Értékek a magyarságkutatásban

Péter Árpád

Fedinec Csilla (szerk.): Értékek és dimenziók a magyarságkutatásban

Mikor a kezünkbe vesszük a Fedinec Csilla által szerkesztett Értékek, dimenziók a magyarságkutatásban című, 2008-ban megjelent MTA-kiadványt, elsősorban finom, választékos kivitelezése tűnik fel, a kötésmunka alapossága, a papír minősége, a szövegtükör esztétikus elrendezése, a borító színének diszkrét volta, a DOMUS-logó színével való összhang, az első borítólap ügyesen elmosott mintázata, egyszóval a kötet külcsíne, formája. A lapokon átnézve megállapíthatjuk, hogy a rektó és a verzó sorai tizedmilliméteres pontossággal fedik egymást, ami nagyban megkönnyíti a figyelemnek a tartalomra való összpontosítását. Ilyen elegáns könyvet ritkán lát manapság az ember, ritkán gondoznak ennyire egy-egy kiadványt.

Folytatva a felfedezést, a tartalomjegyzékben megtalálhatjuk a számunkra (az erdélyi magyar kisebbség számára) ismerős neveket is, mint Péntek János, Cseke Péter, Szilágyi N. Sándor, Vallasek Júlia, Veres Valér, de képviseltetik magukat az egyéb „leszakad részek” hungarológusai is. Csernicskó István Kárpátalja, Popély Árpád – a volt – Csehszlovákia, Göncz László a déli végek – Muravidék – egy-egy jellegzetes és fontos, magyarsággal kapcsolatos problémájátrészletezi. A tematika is változatos: szociológiai írásoktól (pl. Veres Valér: A Kárpát-medencei magyarok nemzeti és állampolgári identitásának fő sajátosságai), a nyelvészeti tanulmányokon (pl. Lanstyák István: A magyar szókészlet szétfejlődése 1918 után), az elvontabb összefoglalásokon át (pl. Mészáros András: Az ún. nemzeti filozófia a magyar és szlovák filozófiatörténet-írásban) az esztétikai szféráig (pl. Alabán Ferenc: Irodalmi érték és sajátosság. Vizsgálódások a kisebbségi magyar nemzeti irodalmak érték-lehetőségeinek kontextusában) mindent megtalálhatunk ebben a monografikus igényű kötetben. Megállapíthatjuk tehát, hogy ez a mű teljességre törekszik, vagyis olyan átfogó, de kezelhető méretű eszközt nyújt a magyarságkutatásnak, amelyet gyakorlatilag minden társadalomtudományi diszciplína operatívan tud használni.

A szerkesztő négy nagy fejezetben helyezte el a tanulmányokat: Identitáskonstrukciók, A nyelv mint szimbólum, Történelmi léthelyzetek és Az irodalom eszköztára. Ezek élén olvasható Görömbei András irodalomtörténész témafelvezető írása, A nemzeti önismeret értékei.

Görömbei akadémikus rövid történeti áttekintés után rámutat arra, hogy az MTA mit vállal magára a „leszakadt részek” kultúrájának (és implicit módon: önazonosságának) megőrzése érdekében. Az, hogy Magyarország határán túli értelmiségi is lehet az MTA köztestületi tagja, segít abban, hogy a politikai okok miatt pluralizálódott, szóródott magyarságdiskurzusok szélesebb körben válhassanak ismertekké, „vehikulumnak” használva az MTA hatalmas infrastruktúráját, kulturális és (miért ne) politikai súlyát.

A tanulmányok többféle diszciplínához tartoznak, a vizsgált korpuszok is sokfélék, de ezt a heterogenitást szerkezetileg jól kompenzálja az egységes tematika: a magyarság „eszméje”. Az egységes nézőpont, az értékkeresések, az értékvizsgálatok kivitelezésének módszerei és színvonala hozzájárulnak ahhoz, hogy a kötet ne csak grafikailag, hanem tartalmilag is egységes legyen.

