Anatole France: Nagy Szent Miklós Csodája

Szent Miklós, a lükiai Müra város püspöke, Nagy Costantinus korában élt. Több igen régi és igen tekintélyes szerző megemlékezik róla; valamennyien magasztalják erényeit, érdemeit, jó cselekedeteit, s hogy szentéletű volt, számtalan esettel bizonyítják, de egyikük sem említi a sózókáddal esett csodát. Még az Aranylegendában sincsen róla szó. Bár ez a hallgatás méltán figyelmet érdemel, mégis nehezen szánjuk rá magunkat, hogy kételkedjünk a csodákban, amikor ennek a híres esetnek a hitelességét a közismert gyászos ballada is bizonyítja:

Volt egyszer három kicsi gyermek,
Egy szép napon tallózni mentek…

Ez a nevezetes szöveg kifejezetten azt állítja, hogy egy kegyetlen mészáros az ártatlanokat „lesózta, mint a disznót szokták”. Ami nyilvánvalóan azt jelenti, hogy feldarabolva és sós pácba rakva akarta őket eltenni. A sertés lesózása ugyanis így történik; de meglepődve olvashatjuk kissé odébb, hogy a három kicsi gyermek hét álló esztendeig a sós pácban maradt, holott rendesen már a hatodik hét elteltével ki kezdik szedegetni a húsdarabokat a kádból egy favilla segítségével. Pedig a szöveg egyértelmű; hét év telt már el a bűnös cselekedet óta, amikor – a ballada szerint – Nagy Szent Miklós belépett az átkozott fogadóba. Vacsorát kért. A fogadós sonkával kínálta.

„Nem kell a sonka, mert büdös”
„Jobb lesz talán a borjúhús?”
„Nem kell, a színe is gyanús.
Inkább a sózott húsból kérek,
Amely hét évig kádban érett!”
A hentes hallja, nagyot bámul,
Egyszerre kiszaladt a házbul.

Az Isten embere pedig azonnyomban kinyújtotta kezét a sózókád fölé, s feltámasztotta a fogadós zsenge áldozatait.

Ez volna hát dióhéjban a régi Névtelen elbeszélése; magán viseli az ártatlanság és jóhiszeműség utánozhatatlan jegyeit. A szkepticizmus rossz úton jár, amikor a nép gondolatvilágának ennyire eleven emlékeit próbálja kikezdeni. Ezért töltött el élénk megelégedéssel, hogy végre sikerült összeegyeztetnem a ballada tekintélyét a lükiai főpap életrajzíróinak hallgatásával. Örömömre szolgál, hogy most előadhatom hosszú töprengéseim és tudós kutatásaim eredményeit. A sózókád csodája valóban megtörtént, a lényege mindenesetre igaz. Csakhogy nem Müra szentéletű püspöke tette ezt a csodát, hanem egy másik Szent Miklós, mert kettő is van belőlük: az egyik, mint említettük, a lükiai Müra püspöke, a másik, a fiatalabb, a bergengóciai Dinomvásárhely főpásztora. Rám várt a megtisztelő feladat, hogy megkülönböztessem őket. A három kisfiút Dinomvásárhely püspöke mentette ki a sózókádból; hiteles dokumentumokkal fogom ezt bizonyítani, s így arra sincs szükség, hogy elsirassuk egy legenda halálát.

Kutatásom oly szerencsével járt, hogy megtaláltam Miklós püspök és a feltámasztott gyerekek történetének minden részletét. Elbeszélést írtam belőle; remélem, élvezettel és haszonnal olvassák.

1

Miklós előkelő bergengóciai családból származott. Már kicsiny gyermekkorában számos tanújelét adta szent jámborságának, s tizennégy éves korában fogadalmat tett, hogy az Úrnak szenteli életét. Egyházi pályára lépett, s egész fiatal volt még, midőn a nép nagy tetszésére s a káptalan kívánságára Bergengócia apostolának és Dinomvásárhely első püspökének, Szent Kromadáriusnak székébe emeltetett. Főpásztori hivatását ájtatosan gyakorolta, papjait bölcsességgel kormányozta, a népet tanította, és attól sem riadt vissza, hogy a hatalmasokat igazságosságra és mértékletességre intse. Bőkezű volt, alamizsnálkodó, s javainak túlnyomó részét a szegényekre fordította.

Kastélyát, amelynek csipkézett bástyái, tornyokba szökkenő tetői ott meredeztek a város mögött emelkedő dombon, menedékhellyé varázsolta, amely védelmet nyújtott bárkinek, akit a világi törvény üldözött. Az óriási alsó teremben, amelyhez fogható egész Bergengóciában nem akadt, olyan hosszú asztalt terítettek étkezéshez, hogy azok, akik az egyik végén ültek, csak bizonytalan, semmibe vesző pontnak látták a másik végét; ha pedig fáklyákat gyújtottak, az asztal annak az üstökösnek az uszályára emlékeztetett, amely Comus király halálát jött jelenteni Bergengócia egére. Az asztalfőn ült Miklós, a szent püspök. Körülötte vendégei, a város és a királyság vezető emberei, valamint egy sereg egyházi és világi férfiú. De jobbján egy helyet mindig üresen hagyatott: oda azt a szegényt ültette, aki az ő ajtaján kopogtatott kenyérért. A gyermekeket különösképpen féltő gondoskodással vette körül a jóságos Szent Miklós. Gyönyörködött ártatlanságukban, s úgy érezte, apai szívvel, anyai lélekkel van irántuk. Erényei, szokásai apostolra vallottak. Minden esztendőben egyszer közönséges barátcsuhát öltött, fehér botot vett a kezébe, s végiglátogatta nyáját, mert mindent a maga szemével akart látni; és hogy a legkisebb szerencsétlenség vagy rendellenesség se kerülhesse el a figyelmét, egyetlen pap társaságában bebarangolta megyéje legeldugottabb tájait, megáradt folyókon kelt át télvíz idején, jéggel borított hegyeket mászott meg, és erdők sűrűjébe hatolt. Hát egy ízben, napszálltakor, miután Modernus diakónus társaságában már hajnal óta lovagolt sűrű erdők mélyén, amerre csak a hiúz és a farkas jár, meg vén fenyvesek közepette, amelyek az Irgumburgum hegység csúcsait borítják, Isten embere tüskés bozótba jutott, ahol a derék jószág csak nagy nehezen jutott előre, lassan törve kanyargós útját a sűrűben. Modernus diakónus így is alig tudott vele lépést tartani öszvérén, amely a málhát is cipelte.

A fáradtságtól és az éhségtől elcsigázva, Isten embere így szólt Modernushoz:

– Álljunk meg fiam, s ha van még egy kevéske kenyered és borod, vacsorázzunk meg itt, mert alig érzek erőt a továbbhaladásra, s bár fiatalabb vagy nálam, bizonyára te is majdnem olyan fáradt lehetsz, mint én.

– Püspök uram – válaszolta Modernus –, nem maradt sem egy csepp borom, sem egy morzsányi kenyerem, mert parancsodra mindent odaadtam az úton olyanoknak, akiknek sokkal kevésbé volt rá szükségük, mint jómagunknak.

– Hát bizony – mondta a püspök – ha maradt volna az általvetőben egy kevéske maradék, örömmel elfogyasztottuk volna, hiszen úgy illik, hogy akik az egyházat kormányozzák, a szegények hulladékaival táplálkozzanak. De minthogy semmid sem maradt, nyilván Isten akarta így, és bizonyára javunkra és hasznunkra akarta. Lehet, hogy örökre elrejti előlünk jótéteménye okát; az is lehet, hogy hamarosan tudomásunkra hozza. Addig is, úgy vélem, nem tehetünk egyebet, mint hogy tovább megyünk előre, míg csak szamócára vagy szederre nem bukkanunk, hogy éhségünket csillapíthassuk, és fűre, hogy öszvéreinket is ellássuk, s így testben megerősödve pihenhessünk le lombból vetett ágyunkra.

– Ahogy parancsolod, uram – felelte Modernus, s megcsapkodta öszvérét.

Egész éjszaka lovagoltak, sőt még a hajnali órákban is, de aztán felkaptatva egy elég meredek lejtőn, hirtelen az erdő szélén találták magukat, alattuk pedig egy síkságot pillantottak meg; vörhenyes ég terült fölébe, s négy halvány, ködbevesző út szaladt rajta végig. A baloldalira tértek, egy régi római útra, amelyen valaha kereskedők és zarándokok jártak, de elhagyatottá vált, mióta háború dúlta fel Bergengóciának ezt a vidékét. Sűrű felhők gyülekeztek az égen, a madarak riadtan cikáztak, fojtó lég nehezedett az ólomszürke és néma földre. Villanó fények remegtek a látóhatár szélén, és sietésre ösztökélték a kimerült öszvéreket. Hirtelen heves szélroham kerekedett, meghajlította a fák csúcsát, megrecsegtette ágaikat, s megzúgatta összekuszált lombjuk. Megdördült az ég, s kövér cseppekben megeredt az eső.

