Aabye Sören KIERKEGAARD

Aabye Sören KIERKEGAARD: (1813-1855)

Koppenhágában született -7 gyermek közül a legfiatalabbként-, apja sikeres kereskedő volt, aki zsarnokian szigorú vallásosságban (pietista szellemben) nevelte fiát, s mindenáron papot szeretett volna képeztetni a fiából. Teológiai tanulmányait Koppenhágában kezdte el, s féktelen társasági életet kezdett élni, de ennek során személyiségén egyre inkább elhatalmasodott a kétségbeesés. 1834-ben Berlinbe utazott, hogy a hegeli rendszert bíráló Schelling előadásait hallgathassa. Visszatérése után megtért, és teológusként, illetve férjként kívánt felelős társadalmi szerepet betölteni, de 1841-től (Az irónia fogalma c. írása megjelenése után) feladta eddigi terveit, és írói pályára lépett. Műveit magánkiadásban jelentette meg, s mivel ezek a Vagy-vagy c. művét leszámítva igen csekély visszhangot váltottak ki, anyagi helyzete is megrendült. Utolsó éveiben élesen szembefordult a dán egyházzal, s 1854-ben ki is lépett annak kötelékéből, majd nyilvánosság előtt a sajtóban folytatott vitákat a hivatalos egyházzal, s ezzel a közvélemény nemtetszését is kivívta. Ezen viszonyok és lelki vívódások közepette 1855-ben az utcán összeesett, s nem sokkal ezután meg is halt.
Életművét filozófiai szempontból két szakaszra bonthatjuk: I) 1841-1846: un. pszeudonim korszak, melyben irodalmi és filozófiai műveit tudatosan választott, s emiatt kifejező írói álnéven publikálta. II) 1847-1855: (többnyire) a teológiai jelleg az uralkodó. Műveire általában jellemzõ az írói műgond, a szépírói stílus és szerkesztés -még kifejezetten filozófiai tárgyú mûveinél is!
Tipikusan azok közé a filozófusok közé tartozott, akik meghaladták korukat, s épp emiatt életében jórészt elutasításra talált, halála után -a századfordulótól- viszont "felkapott" filozófus lett, írásait német nyelvre fordították, s így széles olvasóközönség élvezhette egyre aktuálisabbá váló gondolatait.

Főbb művei: Vagy-vagy (1843), A szorongás fogalma (1843), Lezáró tudománytalan utóirat a filozófiai töredékekhez (1846), A halálos betegség (1848), Önvizsgálat (1851)