Az írások hangneme – ebből adódóan is – nagyjából egyforma: személytelen, ám ugyanakkor nem mentes a szépírói vonásoktól sem. Érdekes stilisztikai színfolt Szilágyi N. Sándornak A magyar nyelv a Magyarországgal szomszédos országokban című munkája, amely, a szerzőtől már megszokott, az orális megnyilatkozások stílusával interferálódó hangnemben szól, néhol ironikusan, a magyar nyelvhasználat fogas kérdéseiről – lásdpl. a „tudniillik” (107.) , az „ódzkodom” (107.), az „elképzelni sem tudom...” (109.) stb. kifejezéseket tartalmazó mondatokat. Ezzel szemben Cseke Péter tanulmányában (Dsida Jenő és a kolozsvári Jancsó-fivérek) hiába keresnénk ehhez hasonló, ironizáló kijelentéseket, itt inkább a narratív irodalmi diskurzus típus dominál. Ha már itt tartunk, érdemes megállni Lampl Zsuzsanna A kép és a tükör, avagy megfelel-e a jövő szlovákiai magyar értelmisége a saját maga által alkotott értelmiségképnek című tanulmányának bevezetőjénél, ahol ezt a (szintén hangulatkeltő szerepű) mondatrészecskét találjuk: „Bástya-elmélet ide vagy oda...”. Ezek (és még sok, ezekhez hasonlóan könnyed és játékos) a megjegyzések, tipikus szófordulatok, amellett, hogy a szerzőik egyéniségéről mondanak el valamit, akaratlanul tájékoztatnak bennünket arról is, hogy abban a történelmi magyar régióban milyen nyelvi sztereotípiák rögzültek, a tudományos diskurzusnak milyen fokú „oldottsága” kanonizálódott. A 300 lapterjedelmű könyv tehát – esztétikussága és tartalmassága mellett – még olyan adatokat is tartalmaz, melyek maguk is egy stílustörténész kutatási témáját képezhetik.

Az alábbiakban nem áll szándékunkban részletesen összefoglalni minden tanulmányt (hiszen a könyv elolvasásának sem élményét, sem információ-mennyiségét amúgy sem tudnánk visszaadni), hanem kiemelünk egy-egy gondolatot.

Liszka Józsefnek a Két part között... A népi kultúra és szerepe Európa egyik ütközési zónájában olyan kérdésekre keres válaszokat, mint „Milyen kép is él tehát a mai magyar társadalomban a néprajzról, a népi kultúráról?” (17.), vagy „Mi is tehát a szerepe a néprajznak a 21. században és Európában?” (21.). Megállapítja: a Kárpát-medence népcsoportjainak folklórját nem lehet úgy vizsgálni, hogy ne legyünk tekintettel a környező népcsoportok régi, illetve mai folklórjára; hogy ne vizsgáljuk azokat a komplex történelmi összefüggéseket, amelyek a szláv, német, román és magyar folklór keveredése során jöttek létre. Liszka tanulmányában érdekes az is, hogy olyan forrásokat említ, illetve dolgoz fel, amelyekhez ittvalóságos, tényleges egy mitikus népi kultúra és – ez utóbbi azonban csak a „közvélemény képzeletében” él (31). (Erdélyben) nyelvi és kulturális akadályok miatt nehezen férhetnénk hozzá (pl. Jan Caplovic – Csaplovics János munkássága vagy a „nem épp magyarbarát” Pokorny tudományos tevékenysége). Végkövetkeztetése az, hogy létezik egy

Veres Valér már említett cikke a tőle megszokott alapossággal és széles látókörűséggel dolgozza fel – pozitív kutatásokra támaszkodva – a nemzeti és állampolgári identitás(ok) meghatározóit. Megállapítja: kérdőíves felmérésük eredményei azt mutatják, hogy a „leszakadt részek” magyar ajkú lakóiban erős a regionális identitástudat, de ragaszkodnak a „magyarságukhoz” is. Ugyanezt támasztja alá a 41. oldalon közölt táblázat. Ez azt tükrözi, hogy a kisebbségbe szorult magyarok nagyon kis arányban tartják meghatározónak a születés helyét a magyarsághoz való tartozás tekintetében – következésképpen a kulturális identitástudat jelentősebb, mint a „földrajzi”. A 45. oldal táblázata is a kulturális determinációt jelöli meg mint „legbefolyásosabb” identitás-definiátort. Az 51. oldal érdekes statisztikájában olvashatjuk, hogy Erdélyben Petőfit Sütő András követi „népszerűségben”, és utánuk Arany János és Ady osztozik a harmadik helyen.