Ahogy mentek tovább a viharban, a villámok fényénél, a rohanó árrá változott úton, az egyik felvillanásban megpillantottak egy házat, amelyre a vendéglátás jeleként magyalág volt tűzve. Megállították a jószágokat.

A fogadó elhagyottnak látszott, de csakhamar előkerült a fogadós – alázatos s egyszersmind félelmes alak, övében hatalmas kés – és megkérdezte, mit óhajtanak.

– Fekhelyet s egy karéj kenyeret ujjnyi borral – felelte a püspök –, mert tagjainkat meggyötörte a fáradtság és a hideg.

Mialatt a fogadós a kamrába ment borért, Modernus pedig az istállóba vezette az öszvéreket, Szent Miklós letelepedett a kemence elé, a halódó tűz közelébe, s tekintetét körüljáratta a füstös falú helyiségen. Por és mocsok borította a padokat és lócákat; pókok szőttek hálót a szúette gerendák közé, amelyekről fonnyadt hagymafüzérek csüngtek alá. S az egyik sötét sarokban a sózókád pöffeszkedett vaspántos hasával.

Abban az időben az ördögök sokkal bensőségesebb kapcsolatban álltak a mindennapi élettel, mint manapság. Bejártak a házakba, s meglapulva a sótartóban, a vajas cserépben vagy más efféle zugban, figyelték az embereket, s lesték az alkalmat, mikor kísérthetnék meg és vihetnék bűnbe őket. Akkoriban az angyalok is sokkal gyakrabban jelentek meg a keresztények között.

Így történhetett, hogy egyszer csak megszólalt egy mogyorónyi kis ördög – ott lapult a parázsban – s azt mondta a szent püspöknek:

– Vedd csak szemügyre atyám, ezt a kádat: megéri a fáradságot. Nincs ennél jobb sózókád egész Bergengóciában. Ez a sózókád a sózókádak példaképe és büszkesége. E ház ura, Garum mester, borókafenyő, kakukkfű és rozmaring illatával itatta át, amidőn átvette alkotója, egy ügyes kádár kezéből. Nincs még ember, aki olyan figyelmesen, gondosan, szerelmesen tudná a húst kivéreztetni, kicsontozni, feldarabolni és a só mindent megőrző, balzsamos levével átitatni, mint ő. Ahogy ő fűszerezi, töményíti, sűríti, fölözi, szűri, deríti a pácot, ahhoz nincsen fogható. Kóstold csak meg, atyám, az ő sózott húsát, mind a tíz ujjadat megnyalod utána! Kóstold csak meg, Miklós, a sózott húst, majd meglátod, milyen kitűnő.

De beszédmódjáról, különösen pedig hangjáról, mely csikorgott, mint a rossz fűrész, a szent püspök azonnal ráismert a gonoszra. Keresztet vetett, s abban a pillanatban a kis ördög – mint a gesztenye, ha megvágatlanul dobják a tűzbe – borzalmas pukkanással szétpattant, s fertelmes bűzt hagyott hátra.

Miklós előtt pedig égi fényben tündökölve, megjelent egy angyal, s így szólt hozzá:

– Miklós, te ki kedves vagy az Úrnak, tudd meg, hogy három kisgyermek fekszik hét év óta ebben a kádban. Garum, a fogadós darabokra vágta, aztán sóba és pácba rakta ezeket a zsenge teremtményeket. Kelj fel, Miklós, és imádkozz, hogy feltámadjanak. Mert ha te közbenjársz érettük, nemes főpap, az Úr, aki szeret téged, életre kelti őket…

E szózat közben Modernus visszajött a szobába, de nem látta az angyalt, és a hangját sem hallotta, mivel nem volt eléggé szentéletű ahhoz, hogy érintkezhetett volna a mennyei lelkekkel.

Az angyal még azt is mondta:

– Miklós, Isten kedves gyermeke, tedd kezed a sózókádra, s a három kisgyermek nyomban föltámad.

A szentéletű Miklós lelkét borzalom, szánakozás, buzgóság és remény töltötte el. Hálát adott az Úrnak, s amikor a fogadós újra megjelent, mindkét kezében egy-egy füles korsót cipelve, a szent rémséges hangon kiáltott rá:

– Garum, nyisd föl a sózókádat!

E szó hallatára Garum mindkét korsóját elejtette rémületében. Miklós pedig, a szent püspök felemelte karját és így szólt:

– Gyermekeim, keljetek fel!

Ezekre a szavakra felemelkedett a sózókád fedője, s három fiatal fiú lépett ki a kádból.

– Gyermekeim – mondta a püspök –, dicsérjétek Istent, ki kezem által kimentett benneteket a sózókádból.

Aztán a minden tagjában remegő fogadós felé fordulva, így szólt:

– Kegyetlen ember, ismerj rá e három gyermekre, akiket gyalázatos módon meggyilkoltál! Vajha meg tudnád utálni és bánni vétkedet, hogy elnyerhessed az Úr bocsánatát!

A fogadós rémülten menekült ki a viharba; mennydörgés és villámok kísérték útját.

2

Szent Miklós megcsókolta a három gyermeket, s nyájasan kikérdezte őket nyomorúságos haláluk felől. A fiúk elmesélték, hogy a mezőn tallóztak, amikor Garum odament hozzájuk, becsalogatta őket a fogadójába bort itatott velük, s álmukban meggyilkolta őket.

Még mindig azok a rongyok voltak rajtuk, amelyeket haláluk napján viseltek, s feltámadásuk után is félénk és vad maradt a tekintetük. Hármuk közül a legerősebb, Maximianus, egy őrült asszonynak volt a fia, aki szamárháton járt a háborúban a katonák nyomában. A fiú egy éjszaka kiesett a kosárból, amelyben az anyja hordozta, s ottmaradt elhagyatva az úton. Azóta csak abból élt, amit a mezőn lopott. A legsatnyább, Lopinus, alig emlékezett szüleire: hegyvidéki parasztok voltak, túl szegények, vagy túl zsugoriak ahhoz, hogy etessék – kitették hát az erdőbe. Sulpicius, a harmadik, semmit sem tudott származásáról, de egy pap megtanította az ábécére.

A vihar elült. A madarak hangos csiviteléssel szólongatták egymást a tiszta és könnyű légben. A föld kizöldült és kacagott. Miután Modernus elővezette az öszvéreket, Miklós püspök felült az övére, felvette Maximianust, betakargatta köpenyével; a diakónus maga mögé ültette Sulpiciust és Lopinust, aztán megindultak Dinomvásárhely városa felé.

Az út búzaföldek, szőlők és rétek között vezetett. Útközben Nagy Szent Miklós, aki máris szíve egész melegével szerette ezeket a gyermekeket, néhány életkoruknak megfelelő tárgykörből faggatta őket, könnyű kérdéseket intézvén hozzájuk, mint például: „Mennyi ötször öt?” vagy „Ki az Isten?” Nem kapott kielégítő válaszokat. De eszébe sem jutott, hogy megszégyenítse őket tudatlanságukért, hanem egyre azon töprengett, miként lehetne jobb pedagógiai módszerek alkalmazásával fokozatosan eloszlatni a lelküket borító homályt.

– Modernus – mondta –, először is megtanítjuk nekik az üdvösségre vezető igazságokat, másodszor a szabad művészeteket, különösen pedig a zenét, hogy az Úr dicséretét zenghessék. Illő megtanítanunk őket a retorikára, a filozófiára, az emberiség történetére, az állatok és a növények életére is. Azt szeretném, ha tanulmányoznák az állatok szokásait és testi felépítését, mert az állatok minden szerve csodás tökéletességével az Úr dicsőségét hirdeti.

Alig fejezte be szavait a tiszteletre méltó főpap, midőn egy parasztasszony bukkant fel előttük az úton; egy vén kancát vonszolt maga után kötőféken. Az állat úgy meg volt rakva rőzsével, hogy az ina is remegett tőle, s minden lépésnél megbotlott.

– Fájdalom! – sóhajtott Nagy Szent Miklós. – Nézzétek ezt a szegény csődört! Több terhet kell cipelnie, mint amennyit elbír. Igazságtalan és durva gazda kezébe került a szerencsétlen. Semmiféle teremtményt sem szabad túlterhelni, még a teherhordó jószágot sem.

