Verscsokor a természetről

Li Taj-po: Őszi dal

Ősz fürtöm háromezer öl,

bánatom éppoly messze ér.

Fénylő tükrömbe, nem tudom,

honnét került az őszi dér?

(Ford.: Weöres Sándor)

Li Taj-po: Csendes éj

Ágyam lábánál fehér ragyogás:

lehet, hogy nyáron itt a hófúvás?

Fölemelkedem, nézem-figyelem:

ágyamhoz ért a holdfény, a csodás.

(Ford.: Weöres Sándor)

Po Csü-ji: Éji hóesés

Ablaknál ülök, lámpának háttal.

Szél havat kavar, repül fehéren.

Elmaradt vadlúd kiált a jégenm,

hallgatom sötét falusi éjben.

(Ford.: Weöres Sándor)

Goethe: Vándor éji dala

Immár minden bércet

csend ül.

Halk lomb, alig érzed,

lendül:

sóhajt az éj.

Már búvik a berki madárka,

te is nemsokára,

nyugszol, ne félj.

(Ford.: Tóth Árpád)

Robert Burns: A komor éj

A komor éj már közelít,

üvöltő vad vihart süvít,

hasas felhők sötétlenek

a szél-szántotta sík felett;

a vadász bukdácsol haza,

fészkére száll a vadkacsa,

pusztán csak én nem nyughatom,

Ayr, elhagyott szép partodon.

Az ősz gyászolja déresett

kalászait, a földeket;

tajtékot hány a szennyes éj,

tompán morog a messzeség:

vérem fagy, lelkem látja már,

hogyan dobál a tengerár;

örvény, sötét halál fogad,

elvesztve, Ayr, szép artodat.

Nem félek én a tengeren,

bömbölhet, zúghat féktelen,

nem tántorít el száz halál,

ha eltalál, hát eltalál:

de szívem mégis megszakad

a mérhetetlen súly alatt,

kín, fájdalom, emlék szorít,

elhagyva Ayr szép partjait.

Ég áldjon, dombok, hajlatok,

ugarok, szittyós nádasok;

hadd kergetem ábrándjaim

letűnt szerelmek romjain!

Békével fáradt vállamon,

barát, ellenség - búcsúzom!

A lelkem csordultig teli:

ég áldjon, Ayr szép partjai.

(Ford.: Kormos István)

Meleagrosz: Nyíl a fehér szekfű

Nyíl a fehér szekfű, nyíl már az esőbe szerelmes

nárcisz, nyílnak már a hegyi liliomok.

Nyílik már a leány, rózsák rózsája, s a szívben

a fiatal vágyak drága virága kihajt.

... Óh ragyogó, holdfürtű mezők, be hiába nevettek!

Szebb csokor ő, mint méz-illatú bokraitok.

(Ford.: Babits Mihály)

Cao Cse: Katáng

Alig nőtt fel, letépve gyökeréről

száll hosszan tartó szélben a katáng

mígnem váratlan forgószélbe jutva,

azzal pörög föl, föl az ég iránt

s fut-fut örökké, - mert hol áll az út meg,

amit a szél a levegőbe szánt?

Fut, mint ahogy fut mind, akit a sorsa

katonaéletre-halálra! - szánt.

Páfrány-levesen él, a durva szőr-ing

alig takarja testét, a soványt.

De - mars tovább! Kár is beszélni erről -

hamar megőszül, kit efféle bánt.

(Ford.: Illyés Gyula)

Gil Vicente: Anyám, rózsa, rózsa lángol

Anyám, rózsa, rózsa lángol,

jövök rózsafámtól.

Gázló végén, part aljában

piros rózsát nyílni láttam,

jövök rózsafámtól.

Part aljában ringadozva

nékem nyílt a piros rózsa,

jövök rózsafámtól.

Nékem nyílt a piros rózsa,

nyúltam érte, fohászkodva,

jövök rózsafámtól.

