szerencsét megvető lélekre. Khrüszipposz meghatározását is fel akarom előtted fedni. Azt mondja, a bölcs semmilyen dolgot sem nélkülöz, és mégis sok mindenre van szüksége. "Ezzel szemben az ostobának semmire sincs szüksége, mert semmit sem tud fel-használni, de mindent nélkülöz." A bölcsnek szüksége van a kezére is, a szemére is, és sok elengedhetetlen dologra a mindennapi életben, de semmit sem nélkülöz. Hiszen valamit nélkülözni - ez a hiány jellemzője, s a bölcsnek semmi sem hiányzik. Tehát ámbár beéri önmagával, barátokra szüksége van. Belőlük szeretne minél többet, nem hogy boldogan éljen: hiszen nélkülük is boldogan él. A legfőbb jó nem igényel külső eszközöket, bensőnkben műveljük ki, teljesen önmagából fejlődik A szerencse hullámverésébe kerül, ha önmaga valamely részét odakünn keresi. "Mégis, milyen élete lesz a bölcsnek, ha börtönbe vetve, idegen földön magára hagyva, hosszú hajóút fogságában, vagy puszta partra kivetődve, barátok nélkül marad?" Olyan, mint Juppiteré, mikor majd a világ megsemmisül, az istenek mind eggyé válnak, s a természet egy kis ideig megpihen: ő is megnyugszik, s átadja magát elmélkedéseinek. Ugyanezt teszi a bölcs: magába vonul, megvan magában. Mindenesetre, ameddig szabad saját belátása alapján rendeznie dolgait, beéri önmagával és megházasodik; beéri önmagával és gyermekeket nemz, beéri önmagával és mégsem élne, ha emberek nélkül akarna élni. Nem a haszonelv, hanem a természetes inger vezérli a barátságra. Mert mint más dolgainkban, úgy ebben is vele született vonzóerő rejlik. Ahogyan gyűlöljük a magányt, és keressük a társaságot, ahogy a természet egybekovácsolja az embert az emberrel, ugyanúgy ösztönöz valami bennünket a barátságra. Bár a bölcs rendkívül szereti barátait, s összehasonlítva őket magával gyakran elsőbbséget ad nekik, mégis minden jó határát önmagán belül vonja meg, és azt mondja, amit Sztilbón, az Epikurosz levelében gúnyolt Sztilbón mondott. Miután ugyanis hazája elesett, gyerekeit, feleségét elvesztette, az általános tűzvészből egyedül s mégis boldogan menekült meg, így válaszolt Démétriosznak (aki a városok elpusztítása miatt a Poliorketész ragadványnevet kapta) a kérdésre, hogy elvesztett-e valakit: "Minden javam velem maradt." Íme, a bátor, derék férfi! Győzelmet aratott ellensége győzelme fölött is. "Semmit sem vesztettem el" - szólt, és ezzel a másikat kétkedésre indította: győzött-e egyáltalán? "Minden velem maradt" (azaz az igazság, erény, okosság) - vagyis, hogy nem lehet jónak tartani azt, amit elragadhatnak tőlünk. Csodálunk egyes állatokat, mikor testi sérülés nélkül jutnak át a tűzön: mennyivel csodálatraméltóbb az a férfi, aki fegyvereken, romokon, tűzön sértetlenül, meg nem károsítva jutott át! Látod, mennyivel könnyebb egy egész törzset legyőzni, mint egyetlen férfit? Ez a nyelv közös a sztoikusokéval, ők is ugyanígy viszik érintetlen javaikat a felégetett városon keresztül. Ugyanis beérik önmagukkal, ezzel húzzák meg boldogságuk határát. Ne véld, hogy csak mi egyedül hajtogatjuk a nemes szavakat: a Sztilbónt kigúnyoló Epikurosz is hasonlóan nyilatkozott - fogadd jó szívvel, még ha ezt a napot már töröltem is tartozásomból: "Ha valaki nincs a sajátjával tökéletesen megelégedve, legyen bár az egész világ ura, mégis nyomorult" - mondja, Vagy ha ilyen módon jobbnak tartod a kijelentést (hisz nem a szavakhoz kell ragaszkodnunk, hanem értelmükhöz): "Nyomorult, aki nem önmagát tartja a legboldogabbnak, parancsoljon bár az egész világnak." S hogy megtudd, ez a nézet milyen általános - hiszen a természet diktálja -, megtalálod a komikus költőnél: "Nem boldog ám, aki magáról nem hiszi.* Mit számít ugyanis, milyen a helyzeted, ha te rossznak látod? "Hogyan? - kérded. - Ha boldognak mondja magát valaki, aki csúf eszközökkel gazdagodott meg, aki sokaknak ura, de még többeknek rabszolgája, boldog lesz a saját ítélete alapján." Itt nem az számít, hogy mit mond, hanem hogy mit érez, s nem az, amit egy napig érez, hanem amit folyton-folyvást. De nincs okod félni, hogy ez a kincs méltatlanra száll: csak a bölcs leli örömét abban, amije van. Önmagát utálja minden ostoba. Élj egészségben!

Forrás