E szavakra a három fiúból kitört a nevetés. A püspök megkérdezte tőlük, min nevetnek oly nagyon.

– Azon, hogy… – felelte Lopinus.

– Hát mert… – mondta Sulpicius.

– Azért nevetünk – szólt Maximianus –, mert csődörnek mondtad a kancát. Nem veszed észre a különbséget? Pedig elég jól látható. Talán nem értesz az állatokhoz?

– Azt hiszem – szólt Modernus –, mindenekelőtt az udvariasságra kellene megtanítanunk ezeket a kölyköket.

Ahány város, falu, tanya, kastély csak az útjukba került, Szent Miklós mindenütt megmutatta a lakosoknak a sózókádból kimentett gyermekeket, és elmesélte a nagy csodát, amelyet Isten az ő közvetítésével vitt véghez. Mindenki örvendezett és áldotta érte. Dinomvásárhely népe, amely hírnökök és utasok révén már értesült a csodás eseményről, egytől egyig főpásztora elé vonult; drága szőnyegeket terített lába alá, útjára pedig virágot hintett. A polgárok szeme könnybe lábadt, ahogy a kádból kimentett három áldozatra néztek, s azt kiáltották: „Hozsanna!” De azok a szegény gyerekek egyebet se tudtak, csak nevettek meg a nyelvüket öltögették; s a nézőket ez még nagyobb szánalomra és csodálatra késztette, mert benne ártatlanságuk és elesettségük eleven bizonyságát látták.

Miklósnak volt egy árva unokahúga. Mirandának hívták, nemrég múlt hétéves, s a szent püspök jobban féltette, mint a szeme világát. Miranda egy Bazina nevezetű tisztes özvegyasszonynál nevelkedett nagy ájtatosságban és illedelemben; a rosszat még hírből sem ismerte. Miklós erre a hölgyre bízta a három csodásan megmentett fiút is. Bazinából nem hiányzott az ítélőképesség: hamar észrevette, hogy Maximianus bátor, Lopinus körültekintő, Sulpicius pedig elmélkedő hajlamú, s arra törekedett, hogy megerősítse bennük ezeket a jó tulajdonságokat, amelyek, sajnos, az egész emberi nem bűnre hajló természete következtében minduntalan elfajzottak és visszájára fordultak: Lopinus óvatossága gyakran képmutatássá változott, s többnyire féktelen mohóságot takart; Maximianus hajlamos volt a dühös kitörésekre; Sulpicius pedig a legfontosabb kérdésekben is csökönyösen hajtogatta tévedéseit. Egyébiránt egyszerűen gyerekek voltak, akik kifosztogatták a madárfészkeket, gyümölcsöt loptak a kertekből, serpenyőket kötöztek a kutyák farkára, tintát öntöttek a szenteltvíztartókba, s lóvakaró kefét dugtak Modernus atya ágyába. Éjjelente lepedőkbe burkolózva, gólyalábakon sétálgattak a kertekben, s élvezték, ha a szeretőik karjában kissé elidőző szolgálók elájulnak a rémülettől. Szögekkel rakták ki Bazina asszony kedvenc székét, s ha leült, gyönyörködtek fájdalmában, és figyelték zavarát, amikor a hölgy kénytelen volt őrködő és segíteni kész kezét nyilvánosan a sérült testrész tájékára tenni, holott semmiért a világon át nem hágta volna az illendőség szabályait.

A derék hölgy, bár koros volt és erényes, nem keltett bennük sem vonzódást, sem félelmet. Lopinus vén kecskének nevezte, Maximianus vén tyúknak, Sulpicius pedig Bálaám nőstény szamarának. Minden elképzelhető módon kínozták a kis Mirandát is: bepiszkították szép ruháit, s elgáncsolták, hogy orra bukjék a köveken. Egy alkalommal nyakig belenyomták a fejét egy melaszos hordóba. Megtanították rá, hogyan kell nemét s az illendőséget meghazudtoló módon kerítésen lovagolni és fára mászni, s olyan szokásokra és kifejezésekre kapatták, amelyeken messziről érződött a fogadó és a sózókád szaga. Példájuk nyomán a tiszteletre méltó Bazina asszonyságot Miranda is vén tyúknak nevezte, sőt – egy tagról nevezve az egészet – tyúkseggnek. De azért megmaradt tökéletesen ártatlannak. Lelke tisztaságát semmi sem tudta beszennyezni.

– Boldog vagyok – mondta Miklós, a szent püspök –, amiért ezeket a gyermekeket kimenthettem a sózókádból, s jó keresztényeket nevelhetek belőlük. Isten hű szolgái lesznek, s érdemeiket nekem is jóváírják az égben.

Nos, három évvel feltámadásuk után, immár nagyra nőve és megerősödve, egy tavaszi napon ott játszottak mindhárman a réten, a patak partján, amikor egyszer csak Maximianus, pillanatnyi dühében és természetében rejlő indulatosságát követve a vízbe taszította Modernus diakónust, aki fennakadván egy fűzfa ágában, segítségért kiáltozott. Lopinus odament, úgy tett, mintha ki akarná húzni a kezénél fogva, de csak a gyűrűjét húzta le, s azzal odébbállt.

Sulpicius pedig mozdulatlanul, karját mellén keresztbe fonva ült a parton, s így szólt:

– Bizony, Modernus rossz véget ér. Hat ördögöt látok, amint denevér képében közelegnek, hogy már az ajkáról vigyék magukkal kiröppenő lelkét.

Amikor Bazina asszony és Modernus atya beszámoltak erről a súlyos ügyről, a szent püspök elszomorodott, és mélyeket sóhajtott.

– Ezek a gyermekek – mondta – méltatlan szülők keze alatt, szenvedésben nőttek fel. Jellemük elferdülését mérhetetlen nyomorúságuk okozta. Hibáikat kifogyhatatlan türelemmel és makacs szelídséggel kell helyrehoznunk.

– Püspök uram – felelte Modernus, aki vacogott a láztól hálóköntösében, s szüntelen tüsszögött hálósipkája alatt, mert náthát kapott a fürdéstől – lehetséges, hogy gonoszságuk szüleik gonoszságából ered. De hogyan magyarázod meg azt, atyám, hogy a rossz bánásmód különféle, sőt mondhatnám, éppen ellentétes bűnöket váltott ki bennük, s hogy az elhagyatottság és nélkülözés, amelyben részük volt, mielőtt a sózókádba kerültek volna, az egyiket kapzsivá, a másikat erőszakossá, a harmadikat pedig képzelődővé tette? A te helyedben, uram, ez utóbbi miatt nyugtalankodnék leginkább.

– Mindegyik gyermekünk jelleme – válaszolta a püspök – ott szenvedett törést, ahol a leggyengébb volt. A rossz bánásmód lelküknek azt a részét torzította el, amely a legkevésbé tudott ellenállni. Nagy-nagy körültekintéssel kell meggyógyítanunk e sérült részeket, nehogy növeljük a bajt, ahelyett, hogy csökkentenők. A szelídség, a megbocsátás és a türelem az egyedüli eszközök, amelyeket az emberek jobbátételére felhasználhatunk – kivéve persze az eretnekeket.

– Kétségkívül, uram, kétségkívül – felelte Modernus, és hármat tüsszentett. – De nincsen jó nevelés fenyítés nélkül, sem fegyelem fegyelmezés nélkül. Tudom, amit tudok. És ha nem bünteted meg ezt a három csirkefogót, gonoszabbak lesznek Heródesnél. Ezt meg én mondom neked!

– Modernusnak alighanem igaza van – jegyezte meg Bazina asszony.

A püspök nem válaszolt. Csak ballagott a diakónussal és az özveggyel egy hosszú sor galagonya előtt, amely a méz és keserűmandula bódító illatát árasztotta. Egy kisebb mélyedésnél, ahol a föld felfogta egy közeli forrás vizét, megállt egy bokor előtt: sűrűn nőtt, tekervényes ágai tele voltak fénylő, csipkés szélű leveleivel és sátorvirágos fehér fürtjeivel.

