109 éve született Szabó Lőrinc

1900 Március 31. (109 éve történt) Megszületett Szabó Lőrinc költő.

    SZERETLEK

  Szeretlek, szeretlek, szeretlek,
  egész nap kutatlak, kereslek,
  egész nap sírok a testedért,
  szomorú kedves a kedvesért,
  egész nap csókolom testedet,
   csókolom minden percedet.

  Minden percedet csókolom,
  nem múlik ízed az ajkamon,
  csókolom a földet, ahol jársz,
  csókolom a percet, mikor vársz,
  messziről kutatlak, kereslek,
  szeretlek, szeretlek, szeretlek.

  1928


  ----------------------------------------

  MOSZTÁRI TÜCSÖK

  Jó tücsök, ki gyermeknyaraimnak
  annyi délutánját telezengted,
  elkísértél most is az utamra,
  elkísértél messze idegenbe.
  Sokhazájú boldog nyári lelked
  becirpelt a csattogó vonatba,
  zengett tőled az egész Dunántúl,
  zengett a sziklás éj; s azután is,
  fent a Karszton, s lent, végig a dalmát
  szigeteken hű társam maradtál:
  idegenbeszédű emberek közt
  jó tolmács volt ismerős beszéded.
  Aztán jött a tenger, jött a ringó,
  sirályszavú, kék bizonytalanság,
  négy napon és három éjen által
  muzsikás vizekkel laktam együtt,
  és mégis, amikor újra parti
  ággyal várt az este: mily öröm volt
  ablakon át hallani a hangod,
  mely a biztos földet énekelte!
  Föld fiai vagyunk mind a ketten.
  A kanyargó, zord, hegyi vasúton
  most is itt vagy, holdfényben, Ragúza
  és Mosztár közt, milliószor egy-egy
  kis barátom, milliónyi testvér.
  Beszólsz hozzám a zúgó vonatba:
  itt hazámat juttatod eszembe,
  otthon meg, a budai hegyek közt,
  ezt a földet fogod énekelni.

  1932
  ----------------------------------------

  LÓCI ÓRIÁS LESZ

  Veszekedtem a kisfiammal,
  mint törpével egy óriás:
  - Lóci, ne kalapáld a bútort!
  Lóci, hová mégy, mit csinálsz?
  Jössz le rögtön a gázresóról?
  Ide az ollót! Nem szabad!
  Rettenetes, megint ledobtad
  az erkélyről a mozsarat!

  Hiába szidtam, fenyegettem,
  nem is hederített reám;
  lépcsőnek használta a könyves
  polcokat egész délután,
  a kaktusz bimbait lenyírta,
  és felboncolta a babát.
  Most nagyobb vagyok, mint te! - mondta
  s az asztal tetejére állt.

  Nem birtam vele, tönkrenyúzott,
  de azért tetszett a kicsi,
  s végül, hogy megrakni ne kelljen,
  leültem hozzá játszani.
  Leguggoltam s az óriásból
  negyedórára törpe lett.
  (Mi lenne, gondoltam, ha mindig
  lent volnál, ahol a gyerek?)

  És ahogy én lekuporodtam,
  úgy kelt fel rögtön a világ:
  tornyok jártak-keltek köröttem,
  és minden láb volt, csupa láb,
  és megnőtt a magas, a messze,
  és csak a padló volt enyém,
  mint nyomorult kis rab mozogtam
  a szoba börtönfenekén.

  És ijesztő volt odalentről,
  hogy olyan nagyok a nagyok,
  hogy mindent tudnak és erősek,
  s én gyönge és kicsi vagyok.
  Minden lenézett, megalázott,
  és hórihorgas vágy emelt
  - föl! föl! - mint az első hajóst, ki
  az egek felé szárnyra kelt.

  És lassan elfutott a méreg,
  hogy mégse szállok, nem növök;
  feszengtem, mint kis, észre sem vett
  bomba a nagy falak között;
  tenni akartam, bosszut állni,
  megmutatni, hogy mit tudok.
  Negyedóra - és már gyülöltem
  mindenkit, aki elnyomott.

  Gyülöltem, óh hogy meggyülöltem!...
  És akkor, zsupsz, egy pillanat:
  Lóci lerántotta az abroszt
  s már iszkolt, tudva, hogy kikap.
  Felugrottam: Te kölyök! - Aztán:
  No, ne félj, - mondtam csendesen.
  S magasra emeltem szegénykét,
  hogy nagy, hogy óriás legyen.

  1933

Forrás