SHAKESPEARE SZONETTEK a szerelemről... 10.

96. William Shakespeare: XCVI szonett

Ez szid: Kár, hogy ifjú s könnyelmű vagy! Az véd: Kecsed a könnyed ifjúság! De, bájt s hibát, csak szeret kicsi, nagy: Báj lesz a hiba, ha a te hibád. Mint trónoló királynő ujjain Hitvány kövek is gyémántként igéznek, Amit szem benned rossznak látna, szín- Igazként igazolhat az ítélet. A bősz farkas hány bárányt csalna meg, Ha bárányként forgathatná szemét, Hány imádó követne tégedet, Ha erőd s pompád mind kifejtenéd! Nem, nem, ne tedd, mert szívem úgy szeret, Hogy, mint magad, enyém a jóhíred.


97. William Shakespeare: XCVII. szonet

De komor tél volt tőled távol élnem,
Ki a futó év boldogsága vagy!
Hogy dideregtem, nappal is sötétben,
A vén December tar ege alatt!
Pedig nyár volt ez az eltolt idő:
A terhes ősz nehéz kincsgarmadát,
Május kéjét hordozta, mint a nő
Özvegye méhe a holt férj magzatát:
E dús özön mégis szinte apátlan
Gyümölcs és csak árvák reménnye volt,
Hisz minden csak veled örül a nyárban,
S ahol nem vagy, ott a madár se szól;
Vagy ha szól is, oly bús, hogy a haló lomb
Sápad, telet sejt és borzongva bólong.


98. William Shakespeare: XCVIII. szonett

Távol telt tőled tavaszom, midőn A pettyekkel tündöklő Április Ifjúságot lehelt szét a mezőn, Hogy táncolt még a vén Szaturnusz is. De sem a víg madárfütty, sem a tarka És jószagú ezerféle virág Nem vett bizony rá semmi nyári dalra S szedetlen maradt a sok büszke ág. Nem csodáltam a hó-liliomot Drágák voltak, édesek, gazdagok, Örök mintád utánzatai mind. Nélküled mégis tél volt mindenütt: Mint árnyaddal játszottam velük.


99. William Shakespeare: XCIX. szonett

Így szidtam a túlbuzgó ibolyát: Édes tolvaj, hol csented illatod?
Az Ő ajkáról! Büszke bíborát
Lágy arcod színe az Ő ellopott
Véréből, de túlmohón itta át!... Kezed zsákmánya volt a liliomnak, Hajad a majorán bimbaja lett; A riadt rózsák tüskéken szorongtak, Ez szégyenpír, az fehér rémület: Egy harmadik, se piros, se fehér, Kettős rabló volt, s leheletedé, De, büntetésül, bármilyen kevély, Hernyótól lankad most sírja felé. Más virágot is láttam, volt elég: Mind tőled lopta mézét vagy színét!


100. William Shakespeare: C. szonett

Hol vagy, Múzsám, hogy dalod oly soká Felejti azt, aki minden erőd? Szent dühöd méltatlanra száll alá, S te fakulsz, hogy a hitvány fénybe sződd? Térj vissza, feledékeny Múzsa, hogy Zengj, és pótold sok mulasztásodat, Zengj a fülnek, mely becsüli dalod S tolladnak tárgyat és szellemet ad. Föl, rest Múzsa, légy a szép arc bírája: Látsz kedvesemén akár egy redőt? S ha látsz, légy a hanyatlás szatírája S gúnyolj mindenütt roncsot és Időt. Tedd híressé őt, mielőtt levágja Az idő görbe kése és kaszája.


Forrás: Gondolkodó