– Nézzétek – mondta – ezt a tömött lombú és jóillatú bokrot, ezt a szép májusfát, ezt a nemes galagonyát; mennyi élet, mennyi erő van benne! Az egész soron nincs még egy bokor, amely ilyen gazdagon hajtana levelet, s ilyen pompával pazarolná a virágot! De látjátok, ágai halvány héján alig nő tövis, s azok is gyengék, puhák és tompák. Miért van ez így? Azért, mert nedves és zsíros földből szítta táplálékát, sohasem kellett féltenie az életet biztosító bőséget, így a föld nedveit hatalma és pompája növelésére fordíthatta; s mert ereje teljében sohasem kellett arra ügyelnie, hogy gyenge ellenfelei ellen védekezzék, teljesen átadhatta magát lenyűgöző és elragadó termékenysége gyönyörűségének. S most menjetek néhány lépéssel odább ezen az ösvényen felfelé, és fordítsátok figyelmeteket arra a másik galagonyabokorra, amely köves és száraz földjéből keserves kínlódással tudott csak a napfényre törni, éppen hogy tengődik, alig van ága, levele, s nehéz élete során egyre arra kellett gondolnia, hogyan fegyverezze fel magát, s hogyan védekezzék a gyenge lényeket fenyegető számtalan ellenséggel szemben. Nem csoda, ha egy rakás tövis az egész. Ami kevés nedvet fel tudott szívni, mind arra fordította, hogy minél több szélestövű, kemény és hegyes tövist neveljen, de gyengeségéből eredő félénkségét még ez sem nagyon nyugtatja meg. Semmije sem maradt illatozó és életet termő virágra. Barátaim, mi is csak úgy vagyunk, mint a galagonya. A gyermekkorunkban kapott féltő gondoskodás jobbá tesz bennünket. A túl kemény nevelés megkeményíti a lelkünk.

3

Tizenhét éves korában Maximianus a szentéletű Miklós püspök lelkét szenvedéssel, hivői lelkét pedig megbotránkozással töltötte el. Vele egykorú csirkefogókból bandát szervezett és képzett ki azzal a céllal, hogy elrabolják a lányokat egy Nagylepencs nevű faluból, amely Dinomvásárhelytől négy mérföldnyire északra feküdt. A vállalkozást csodás siker koronázta. A lányrablók éjszaka értek vissza a városba, s mellükhöz egy-egy kibomlott hajú szűzet szorítottak, kik hasztalan emelték az ég felé égő tekintetüket és esdeklő karjukat. Ám midőn az atyák, fivérek és jegyesek az elrabolt hajadonok keresésére jöttek, a lányok nem voltak hajlandók visszatérni szülőföldjükre; arra hivatkoztak, hogy nem tudnák elviselni a szégyent, és gyalázatukat inkább azon karok közt akarják rejtegetni, amelyek azt okozták. Ami Maximianust illeti, ő kiválasztotta a három legszebbiket, s a püspöki uradalom egyik kis vidéki házában élvezte társaságukat. Modernus diakónus a püspök parancsára felkereste a lányokat, amikor elrablójuk éppen távol volt, s bekopogott ajtajukon, hangosan jelentvén, hogy szabadításukra jött. A lányok nem voltak hajlandók ajtót nyitni, s midőn Modernus ecsetelni kezdte előttük, milyen fertőben élnek, fejére zúdítottak egy dézsa mosogatóvizet, sőt magát a dézsát is, amely berepesztette a diakónus koponyáját.

Miklós, a szent püspök, nyájas szigorúsággal korholta Maximianust erőszakosságáért és eltévelyedéséért:

– Ó, mily fájdalom – szólt hozzá –, hát ezért mentettelek ki a sózókádból, hogy Bergengócia szűzeinek vesztére légy?

És figyelmeztette bűne nagyságára. De Maximianus csak a vállát vonogatta, s válasz nélkül faképnél hagyta.

Ez idő tájt – uralkodásának tizennegyedik esztendejében – Hübele király hatalmas hadsereget gyűjtött össze, hogy legyőzze országa megátalkodott ellenségeit, a bumburnyákokat, akik partra szállván Bergengócia földjén, feldúlták és elnéptelenítették ennek a hatalmas országnak leggazdagabb tartományait.

Maximianus búcsú nélkül elhagyta Dinomvásárhelyt. A várostól néhány mérföldnyire megpillantott a legelőn egy sánta, fél szemére vak, de különben még egészen jóravaló kancát, felpattant a hátára s elvágtatott. Amikor pedig másnap reggel véletlenül összeakadt egy béreslegénnyel, aki éppen itatni vitt egy nagy igáslovat, azonnal a földre ugrott, felvetette magát a nagy ló hátára, s ráparancsolt a legényre, üljön a félszemű kancára és kövesse. Még megígérte neki, hogy megteszi csatlósának, ha jól viselkedik. Maximianus aztán jelentkezett Hübele királynál, aki szolgálatába fogadta. Alig néhány nap leforgása alatt Bergengócia egyik leghíresebb kapitánya lett belőle.

Eközben Sulpicius a szent püspöknek talán még nagyobb fájdalmat – mindenesetre sokkal komolyabb gondot okozott. Maximianust, bármily súlyosan vétkezett is, nem vezette gonosz szándék, szinte tudta és akarata, nélkül követte el bűnét. Sulpicius viszont határtalan és egészen sajátos elvetemültséggel cselekedte a rosszat. Mivel gyermekkorától kezdve egyházi pályára készült, kitartó szorgalommal tanulmányozta a vallásos és világi írásokat, de lelke elátkozott edény volt, amelyben az igazság rendre hamisságá változott. Sulpicius lélekben vétkezett; meglepő koraérettséggel tévelygett a hitigazságok terén, s olyan életkorban, amikor az embernek még egyáltalán nincsenek eszméi, ő máris tele volt téves gondolatokkal. Egyszer különös ötlete támadt – nyilván az ördög sugalmazta. A püspök egyik rétjén nagy csapat magakorabeli fiút és lányt csődített össze, s egy fa tetejéről arra biztatta őket, hagyják el apjukat és anyjukat, hogy Jézus Krisztust követhessék, s bandákba verődve vonuljanak az országban, felégetve a kolostorokat és plébániákat és így vezessék vissza az egyházat az evangéliumi szegénységhez. A felajzott és megszédített ifjúság vakon követte a bűnöst Bergengócia útjain, és zsoltárokat zengedezve gyújtogatta a csűröket, fosztogatta a templomokat, s dúlta az egyház földjeit. Sokan elpusztultak az esztelenek közül: végzett velük a fáradtság, az éhség, a fagy, vagy a parasztok verték őket agyon. A püspöki palota a szerzetesek panaszától s az anyák jajveszékelésétől visszhangzott. A jámbor Miklós püspök maga elé rendelte a felfordulás értelmi szerzőjét, s határtalan szomorúsággal és végtelen szelídséggel vetette szemére, hogy visszaélt az igével, midőn bűnre csábította a lelkeket; és megmagyarázta neki: Isten nem azért mentette ki a sózókádból, hogy az Anyaszentegyház javaira támadjon.

– Lásd be, fiam – mondta neki –, milyen nagyot hibáztál. Zavargással, lázadással és gyilkossággal vádolva állsz pásztorod előtt.

De az ifjú Sulpicius rettenetes nyugalommal hallgatta végig a püspököt, és magabiztos hangon azt válaszolta, hogy nem követett el bűnt, és nem sértette meg Istent, sőt ellenkezőleg: az Úr parancsára s az egyház javára cselekedett. Aztán az elképedt főpap előtt fejtegetni kezdte a manicheusok, ariánusok, nesztoriánusok, szabelliánusok, valdensek és begárdok hamis tanait, s oly hévvel vallotta magáénak a szörnyűséges tévedéseket, hogy még azt sem vette észre, mennyire ellentmondók, s egymást falják föl a közös anya keblén, aki őket melengette.

A jámbor püspök mindent megtett, hogy Sulpiciust a helyes útra terelje, de nem tudta megtörni a szerencsétlen ifjú makacsságát. Amikor végül is elbocsátotta, letérdelt és így szólt:

– Hálát adok neked, Uram, hogy megajándékoztál ezzel az ifjúval, mert rajta, mint valamely köszörűkövön, kiélesíthetem türelmemet és könyörületességemet.

