Bejegyzések
Talán soha annyian nem álmodtak Magyarországon, mint ebben az esztendőben.
Az előttiben, ha valamely különös dolgot álmodott a magyar, felütötte a nagy egyiptomi álmoskönyvet. A hieroglifek, kabalisztikus számok és népies magyarázatok között bizonyosan ráakadt a kedvére való megfejtésre. A kislutri idejében pláne pénzébe került az embereknek az álomlátás. Fehér lepedős ismerőseink éjszakai megjelenése a ternó reményével kecsegtette az unatkozó magyarokat.
Későbben, a kultúra jöttével dr. Freud tanár úr módszere alapján estünk neki álmaink megfejtésének. Manapság már sokak előtt ismeretes a tudományos rendszer, amelynek alkalmaztatásával legbizarrabb álmainkat meg lehet magyarázni. Magyar nyelven is megjelent egy füzet a bécsi professzor elméletéről Ferenczi Sándor fordításában. Az ember megtalálhatta gyermekkora emlékeit álmaiban; megállapíthatta a képzetet, fülön csíphette a gondolatsejtet, amelyből az álom kifejlődött. Száraz regiszterelmélet ez, mint egy tudós cédulásdoboza. A legszebb és legkövérebb angyal álombeli hempergése néha igen sivár élménnyel volt összeköttetésben. Máskor megdöbbent a búvárkodó, midőn legtitkosabb, még önmaga előtt is rejtegetett vágyait, óhajtásait, félelmeit olvasta ki az álommagyarázatból.
Most ismét álmodnak Magyarországon, és az álmokat nem mindig lehet megfejteni az eddigi kulcsokkal.
*
Mást álmodnak Budán, mást egy vidéki fogadóban, a tanyákon, csillagterhes égboltozatú pusztákon és a pesti bérházak szomorú szobáiban, holott azt kellene hinni, hogy álmában mindenki demokrata, mint akár a temetőben.
A jobb oldali fekvésnek mások az álmai, míg a vészes látományok, nyugtalanító képek balról jönnek. Az oroszlán és a bátor ember jobb oldalán alszik, míg a sorsüldözött szerencsétlen balra fordul, hogy még álmában sem lelje gyönyörét, a nők, akik meglátogatják, őrültek, és a szemgolyóit akarják kitolni, gyilkosok és veszett állatok ragadnak a kabátjába... Bepiszkolt kezű emberek ülnek szemben, a régi álmoskönyv kis fametszetein. Elfáradva, nagyot sóhajtva riad fel a halandó álom-viszontagságaiból. Ha volna valahol egy nagy hivatal, ahol az álmokat be lehetne jelenteni, könnyű volna a statisztikát megcsinálni arról, hány boldog ember volt Magyarországon. A földhözragadt, a vészmarta, a bajban sínylődő néha átéli ugyan álmában azt az életet, amelyet áhítana, de emlékszik is ezekre az álmokra élete végéig. Míg legtöbbször bizony csak a nappali kínszenvedéses életét álmodja tovább. Ezért nem is érdemes vitatkozni a kérdés felett, hogy melyik igazi életünk: a nappali vagy az álombeli? Az oroszlán álmában is lebírja a gazellát, míg a peches ember rendesen megsántul álmában, midőn a bika kergeti. A kártyás, aki az ágya elé szórja a nyereségét, mielőtt elaludna, ritkán folytatja álmában tovább a játékot, mélyen, üdítően alszik, míg a nincstelen ember az élénk álomból felébredvén, felforgatja párnáit, hogy az álombeli pénzt megtalálja. A jóllakott nem álmodik étvágygerjesztő lakomával, míg az éhező fájdalmasan nyújtja ki karját az elrepült pástétomos tálak után.