Lampl Zsuzsanna olyan statisztikákkal szolgál a szlovákiai magyar iskolákról (59.), melyek nehezen hozzáférhetőek számunkra („itthon, Erdélyben”), ám ugyanakkor fontosak lehetnek a saját identitásunk kiépítésében, hiszen annak ellenére, hogy az erdélyi magyarságra is hatalmas kulturális és politikai nyomás nehezedik, mind ez idáig átlagosan sikeresen meg lehetett oldani a magyar nyelvű iskoláztatást. Ilyen szempontból érdekes és „épületes” adat, hogy sok szlovákiai fiatal magyarországi középiskolában érettségizett (67.). „Itthon”, azokban a zónákban, ahol még tömbben élnek a magyarok, nem gond a magyar középiskoláztatás (egyes helyeken még túlkínálat is van, pl. egy olyan kisvárosban – kb. 10 ezer lakos –, mint Székelykeresztúr, három líceum is van). A magyarság létszámának csökkenése azonban valószínűleg oda fog vezetni, hogy ezek a nagy intézmények, a humánerőforrások hiányában, elsorvadnak majd. Félek, nem kell sok idő ahhoz, hogy a magyarság számára létfontosságú jogi személyek számára is felavassunk egy Házsongárdot... Rezesbandával, szalagvágással és koszorúval, meg szilvapálinkával, mert „itthon” mindig így szoktuk.

A szociológiai áttekintéseket a nyelvészeti témájú munkák követik. Ezek közül is első Szilágyi N. Sándor alapos, helyenként ironikus összeállítása, amelyben kitér még az üzletekben forgalmazott termékek címkéinek elemzésére is (109.). Anélkül hogy tragizálna, példákat említ a magyar nyelvnek az uralkodó nyelvvel való interferenciáiról, melyek mindig a magyar nyelv hátrányára váltak (113.), és ugyanakkor arra figyelmeztet, hogy a „szétfejlődött” nyelvváltozatok nem mindig követik a magyarországi sztenderdet, de ennek ellenére helyesnek tekinthetőek (115.). A 117. oldalon a szerző vázolja a Szabó T. Attila Nyelvi Intézet programját, melynek egyik legfontosabb eleme a leszakadt részek „nyelvi rehabilitációja”.

Lanstyák Istvánnak A magyar szókészlet szétfejlődése 1918 után című írása nélkülözhetetlen minden nyelvtörténész számára, annyira részletes (korlátozott terjedelme ellenére is). Péntek János A magyar nyelv erdélyi helyzete és perspektívái című tanulmánya optimista „jövőbelátásával” rokon Szilágyi cikkével. Péntek arra hívja fel a figyelmet, hogy a nyelvi „szétfejlődés” egyáltalán nem veszélyes folyamat addig, amíg természetes, de sok esetben a nyelv fejlődésének is árthat egy központi, merev kodifikáció, amely ignorálja a „leszakadt részek” sajátosságait, esetenként kuriózumait (145.). Csernicskó István a Veres Valéréhoz mérhető átfogó kutatás eredményeit dolgozza fel. A Nyelv és azonosságtudat összefüggései a kárpátaljai magyar közösségben arról beszél, hogy a kárpátaljai magyaroknak a nyelvükhöz (és implicit módon a kultúrájukhoz) való természetes és jogos ragaszkodása súlyos politikai és társadalmi konfliktusokhoz is vezet és vezethet. A következő, a történelmi áttekintést adó rész nem tartalmaz az erdélyi helyzetre reflektáló cikket, de ezt nem róhatjuk fel a kötetnek, mert mi a többi leszakadthoz viszonyítva olyan szerencsés helyzetben vagyunk, hogy nagyobb (szellemi) energiát és több pénzt tudunk befektetni történeti kutatásainkba (gondoljunk csak a közelmúltban megjelent, történelmi témájú könyvekre, melyeket nagynevű szerzők szignáltak). Az Erdély történetét taglaló kiadványok meg könnyen hozzáférhetőek Magyarországon (a híres, háromkötetes Erdély történetét épp az MTA adta ki). Hiánypótlóak mind számunkra, mind a magyarországiak számára Mészáros András, Simon Attila (Cseh és szlovák telepesek kényszerű migrációja az első bécsi döntés után) és Popély Árpád cikkei. Érdekes színfoltja a kötetnek a Molnár József és a Molnár D. István szerzőpáros által írt, A kárpátaljai magyarság népességföldrajzi viszonyai a 21. század elején című tanulmánya, amely posztmodern, interdiszciplináris szempontból közelíti meg a mindig aktuális geopolitikai problémákat.