Mialatt a kádból kimentett gyermekek közül kettő ennyi szenvedést okozott Szent Miklósnak, a harmadik legalább némi vigasztalást nyújtott neki. Lopinus cselekedeteiben nem volt féktelen, és gondolataiban sem volt felfuvalkodott. Nem volt erős termetű és pirospozsgás képű, mint Maximianus, a kapitány; tekintetéből nem áradt merészség és komolyság, mint Sulpiciuséból. Kisnövésű, vézna, sápadt, görnyedt, aszott, alázatos, hajbókoló és szégyenlős lévén, igyekezett jó szolgálatokat tenni a püspöknek és az egyház embereinek, segített a püspöki javadalmak számvitelében a papoknak: rudakra fűzött golyók segítségével bonyolult számtani műveleteket hajtott végre, sőt palatábla és kréta nélkül, pusztán fejben oly gyorsan tudott szorozni és osztani, hogy még egy vén kincstartónak, vagy tárnokmesternek is díszére vált volna. Örömmel vezette a könyveket Modernus diakónus helyett, aki megöregedvén összezavarta a számokat, és el-elbóbiskolt a pulpitus mellett. Nem ismert sem vesződséget, sem fáradságot, ha lekötelezhette a püspök urat, és pénzt szerezhetett neki: a lombardoktól megtanulta, hogyan kell kiszámítani napra, hétre, hóra, évre valamely összeg egyszerű és kamatos kamatját; nem átallotta felkeresni a gettó sötét utcáiban a mocskos zsidókat, hogy elbeszélgetve velük, megismerje a fémek összetételét, a drágakövek értékét, s megtanulja, hogyan lehet a pénzdarabokat körülreszelni. Végül is csodás szorgalmával egy kis vagyonkára tett szert, amellyel aztán bejárta Bergengóciát, sőt a hőzönfittyek és bumburnyákok földjét is, megjelent a vásárokon, lovagi tornákon, zarándokhelyeken, búcsúkon, ahová a keresztény világ minden tájáról özönlöttek a minden rendű és rangú népek: parasztok, polgárok, papok és nemesek; mindenütt pénzváltással foglalkozott, és minden alkalommal valamivel gazdagabban tért meg, ahogyan elment. De Lopinus nem költötte el a pénzt, amit keresett, hanem átadta a püspök úrnak.

Szent Miklós nagyon vendégszerető volt, és bőkezűen osztogatta az alamizsnát; saját vagyonát és az egyház javait egyaránt a zarándokok ellátására és a szerencsétlenek megsegítésére költötte. Ezért aztán örökösen pénzszűkében volt, s nagy hálára kötelezte őt Lopinus buzgósága és ügyessége, amellyel az ifjú kincstárnok előteremtette a szükséges ősszegeket. Csakhogy szokásos pénzzavarát, amelybe a szent püspököt bőkezűsége és nagylelkűsége juttatta, most még alaposan meg is tetézték az idők viszontagságai. A Bergengócia földjén dúló háború tönkretette a dinomvásárhelyi egyházat. A város körül kószáló fegyveres népség kifosztotta a tanyákat, megsarcolta a parasztokat, világgá kergette a szerzeteseket, fölégette a kastélyokat és az apátságokat. Sem a papság, sem a hívők nem tudtak hozzájárulni a szertartások költségeihez, viszont a martalócok elől menekülő parasztok mindennap ezrével jöttek a püspöki palota kapujához, s kenyérért könyörögtek. A jó Szent Miklós nem is törődött volna a maga szegénységével, de miattuk sokat szenvedett tőle. Szerencsére Lopinus mindig készséggel rendelkezésére bocsátotta a szükséges pénzösszeget, a szent főpap pedig, amint illik, megígérte, hogy boldogabb időkben majd megadja.

Sajnos, a háború most már északtól délig, kelettől nyugatig az egész királyságon végigszántott, s nyomában ott járt két hűséges kísérője, a dögvész és az éhhalál. A földművesek felcsaptak útonállónak, s a barátok beálltak a hadseregbe. Dinomvásárhely lakóinak nem volt már se fájuk, se kenyerük, és hullottak, mint ősszel a legyek. A farkasok bejöttek a külvárosokba, s felfalták a kisgyermekeket. Ilyen szomorú állapotok uralkodtak, midőn Lopinus egy nap bejelentette a püspöknek: ezentúl semmiféle, még egészen jelentéktelen összeget sem tud kölcsönadni, sőt, minthogy semmit sem bír behajtani adósain, hitelezői pedig szorongatják, kénytelen minden követelését a zsidóknak átengedni.

Ezt a kínos hírt a szokott mézesmázos udvariasságával hozta jótevője tudomására, de sokkal kevésbé látszott szomorúnak, mint amennyire ilyen végletesen fájdalmas helyzetben lennie kellett volna. Valójában nagy megerőltetésébe került, hogy fancsali képet vágjon, s el ne árulja vidám hangulatát és élénk megelégedését. Sárga, száraz, alázatos szemhéjának pergamenje alig-alig rejtette el az öröm fényét, amely szúró szembogarában villogott.

Szent Miklós, bár fájdalmasan sújtotta a csapás, nyugodt maradt.

– Isten majd rendbehozza zilált dolgainkat – mondotta. – Nem engedheti, hogy összeroskadjon az a ház, amelyet maga épített.

– Bizonyára így van – szólt Modernus –, de afelől nyugodt lehetsz, hogy ez a Lopinus, akit a sózókádból húztál elő, összejátszik az Ó-híd környékén lakó lombardokkal meg a gettó zsidaival, hogy kifosszon téged, s magamagának szerzi meg a zsákmány oroszlánrészét.

Modernus igazat mondott. Lopinus egyáltalán nem vesztette el vagyonát; gazdagabb volt, mint valaha, s a király éppen akkor nevezte ki kincstartójává.

4

Miranda ebben az időben lett tizenhét éves. Szép volt és jóalakú. Tisztasága, ártatlansága és nyíltsága fátyolként lengte körül. Hosszú pillái finom rácsként takarták kék szemét; gyermekien kicsi szája láttán az a gondolat támadt az emberben, hogy a rossz nem is találna utat a lelkéhez. Füle annyira apró, kecses, nemes vonalú és finom volt, hogy még igen szabadszájú emberek sem mertek mást belésuttogni, mint ártatlan szavakat. Egész Bergengóciában nem akadt szűz, aki annyi tiszteletet ébresztett volna, mint ő, s nem akadt senki, akinek nagyobb szüksége lett volna rá, mert csodálatosan egyszerű, hiszékeny és védtelen volt.

Nagybátyja, a jámbor Miklós püspök, napról napra jobban kedvelte, és erősebben vonzódott hozzá, mint amennyire földi lényhez egyáltalán vonzódni szabad. Igaz, hogy az Úrban szerette, de megkülönböztető módon szerette. Kedvét lelte benne, szerette szeretni: ez volt egyetlen gyengesége. Még a szentek se tudnak mindig megszabadulni minden testi köteléktől. Miklós unokahúgát tiszta lélekkel, de nem minden gyönyörűség nélkül szerette. Miután megtudta Lopinus csődbejutását, másnap szomorúsággal és nyugtalansággal telve felkereste Mirandát, hogy ájtatosan elbeszélgessen vele, amint lelkiismerete parancsolta, hiszen atyja helyett atyja volt, s kötelességének érezte, hogy oktassa.

Miranda a felsővárosban lakott, a katedrális közelében, abban a házban, amelyet a Muzsikusok Házának neveztek, mert homlokzatán különféle hangszereken játszó embereket és állatokat lehetett látni. Volt köztük nevezetesen egy furulyázó szamár, valamint egy filozófus – könnyen rá lehetett ismerni hosszú szakálláról meg írószerszámairól –, aki a cimbalmot verte. Ezeket az alakokat aztán mindenki a maga módján magyarázta. Nem is volt szebb lakóház az egész városban.

Unokahúgát a püspök a padlón elterülve találta; haja csapzott volt, szemében könny csillogott: ott kuporgott egy nyitott és üres láda mellett, a szétdúlt szoba közepén.

A püspök megkérdezte, mi okozta fájdalmát s a körülötte uralkodó felfordulást. Akkor a lány feléje fordította vigasztalan tekintetét, s szüntelen sóhajtozás közepette elmesélte, hogy mivel Lopinus, a sózókádból kiszabadított Lopinus, a kedves kis Lopinus gyakran felajánlotta, ha megkívánna valamilyen ruhát, ékszert vagy más csecsebecsét, örömmel kölcsönadná a szükséges összeget, ő bizony elég gyakran igénybe is vette határtalannak látszó szívességét; de ma reggel egy Seligmann nevezetű zsidó állított be hozzá négy porkolábbal, felmutatta azokat az elismervényeket, amelyeket ő írt alá Lopinusnak, s minthogy nem volt pénze, hogy kifizesse, a zsidó elvitte minden ruháját, fejdíszét, ékszerét, mindenét, amije csak volt.