Az álmok szigettengerében a tarka papagájok szigetén tanyáznak a gyermekek és szerelmesek álmai. Ezen a szigeten semmi sem lehetetlenség, a legnagyobb fára könnyedén kúszik fel a képzelem, hintázza magát a ringó gallyakon, kajdácsszínekben mutatkozik a láthatár, és a nőknek, férfiaknak valóban szárnyuk van, mint az angyaloknak. A gyermekek álmait a dajkák is megfejthetik, míg a szerelmesek látományaihoz, alvási élményeihez elég magyarázatot talál a rövideszű lírikus. Akiket ők csodának néznek, azok természetes dolgok. Amit ők álmodnak, az a valóságos élet, az ő életük. Lárma, zenebona, értelmetlenség, madárhang és sikoly hangzik e szigetről, mintha sok ezer fiatal majom lakna a fatetőkön, amelyek még nem hallottak puskalövést, s így gondtalan boldogsággal élik játszi napjaikat. Nincs olyan álomfejtő, aki a szerelmesek álmain el tudna igazodni. Honnan jönnek e tarkaságok, az egzotikus fények és a sohasem látott színek ez álmokba? A blazírt tudomány felmondja a szolgálatot. A szerelmesek azt álmodják, amit éppen akarnak. Vajon ki merné e szemérmetlenségeket valaha is bevallani? Az erkölcs egy megunt ruhadarab ez álomvilágban; hogy csodálkoznak az epekedő férfiak, ha egyszer megtudnák, mily furcsa dolgokat álmodnak a megközelíthetetlen várkisasszonyok, midőn a hátukon alusznak, és odakünn hajnalodik! Szerelmes álom, aki hatalmasabb vagy Faust doktor Mefisztójánál, régi üdvöket és ismeretlen gyönyöröket varázsolsz a tudatlan agy homályos szobájába, mindent megmutatsz, amit eleven állapotban sohasem érhetünk el, mindenekkel megismertetsz, aminek létezéséről éber nappalokon fogalmunk sincs, a zenittől a nadírig feltárod az emberi szerelem titkait: a szerelmes álom az emberiség jótevője. Az volna a világ legszebb könyve, amelybe a hajnali álmokat írná le egy isteni toll.
Bizonyos életkorban már nem szívesen vallja be az ember, hogy vándorcigánynőkkel álmodott: pedig tán Deák Ferenc sem foglalkozott mindig politikával Angol királynő-beli lakásán.
Komoly időket élünk, amelyeket a frázis szerint "sorsdöntőknek" mondanak, holott a sorsba senki sem avatkozhatik. Eldőlt az már három esztendeje; ami most történik a világon, olyan, mint egy gombolyag szála; lebonyolódik, bármit tesznek ellene vagy mellette az emberek. A jövőt sem én, sem ő nem tudhatja, a váteszek végleg megbuktak a hókusz-pókuszukkal; csak következtetni lehet, hogy még nem értünk a meglepetések útjának a végére, hiszen három esztendeig vajúdott a föld, amíg az első eredmények mutatkoztak az emberiség jövőjében. Bizonyos most következnek azok a váratlanságok, amelyeket közönségesen csodáknak szokás nevezni. A politikai álmok, amelyek három esztendeig bebörtönözve üldögéltek az agyvelőkben, csak most indultak el fantasztikus útjaikra. Most kezdenek ismét álmodozni a magyarok, mint akár a múlt század ama időszakában, amelyet "kis negyvennyolcnak" is neveznek.
Az álomfejtő, aki három esztendeig nem látott egyebet, mint megfagyott katonát, üszkös falut, ellenséget és repülőgépet, ez idő tájt kezd álmodni a suttyomban tartott vágyakkal, a gyermekkor, háború előtti korszak emlékeivel: a békével.
Mi lenne, ha már béke lenne? - kezdik játékaikat az elfojtott álmok, amelyek zord télen véres borzalmakat, elkeseredett belviszályokat, utcai torlaszokat és éhségtől üvöltő tömegeket mutattak, hogy riadtan fordult balról jobbra az álomlátás.