A kötetet, mint említettem, az irodalmi témájú diskurzusköteg zárja. Alabán Ferenc Irodalmi érték és sajátosság. Vizsgálódások a kisebbségi magyar irodalmak értéklehetőségeinek kontextusában című elemzése amellett hogy vizsgálja a „leszakadt” magyarok leírására használt terminológiát, kitér a nem annyira nemzet-specifikus irodalomelméleti kérdésekre is (pl. a kontextus és a mű összefüggésének viszonya). Faragó Kornélia A geokulturális elbeszélés változatai. Muzealizálási eljárások – posztmonarchikus beszédminták című írásában arról értekezik, hogy milyen mértékben változott az irodalomelméletnek az irodalom fikcionalitásához való viszonya az 1989-ben bekövetkezett fordulatok után, itt is főleg a lezáró újrakezdés mitikussága által gerjesztett diskurzív problémákat emelve ki. Cseke Péter a Dsida Jenő és a kolozsvári Jancsó-fivérek. Irodalomszemléleti kérdések az 1930-as évek első felében című tanulmányában az Erdélyi Fiatalok című folyóirat körül kialakult irodalmi és kulturális mozgalom jelentős alakjai köré épült már-már mitizáló viszonyulás kibontakozását elemzi, illetve részletesen feltár néhány olyan eseményt, amelyek a kisebbségi sorba kényszerült irodalom felvirágzásához vezettek – annak ellenére, hogy mind gazdaságilag, mind kulturálisan kedvezőtlen körülményekkel kellett megküzdeni. A kötetzáró tanulmány Vallasek Júlia Hatalom és csáberő. Liviu Rebreanu regényeinek magyarságképe című tanulmánya akár Rebreanu-kismonográfiának is felfogható, hiszen olyan részletesen és alaposan elemzi problematikáját. Az írás pozitívuma a szövegközpontúság, illetve az életmű esztétikai értékeinek a (mondjuk) politikai szerepük fölé való rendelése. A cselekményvázolások, a kortárs magyar irodalmi munkákkal való összevetések (Wass Albert, Áprily Lajos) olyan dimenzióban mutatják meg Rebreanu munkáit, amely nem biztos, hogy hasznos a románból érettségire készülődő erdélyi magyar fiataloknak (ebből a tantárgyból évek óta csak a tankönyvek száraz vázlatait kérik számon a diákoktól, és sajnos nem hiszem, hogy örülnének a dolgozatjavítók egy Wass Alberttel való összevetésnek), de mind nekünk, mind a többi magyarnak segíthet megértetni azt, hogy miképpen gondolkodnak a románok rólunk.

A kötet nem réteg- és tudomány-specifikus munka. Hasznát veheti mind a történész, mind az esztéta, mind a szociológus, de még talán a jogász is – amikor arról igyekszik beszédet összeállítani, hogy miért nem szabad megverni a magyarokat, ha az utcán anyanyelvükön beszélgetnek... Reméljük, hogy az ilyen és ehhez hasonló könyveknek nagy lesz az impaktja, és nem csak egy szűk értelmiségi elit fogja alkalmazni az innen megtanulható diskurzív viselkedésmódokat, melyeknek a Kárpát-medence politikai életében is komoly szerepe... kellene hogy legyen.

*Magyar Tudományos Akadémia – Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki Bizottság, Bp., 2008.

Forrás és illusztráció: Korunk 2009 Február