– Elvitte a bársonyból, csipkéből, brokátból készült ruhaderekakat és szoknyákat – mondotta nyöszörögve –, elvitte a gyémántjaimat, smaragdjaimat, zafírjaimat, jácintjaimat, ametisztjeimet, rubinjaimat, gránátjaimat, türkizeimet, elvitte a nagy gyémántkeresztemet, amin azok a zománcozott angyalfejek voltak; a két sor gyémánttal, három, metszés nélküli, csiszolt drágakővel, hat négyes gyöngykoszorúval kirakott nagy nyakláncomat; elvitte a sodrott aranyfonalra készített nagy nyakékemet, amelyiken tizenhárom sor gyémánt volt, és egy körte alakú gyöngyfűzért, húsz igazgyönggyel…

Nem is szólt többet, hanem zsebkendőjébe temette arcát és zokogott.

– Lányom – mondta a szent püspök –, a keresztény szüzet eléggé felékesíti, ha a szerénység a nyaklánca és a szüzesség a deréköve. Mégis, minthogy igen híres és előkelő család sarja vagy, illő volt, hogy gyémántokat és gyöngyöket viselj. Drágaköveid a szegények kincsei voltak, és ezért sajnálom, hogy elragadták tőled.

Aztán megnyugtatta, hogy bizonyára visszakapja majd őket ezen a világon vagy a másikon; elmondott mindent, ami csak enyhítette bánatát, csillapíthatta fájdalmát, és lassanként meg is vigasztalta. Mert Miranda lelke szelíd volt, és vágyott a vigasztalódásra. De a püspök maga nagyon elszomorodva távozott tőle.

Másnap, amint a szent ember éppen misére készülődött a katedrálisban, felkereste őt a sekrestyében három zsidó, Seligmann, Issachar és Meyer – fejükön a zöld sapka, vállukon a sárga folt – s nagy alázatosan átadták neki a Lopinustól kapott adósságleveleket. És mivel a tiszteletre méltó főpap nem tudta őket kifizetni, behívtak vagy húsz, kosarakkal, zsákokkal, kampókkal, targoncákkal, kötelekkel, létrákkal felszerelt teherhordót, s kezdték felnyitogatni a szekrényeket, ládákat és szentségtartókat. A szent ember olyan tekintettel mérte végig őket, amely halálra sújtott volna három keresztényt. Megfenyegette őket minden elképzelhető büntetéssel, ami csak a szentségtörésért ezen a világon meg a másikon kijár; kifejtette előttük, hogy már puszta jelenlétük annak az Istennek a hajlékában, akit keresztre feszítettek, kénköves esőt idéz a fejükre. A zsidók azoknak az embereknek a nyugalmával hallgatták végig, akik megszokták, hogy naponta kiátkozzák, fenyegessék, szidalmazzák és gyalázzák őket. Akkor a püspök könyörögni, rimánkodni kezdett; megígérte, hogy mihelyt fizetni tud, megadja a kétszeresét, háromszorosát, tízszeresét, százszorosát is adósságainak, amelyre a jogot megszerezték. Amazok udvariasan mentegetőzve közölték, hogy nem halaszthatják el kis műveletüket. A püspök erre azzal fenyegetőzött, hogy félrevereti a harangokat, fellázítja ellenük a népet, s az majd agyonveri őket, mint a kutyákat, ha látja, hogy megszentségtelenítették, megbecstelenítették, elrabolták a csodatevő képeket és a szent ereklyéket. A zsidók mosolyogva mutattak a védelmükre kirendelt porkolábokra. Hübele király oltalma alatt álltak, mert pénzt kölcsönöztek neki.

Erre a látványra a szent püspök – felismervén, hogy az ellenállás lázadássá válna, s emlékezetébe idézvén Azt, aki visszaragasztotta Málkus fülét – csak állt mozdulatlanul és némán, szeméből pedig folytak a keserű könnyek. Seligmann, Issachar és Meyer összeszedték a drágakövekkel, zománcokkal és gyémánttal kirakott aranyszelencéket, a kehely, lámpás, hajó vagy torony formájú ereklyetartókat, az arany és ezüst foglalatú, alabástromból készült hordozható oltárokat, a zománcozott ladikokat, amelyeket Limoges és a Rajna vidék ügyes mesterei készítettek, az oltárkereszteket, a faragott elefántcsonttal és antik kámeákkal borított misekönyveket, a szőlőlevéldíszes füzérekkel kihímzett miseruhákat, a konzuli diptichonokat, az ostyatartókat, a gyertyatartókat, a kandelábrumokat, a mécseket, melyeknek szent lángját elfújták, és szentelt olaját a kőpadlóra öntözték, az óriási koronához hasonlatos csillárokat, a rózsafüzéreket, melyeknek szemeit ámbrából és igazgyöngyből faragták, az eucharisztikus galambokat, a cibóriumokat, a kelyheket, a paténákat, a békecsókokat, a tömjénezőket, a misekannácskákat, a számtalan fogadalmi ajándékot: az ezüstből mintázott lábakat, kezeket, karokat, lábszárakat, szemeket, szájakat, belső részeket és szíveket; elvitték Ühüm király orrát és Szösze királynő keblét, valamint Bergengócia apostolának és Dinomvásárhely boldogságos patrónusának, Szent Kromadárius úrnak színaranyból készült fejét. Végezetül magukkal vitték Szent Dudora asszony csodatevő képét, amelyhez sohasem fordult hasztalanul pestis, éhínség és háború idején Bergengócia népe. Ez a nagyon régi és nagyon tiszteletre méltó kép cédrusalapra szegezett, vert aranylemezekből készült, s teljesen elborították a drágakövek, melyek akkorák voltak, mint egy-egy kacsatojás, s piros, sárga, kék, lila és fehér fényeket lövelltek. Háromszáz éven át nézett le arany arca és tágranyílt, zománcozott szeme Dinomvásárhely lakóira, s a szent asszony oly tiszteletet keltett bennük, hogy még éjszaka, álmukban is őt látták, tündökletes és borzalmas fenségében, amint igen-igen kegyetlen csapásokkal fenyegeti őket, ha nem adnak neki elegendő mennyiségben friss viaszt és hatfontos tallérokat. Szent Dudora feljajdult, megreszketett, megingott talapzatán, aztán ellenállás nélkül tűrte, hogy kivigyék a bazilikából, hová időtlen idők óta megszámlálhatatlan sok zarándokot vonzott.

A szentségtörő tolvajok távozása után Miklós, a szent püspök, felment a kifosztott oltár lépcsőin, és Mi Urunk Jézus Krisztus vérét egy hitvány és összevissza horpadt, német ezüstkehelyben ajánlotta fel. Aztán imádkozott a szenvedőkért, különösképpen pedig Lopinusért, akit valaha Isten akaratából kimentett a sózókádból.

5

Kevéssel ezután Hübele király egy nagy csatában legyőzte a bumburnyákokat. Eleinte nem is vette észre, mert az ilyen fegyveres küzdelmek mindig hatalmas kavarodással járnak, meg aztán a bergengóciaiak két évszázad óta teljesen elszoktak a győzelmektől. De a bumburnyákok fejvesztett és rendetlen menekülése ráébresztette, hogy ezúttal felülkerekedett. Nem fúvatott tehát visszavonulót, hanem az ellenség üldözésére vetette magát, s visszaszerezte királysága felét. A győztes hadsereg bevonult Dinomvásárhely városába, amely tiszteletére zászló- és virágdíszbe öltözött, és erőszakosságok, fosztogatások, gyilkosságok és más kegyetlenkedések hosszú sorát követte el Bergengócia e nagyhírű fővárosában, felgyújtott több házat, kirabolta a templomokat, s a székesegyházból is mindent elvitt, amit a zsidók még meghagytak – bár, az igazat megvallva, ez nem volt valami sok. Maximianus, aki közben lovag lett és nyolcvan lándzsás kapitánya, s akinek nagy része volt a győzelem kivívásában, az elsők közt hatolt a városba. Egyenesen a Muzsikusok Háza felé vette útját, ahol a szép Miranda lakott, akit hadbavonulása óta nem látott. Szobájában, fonás közben találta, s oly hévvel rontott rá, hogy az ifjú kisasszony szinte észre sem vette, amikor elvesztette ártatlanságát. S midőn meglepetéséből felocsúdva felkiáltott: „Te vagy az, Maximianus lovag? De hát mit akarsz itt?” – és kezdett felkészülni rá, hogy a támadást elhárítsa, Maximianus nagy nyugalommal kisétált az utcára, megigazította fegyverzetét, és a lányokra kacsingatott.