Életét és filozófiai életművét döntően két esemény határozta meg: apja szörnyűnek tartott bûne, illetve Regina Olsenhez fűződő ellentmondásos viszonya. Atyja -még a nélkülözések idején, 12 éves korában- a jütlandi pusztában megátkozta Istent, s maga Kierkegaard is úgy érezte, hogy ezért a bûnért neki magának is vezekelnie kell. Regina Olsent 1840-ben eljegyezte, s a következõ évben a legnagyobb meglepetésre az eljegyzést -tisztázatlan okok miatt- felbontotta. Tettét soha nem indokolta, de nem is tudta túltenni magát rajta, s egész írói-filozófiai mûködését nagy mértékben meghatározta.
Kierkegaard Hegel Abszolutum-felfogásával fordult szembe, s azt mint "az általános zsarnoksága az egyes felett" jellemzi, hiszen a Szellem fejlődésének csak egy bizonyos szakaszán, s akkor is csak egy bizonyos időre jelenhetett meg Hegelnél a gondolkodó egyén, de ekkor sem mint autochtón módon cselekvő egyén. Ezért Kierkegaard a gondolkodással szemben a gondolkodó egzisztenciára irányítja a figyelmet. Az egzisztencia, aki nem más mint a konkrét, térben és időben véges létező, akit csak a maga létezésében lehet és kell megismerni, s csak az egzisztencia lehet az egyedüli megragadható valóság. Descartes Cogito, ergo sum. kijelentését megfordítja: Sum, ergo cogito.,; s ennek kapcsán jelenti ki, hogy "a szubjektivitás az igazság, az igazság a szubjektivitás". A kérdés immáron az, hogy mi az ember, az egzisztencia? "Az ember -szintézis; a végtelenség és a végesség, az időbeliség és az örökkévalóság, a szabadság és a szükségszerűség szintézise. A szintézis a kettő közötti viszony." A selbst, a saját én pedig olyan én, aki "önmagához viszonyul", azaz önmaga megvalósítása, pillanatról pillanatra történő viszonyulás önmagához, s egyúttal a világhoz és Istenhez is.
Az egzisztencia nem annyira a gondolkodásban, hanem elsősorban a bensőségességben, az érzésben ragadható meg. Az egzisztencia alapélménye a szorongás, mely több, mint puszta félelem, mert a félelem tárgya konkrétan megragadható. A szorongást három tényező válthatja ki: a halál, a szabadság (választás), illetve Isten. Az ember a szorongásból csak úgy szabadulhat, ha Istenre bízza magát (de ez az Isten nem az egyházak által hirdetett Isten, hanem egy végtelen, transzcendens valóság, melynek segítségével áthidalható az egzisztencia és az Isten közötti mélységes mély szakadék). Aki Istent elutasítja, az a kétségbeesés állapotából nem tud kilépni (ld. Halálos betegség), aki viszont a hit által eljut Istenhez, az arra bízta magát, aki "õt meghatározta". Az Istenhez való eljutás ("a mélység átugrása") három stádiumon keresztül történhet. I) Esztétikai stádium: Az ember még nem választja önmagát, hanem "az életet élvezni kell" álláspontját képviseli. Ennek a stádiumnak tipikus képviselője Don Juan, aki természete -ösztönei- szerint cselekszik, s élete passzív történni-engedés. De a tömegember hétköznapi létéből való kiemelkedés igénye az individualizálódás során az egyén érzékeivel szemben az erkölcsöt választja, s eljut a 2. stádiumba. II. Etikai stádium: Az önmegismerés és önmegvalósítás lehetősége adatik meg, s a felelősség és tökéletesség társadalmi értékrendjének egyéni elsajátítása mellett felmerül a jó és rossz közötti választás problémája. Minél inkább mélyed el az ember önmagában, annál inkább ébred önmaga végességének és korlátainak tudatára. Az egyén felismeri a bűnt, s annak terhét, hogy nincsenek meg az etikai eszmények szerinti élet feltételei, mert a bűn ezek megjelenését akadályozza. A véges és végtelen (transzcendens, abszolút) én dialektikája vezeti el ez az egyént a 3. stádiumhoz. III. Vallási stádium: Az önmagát bűnösként felismerő ember ráébred arra, hogy a bűntől csakis Isten szabadíthatja meg. Ezzel tudatára ébred annak a paradox állapotnak, hogy öneszmélése során az egyénnek rá kell döbbennie arra, hogy önmagát (mint véges ént) meg kell semmisítenie abból a célból, hogy helyet teremtsen ahhoz, "hogy Isten eljöhessen", s nyitott legyen az abszolutum felé. Ez az a paradoxon (véges és végtelen egysége), mely csak a hit által oldható fel, ugyanis a hit az "a nagy ugrás, mellyel a végtelenbe jutok át". A vallási stádiumba való átlépés nem síma átmenetként valósul meg, hanem a dialektikus ugrás segítségével. Ezeket a kérdéseket boncolgatja a Félelem és rettegés c. művében.
Az egzisztencia középpontba állításával Kierkegaard megalapozta az egzisztencializmus irányzatát.

Forrás

Kirkegaard idézetek

Mégiscsak a szerelem első korszaka a legszebb pillanat, amikor minden találkozásból, minden szempillantásból viszünk haza valami újat, hogy örüljünk neki.

Az életet csak hátratekintve lehet megérteni, de élni előre nézve kell.

Ha igazi ember egészen
közel kerülne hozzád,
elvenné lélegzeted.
Kényszerűségből kell tehát
álarcodhoz ragaszkodnod...
És ez kitűnően sikerül. -
Mert álarcod mindenkinél titokzatosabb.
Nem gondolsz rá,
hogy egyszer eljön az éjfél,
amikor valaki leleplez majd?
Azt hiszed, hogy éjfél előtt
még meg tudsz lépni,
nehogy leleplezzenek?

A legszívesebben gyermekekkel beszélgetek, tőlük még remélhetem, hogy majd értelmes lények lesznek.

Az emberi faj Istentől való félelme megszűnt. Meg is kapta érte azután a büntetését; hiszen önmagától kezdett félni, életre hívta a fantasztikumot, most pedig saját képzeletének e teremtményétől reszket.

Letagadni szerelmünk, önmagunk legszörnyűbb becsapása: örök veszteség, amelyért nincs felmentés sem az időben, sem az örökkévalóságban.

Tökéletesen igazuk van a filozófusoknak, amikor azt mondják, hogy az életet visszafelé kell megérteni. Arról azonban megfeledkeznek, hogy előrefelé kell élni.

Egyet szeretni nagyon kevés, mindenkit szeretni felületes dolog...

Forrás: Citatum