Piros rózsát nyílni láttanm,

jól megszedtem, jól vigyáztam,

jövök rózsafámtól.

Anyám, rózsa, rózsa lángol

jövök rózsafámtól.

(Ford.: Nagy László)

Goethe: Vadrózsa

Rózsát lát meg egy legény,

vadrózsát a réten:

szép, akár a hajnalfény,

fut a fiú könynedén:

erre vágyik régen.

Piros rózsa, rózsaszál,

vadvirág a réten.

Fiú szól: Letörlek én,

vadvirág a réten!

Rózsa szól: Megszúrlak én,

nyúlhatsz százszor is felém:

nem szakítsz le mégsem!

Piros rózsa, rózsaszál,

vadvirág a réten.

(Ford.: Képes Géza)

William Wordsworth: Táncoló tűzliliomok

Sétáltam, mint felhő, melyet

szél hajt céltalan, könnyedén,

s egyszer csak egy sor, egy sereg

aranyliliom tűnt elém,

a tó partján, a fák alatt

ringtak, táncoltak, álmatag.

Ahogy csillaggal a tejút

ragyog s hunyorog mindenütt,

a szikrázó kis öblöt úgy

körüllobogta ünnepük;

lángszirom, táncos, büszke fej

hintázott ott vagy tízezer.

Tűztánc volt a tó is, de ők

túltündökölték a vizet, -

költő ily társaság előtt

csak boldog s vidám lehetett!

Néztem, - néztem, - nem tudva még,

hogy mily gazdaggá tett a kép;

mert, ha merengő éjeken

lelkem most önmagába néz,

gyakran kigyúl belső szemem,

mely a magány áldása, és

megint veletek lobogok,

táncoló tűzliliomok.

(Ford.: Szabó Lőrinc)

Caius Valerius Catullus: A rigó halálára

Sirván sírjatok, égi istenarcok

s érző lényei mind e nagy világnak!

Mert meghalt a rigók az én szerelmes

lánykám kincse, az én kincsem rigója,

kit jobban szeretett saját szeménél.

Cukros volt, aranyos: kis gondozóját

úgy ismerte, akár leány az anyját,

ott szökdelt fel-alá egész nap édes

asszonykája ölén, s az ő fülébe

cserregett, csipogott, fütyült napestig.

Mord, sötét utakon barangol immár,

honnan nincs e világra visszatérés.

Átkozott a neved, homályos Orcus,

minden szépre falánkul tátogó száj,

mely szép kismadarunkat így befaltad!

Ó, gaztett, csúnyaság! Szegény madárka!

Látod, most kicsi kedvesem miattad

sírja-ríja szemét ily pirosra...

(Ford.: Dsida Jenő)

A.Kürenbergi: Szép solymocskát neveltem

Szép solymocskát neveltem hosszú éveken át, de amikor megszelidült,nem maradt itt tovább, tollait aranyoztam, a szárnyát legkivált, de ő magasba röppent és messze idegenbe szállt. Azóta sokszor láttam karcsú sólymomat, az ezüstzsinór a lábain maradt; szárnyának tollain még rőt-arany fény remeg... Isten segítse össze az egyetértő szíveket. (Ford.: Szabó Lőrinc)

Ismeretlen angol költő: Kakukk-nóta

Megjött a nyár, itt a nyár,

zengj hangos kakukk!

Szép világ és kék virág,

zöld erdei út -

zengj, kakukk!

Barikáért anyja béget,

tehén borja fele fut:

bika ugrik, bak marakszik -

zengj még, zengj, kakukk!

Kakukk, kakukk, de szépen szólsz, kakukk:

ne légy lusta, se hazug:

zengj, kakukk, no zengj, kakukk,

zengj, kakukk, zengj még, kakukk:

Kukk!

(Fordt: Szabó Lőrinc)

Forrás

Fotó: Zsila Sándor