Miranda talán sohasem jött volna rá, miféle sérelem érte, ha kevés idővel azután, hogy áldozatául esett, nem kezdte volna magát anyának érezni. Maximianus kapitány akkor már a bumburnyákok földjén hadakozott. Az egész város megtudta Miranda szégyenét; a lány bevallotta Nagy Szent Miklósnak, aki a megdöbbentő hír hallatára az égre emelte szemét, s így szólt:

– Ó, Uram, hát csak azért mentetted ki őt a sózókádból, hogy ragadozó farkas gyanánt felfalja bárányaimat? Imádandó a Te bölcsességed, de kifürkészhetetlenek az útjaid, s titokzatosak a szándékaid.

Ugyanebben az évben, nagyböjt negyedik vasárnapján, Sulpicius a szent püspök lába elé vetette magát:

– Gyermekkorom óta az volt a leghőbb vágyam – mondta –, hogy az Úrnak szenteljem életem. Engedd meg, atyám, hogy szerzetes legyek, s fogadalmat tehessek a dinomvásárhelyi kolduló barátok kolostorában.

– Fiam – mondta neki a jóságos Szent Miklós –, nincs szebb hivatás, mint a szerzetesé. Boldog, ki a kolostor rejtekén él, távol a világi hívságoktól! De mit ér a vihar elől menekülni, ha a vihar bennünk tombol? Mire jó az alázatosság látszatát színlelni, ha keblünk kevélységgel teli szívet takar? Mit használ majd neked, ha az engedelmesség szolgaruhájába öltözöl, lelked pedig lázadó marad? Láttalak, fiam, midőn több tévelygés szakadékába zuhantál, mint Sabellius, Arius, Nestorius, Eutükhész, Manes, Pelagius és Pachosius együttvéve, s húsz éves sem voltál, mikor már felújítottad tizenkét évszázad minden hóbortos tanítását. Igaz, egyikhez sem kötötted magad tartósan, de abban, hogy újra meg újra megtagadtad felfogásodat, nem annyira Anyaszentegyházunk iránt tanúsított engedelmességed mutatkozott meg, mint inkább a heves vágy, hogy az egyik tévedéstől a másikhoz rohanj, s a manicheizmusból a szabellianizmusba, az albigensek bűneiből a valdensek gyalázatosságaiba vesd magad.

Sulpicius olyan töredelmes szívvel, oly lelki egyszerűséggel és annyi alázattal hallgatta végig ezt a szónoklatot, hogy Nagy Szent Miklós könnyekig meghatódott.

– Szánom-bánom, elvetem, elítélem, megtagadom, kárhoztatom, gyűlölöm, utálom minden régi, mostani és jövendő tévedésemet – mondta – teljesen és tökéletesen, nagyban és egészben, őszintén és egyszerűen alávetem magam egyházunknak; nincs más vallásom, mint az ő vallása, más hitem, mint az ő hite, más gondolatom, mint az ő gondolata; csak általa látok, hallok és érzek. Ha azt mondaná, hogy az a légy, mely most Modernus diakónus orrára szállt, valójában teve, azonnyomban, minden vita, ellenvetés vagy zúgolódás, minden ellenállás, habozás és kétkedés nélkül hinném, hirdetném, hangoztatnám, vallanám a kínpadon, sőt a halálban is, hogy teve szállt Modernus diakónus orrára. Mert az egyház az Igazság forrása, én pedig a magam erejéből nem vagyok egyéb, mint tévelygések hitvány gyűjtőmedencéje.

– Vigyázz, atyám – szólt Modernus –, Sulpicius még arra is képes, hogy az eretnekségig eltúlozza egyházunk iránt való engedelmességét. Nem látod, hogy őrjöngve, rajongva, ájuldozva készül az alázatosságra? Ő megsemmisül benne, szinte beléöli magát!

De a püspök megdorgálta diakónusát, amiért az irgalmassággal összeférhetetlen szavakat mondott, és a kérelmezőt a dinomvásárhelyi kolduló barátokhoz küldte noviciusként.

Sajnos, egyetlen év is alig telt bele, s ezeket a szerzeteseket, akik mindaddig alázatban és békességben éltek, borzalmas szakadárságok osztották meg, s a katolikus igazsággal ellenkező tévelygések légiói kerítették hatalmukba; napjaik zavargásokban múltak el, lelkük lázadással volt tele. A derék barátokba Sulpicius csepegtette ezt a mérget. Feletteseivel szemben s azok ellenében azt állította, hogy nincs igazi pápa, amióta egyházfejedelmek megválasztását nem kísérik csodák, sőt voltaképpen egyház sincs, amióta a hívők felhagytak az apostolok és az első keresztények életmódjával; azt hirdette, hogy nincs purgatórium; hogy szükségtelen a papnak való gyónás, ha meggyónunk Istennek; s hogy az emberek rosszul cselekszenek, amikor arany- és ezüst pénzeket használnak, holott a föld összes javait közössé kellene tenniök. Ezek a förtelmes elvek aztán, melyekhez csökönyösen ragaszkodott, egyeseknél ellenkezésre, másoknál egyetértésre találván, rettentő botrányokat okoztak. Sulpicius pedig csakhamar új tant hirdetett, a semmivel be nem szennyezhető tökéletes tisztaság tanát, s a derék barátok kolostora kezdett hasonlatossá válni a majomketrechez. És a ragály nem maradt meg a kolostor falai között. Sulpicius prédikációkat tartott szerte a városban; ékesszólása, belső tüzű, féktelen lobogása, egyszerű életmódja, rendíthetetlen bátorsága meghódította a szíveket. A reformátor szava nyomán ez az ősi város, amelyet Szent Kromadárius térített meg, s Szent Dudora példája erősített meg a hitben, a rendetlenség és felbomlás állapotába zuhant, s szüntelen hóbortosságok és istentelenségek színterévé változott. Nagy Szent Miklós hasztalan figyelmeztette nyáját, hasztalan buzdított, fenyegetett, mennydörgött. A baj egyre növekedett, s fájdalommal kellett tapasztalnia, hogy a ragály a gazdag polgárokat, nemes urakat és papokat éppúgy, sőt még inkább megfertőzi, mint a szegény iparosokat és az alantas foglalkozású embereket.

Egy nap, midőn Isten embere a székesegyház kanonoki épületében éppen a bergengóciai egyház siralmas állapotán kesergett, töprengéseiből furcsa üvöltözés zavarta fel, és egy asszonyt látott, aki anyaszült meztelenül, négykézlábra ereszkedve haladt, s farok gyanánt odatűzött pávatollat viselt. Ugatva közeledett, a földet nyalogatta, s lihegve szimatolt. Szőke haja csupa sár volt, egész testét undorító mocsok borította. És e nyomorult teremtésben Szent Miklós püspök unokahúgára, Mirandára ismert.

– Mit csinálsz itt, leányom? – kiáltott fel. – Miért vetkőztél meztelenre, s miért jársz a térdeden meg a kezeden? Nem szégyelled magad?

– Nem, bácsikám, egyáltalán nem szégyellem magam – válaszolt Miranda szelíden. – Ellenkezőleg: akkor szégyelleném magam, ha más volna a magatartásom és a járásom. Így kell járnunk és viselkednünk, ha tetszeni akarunk Istennek. A szent Sulpicius testvér tanított meg rá, hogy így viselkedjem, mert csak így válhatok hasonlóvá az állatokhoz, akik közelebb állnak Istenhez, mint az emberek, mert nincsenek vétkeik. És mindaddig, amíg így járok-kelek, ahogy most látsz, elkerülöm a bűn veszedelmét. A szeretet és könyörületesség nevében szólok hozzád, nagybátyám, tegyél te is úgy, mint én, mert enélkül nem üdvözülsz. Kérlek, vesd le ruháidat, és tartásodban kövesd az állatokat, kikben Isten gyönyörködve szemléli tulajdon képmását, melyet nem torzított el a bűn. Erre serkentelek a szent Sulpicius testvér parancsára, sőt következésképp magának Istennek a parancsára, mert a szent fráter ismeri az Úr titkait. Vetkőzz meztelenre, nagybátyám, gyere velem, s mutassuk meg magunkat a népnek, hogy üdvös épülésére szolgáljunk!

– Hihetek-e szememnek és fülemnek? – sóhajtotta a szent püspök zokogásba fúló hangon. – Volt egy unokahúgom, szépség, erény és jámborság virága; s íme, a három gyermek, akit kimentettem a sózókádból, ebbe a nyomorúságos állapotba taszította, amelyben most láthatom! Az egyik megfosztja minden vagyonától, amely az alamizsna bőséges forrása s a szegények kincsesháza volt; a második elrabolja a becsületét, a harmadik eretnekké teszi!

Ezzel a kőpadlóra vetette magát, s átölelvén unokahúgát, esedezve kérte, hagyjon fel ezzel a kárhozatos életmóddal; könnyezve könyörgött hozzá, öltözzék fel, és járjon a talpán, mint az emberi teremtmények, akiket megváltott az Mi Urunk Jézus Krisztus vére.

De Miranda minderre csupán éles rikácsolással és szánalmas üvöltözéssel válaszolt.

Dinomvásárhely városa hamarosan megtelt mezítelen férfiakkal és asszonyokkal, akik négykézlábra ereszkedve s ugatva járkáltak; az Éden Gyermekeinek nevezték magukat, s a tökéletes ártatlanság korába, az Ádám és Éva szerencsétlen megalkotását megelőző időkbe akarták visszavezetni a világot. A nagytiszteletű Terpenyő Egyed atyát, domonkosrendi szerzetest, aki a hit inkvizítora volt Dinomvásárhely városában, egyetemén és egyházmegyéjében, nyugtalanította az újdonság, s ezért kíváncsian kezdte figyelni. A lehető legnyomatékosabb módon, pecsétjével ellátott levelekben hívta fel Miklós püspök urat, hogy vele egyetértésben fogassa el, vesse börtönbe, vallassa meg és ítélje el az Úrnak ezen ellenségeit, különösképpen pedig fő-fő vezetőiket, a Sulpicius nevű ferences szerzetest s a Miranda nevű feslett nőszemélyt. Nagy Szent Miklós lázas buzgalomban égett, hogy visszaállítsa az egyház egységét, és kiirtsa az eretnekséget, de gyengéden szerette unokahúgát. Elrejtette püspöki palotájában, és nem volt hajlandó kiszolgáltatni Terpenyő inkvizítornak, aki erre feljelentette őt a pápánál, mint zavargások szítóját és kárhozatos új tanok terjesztőjét. A pápa felszólította Miklóst, hogy ne rejtegesse tovább a bűnöst törvényes bírái elől. Miklós megkerülte a parancsot, biztosította engedelmességéről a pápát, s nem engedelmeskedett. A pápa kihirdette ellene a Maleficus pastor^[1] kezdetű bullát, amelyben a tiszteletre méltó főpapot engedetlennek, eretneknek vagy eretnekgyanúsnak, ágyastartónak, vérfertőzőnek, népek megrontójának, vénasszonynak és hetvenkedőnek nevezte, s szenvedélyesen megdorgálta.

A püspök ily módon sokat ártott magának, s nem segített hőn szeretett unokahúgán. Hübele király, akit kiközösítéssel fenyegettek meg, ha nem nyújt segítő kezet az egyháznak Éden Gyermekei felkutatásában, fegyvereseket küldött a dinomvásárhelyi püspökségre; ezek elhurcolták rejtekhelyéről Mirandát, Terpenyő inkvizítor elé vitték, föld alatti tömlöc fenekére vetették, s olyan kenyérrel etették, amely még a börtönőrök kutyáinak sem kellett; de a lányt mindennél jobban keserítette, hogy egy ócska ruhát és sapkát erőszakoltak rá, s így már nem lehetett biztos benne, vajon nem vétkezik-e. Sulpicius barát nem került az inkvizíció kezére; sikerült a bumburnyákokhoz menekülnie, menedékre lelt a királyság egyik kolostorában, ahol még az előbbinél is veszedelmesebb új szektákat alapított.

Eközben az eretnekség, amely csak megerősödött az üldözéstől és fellángolt a veszedelemben, egész Bergengóciára kiterjesztette pusztításait, s szerte az országban ezrével lehetett látni a mezőkön mezítelen férfiakat és nőket, akik füvet legeltek, bégettek, mekegtek, bőgtek, nyerítettek, esténként pedig a birkákkal, marhákkal és lovakkal dulakodtak a cserények, ólak és istállók birtokáért. Az inkvizítor jelentette a Szentatyának ezeket a förtelmes botrányokat, és figyelmeztette, hogy a baj csak növekedni fog mindaddig, amíg Éden Gyermekeinek pártfogója, a szégyenletes Miklós püspök, Szent Kromadárius székében marad. E véleménynek megfelelően a pápa kihirdette a Deterrima quondam^[2] kezdetű bullát Dinomvásárhely püspöke ellen, mely megfosztotta főpásztori hivatalától, és kitaszította a hivők közösségéből.

6

Krisztus földi helytartójának szava összetörte a szent férfiút; keserűséggel eltelve, a fájdalom terhétől összeroskadva, de sajnálkozás nélkül hagyta el fényes püspöki székét, s örökre eltávozott Dinomvásárhely városából, amely harminc éven át tanúja volt főpapi erényeinek és apostoli munkálkodásának. Nyugat-Bergengóciában van egy magas hegység, melynek csúcsait örök hó borítja; oldalán minden tavasszal tajtékzó és csobogó vízesések zuhognak alá, s égszínkék vízzel töltik meg a völgy patakjait. Itt, ezen a tájon, ahol a vörösfenyő nő, és áfonya meg mogyoró terem, remeték éltek tejen és bogyókon. Ezt a hegyet a Megváltás hegyének nevezik. Szent Miklós elhatározta, hogy ide menekül, s itt kesereg majd, távol a világtól, az emberek bűnein és a saját vétkein.

Egyre feljebb és feljebb, kapaszkodott a hegyen, hogy valamilyen elhagyott zugra leljen, ahol felüthetné hajlékát, és amikor már túljutott a felhőkön is, amelyek szüntelenül ott gyülekeznek a sziklák oldalán, egy kunyhó küszöbén öregembert pillantott meg, aki együtt falatozott egy szelídített szarvassutával. Skapuláréja homlokára hullt, s arcából nem látszott egyéb, mint az orra hegye és hosszú, fehér szakálla.

Miklós, a szent férfiú, ezekkel a szavakkal köszöntötte:

– Béke legyen veled, testvérem.

– A béke szívesen időz ezen a hegyen – válaszolta a remete.

– Azért is jöttem ide – szólt Miklós, a szent férfiú – hogy nyugalomban végezzem be életemet, amelyet feldúlt a világ háborúsága és az emberek gonoszsága.

Miközben így beszélt, a remete figyelmesen nézte.

– Nem te vagy a dinomvásárhelyi püspök – szólt végül –, az a Miklós, akinek messze földön magasztalták tetteit és erényeit?

Mikor pedig a szent főpap intett, hogy ő az, a remete a lábai elé vetette magát.

– Uram, neked köszönhetem majd lelkem üdvösségét, ha, mint remélem, lelkem a mennybe jut.

Miklós jóságosan felemelte és megkérdezte:

– Testvérem, mondd el, hogyan ért engem az a boldogság, hogy üdvösségeden munkálkodhattam!

– Húsz évvel ezelőtt – válaszolt a remete – fogadós voltam egy erdőszéli elhagyott út mentén, s egy nap három tallózó gyermeket láttam a mezőn; becsalogattam őket a házamba, bort itattam velük, álmukban megöltem, majd darabokra vágtam és lesóztam őket. Az Úr érdemeidre tekintett, és közbenjárásodra mindhármukat feltámasztotta. Amikor láttam, hogy kilépnek a sózókádból, megdermedtem a rémülettől, de feddő szavaid felolvasztották szívemet, üdvös megbánást éreztem, s az emberek elől menekülve, idejöttem erre a hegyre, hol napjaimat Istennek szenteltem. Az Úr békéjét árasztotta rám.

– Lehetséges ez? – kiáltott fel a szent püspök. – Te vagy az a kegyetlen Garum, akit oly fertelmes bűn terhel? Dicsérem az Urat, aki megadta neked a szív békéjét, bár három gyermeket gyilkoltál meg borzalmas módon, s a sózókádba raktad őket, mint a disznót szokás; de jaj, az én életem, amiért megmentettem őket, tele volt nyugtalansággal, lelkemet keserűség itatta át, s egész püspökségemet pusztulás dúlta fel. Engem a hivők közös atyja megfosztott tisztségemtől és kiátkozott! Miért kell ilyen kegyetlenül bűnhődnöm azért, amit tettem?

– Imádjuk Istent – szólt Garum – és ne kérjük számon tetteit!

Nagy Szent Miklós kunyhót épített magának Garum hajléka mellett, s imádságban és vezeklésben töltötte hátralevő napjait.

---

Jegyzetek

1. Gonosz pásztor (latin). France itt a latinul írott pápai bullákat gúnyolja, amelyeket első két szavuk után szoktak elnevezni.

2. Valának pedig igen alávalóak… (latin)

Forrás: SzePi