Mi lenne, ha már letennék a fegyvereket a katonák; ha mindenki megkapná jutalmát az elmúlt három esztendőért, amely kínosabb volt, mint a gályához láncolt rabok élete; ha az újság többé nem írna offenzíváról, csatáról, tenger alatti harcról; ha nem remegne többé millió szív a holnaptól; ha felemelhetné fejét a gödörbe zárt gondolat; ha újra elkezdődne a megszokott élet, mindennapi örömeivel és bánataival!... A kortárs észre sem veszi már, hogy csaknem harminc esztendő múlt el azóta, hogy utoljára sétáltunk a zöldellő erdőkben, nőknek virágot téptünk, és biztos terveink voltak holnapra. A kortárs azt hiszi, hogy mindig háború volt a földön, soroztak, őrmesterek intézkedtek, menetszázadot szerveztek, ágyút töltöttek, és a piacon az asszonyok verekedtek. A kortárs már csak álmában éli át a boldog esztendőket, amikor nem rettegett őrjárattól, az árdrágítótól, a kofától, az éhenhalástól, a legmegalázóbb nélkülözésektől. A kortárs feledi a kopott ruhát, az uzsorát, a korgó gyomrot, felebarátja meggazdagodását és börtönbüntetését. A kortársnak már kezdett mindegy lenni a téli vagy a nyári háború, az élet céltalansága, a holnap reménytelensége, a nyomor jajgatása, a bűnösök elszaporodása, a pénz értéktelensége és a becsület bukása A kortárs most végre álmodni kezd... Mi is lenne, ha egyszer béke lenne?
Mi lenne?
Az álmokat hagyjuk meg álmoknak. Még oly gyengédek, hogy kézzel nem lehet nyúlni hozzájuk. Csak fújni lehet ez álmot a levegőben, mint a gyerekek a réten a vadvirág szálló csillagát.
(1917)
* * *
Igaz, hogy csaknem másfél esztendeje jelent meg Álmoskönyvem, de még mindig nem javultak a nyomdai és papírviszonyok annyira, hogy a költséges könyvből új, bővített kiadást adhatnék.
Pedig másfél esztendő alatt csaknem ezer álmot hoztak tudomásomra Álmoskönyvem forgatói, amelyekre magyarázatot a könyvben nem találtak. Belátom, hogy rengeteg számú álom maradt ki a négyszáz oldalas könyvből. Azt hiszem, hogy életem végéig kapok szemrehányó leveleket, amelyek bizonyos álommegfejtéseket reklamálnak, amelyeket könyvemben nem találtak. Minden ember mást álmodik. A legritkábbak a hasonló álmok. Ezeknek is rendszerint az a természetük, hogy csak fiatal egyéneket látogatnak meg, akik előtt még zárva vannak a természet egyes titkai. Az Álmoskönyv írójának sem a múltban, sem a jelenben nem célja a természet rejtett titkainak a leleplezése. Ezért sohasem ád könyvében és egyéb megfejtéseiben olyan válaszokat, amelyek megzavarhatnák ifjú lények gondolatvilágát.
Ámde bizonyos álmokra mégis válaszolni kell. Az emberek szeretnek és félnek hinni az álmokban. Jöttek hozzám levelek, amelyek a kétségbeesés hangján íródtak egy-egy mély nyomot hagyó álom után. Fiaikat elveszettnek gondolták anyák, özvegységtől féltek boldog hitvesek, szerelmükért aggódtak fiatalemberek e levelekben. Az Álmoskönyv írója annyi levelet írt másfél esztendő alatt, amelyekből bízvást kitelt volna egy második álmoskönyv is.
Persze, az álom örömleveleire nem siettem olyan gyorsan választ küldeni, mint a panaszokra. Igaz, hogy kevesebb volt az olyan levél, amelynek örömteli magyarázatát várták valahol. A jó jelentőségű álmoknak az a természetük, hogy mindenki meg tudja fejteni. Minden háznál akad egy öregasszony vagy egy jó szomszéd, aki alkonyatnál álomfejtéssel foglalkozik. Csak a baljóslatú jelentőségű álmokra nem adnak szívesen választ ezek a derék nénikék, akik tudományukat inkább élettapasztalatból, mint könyvekből merítették. Míg az igazi álomfejtőnek bizony évekig kell foglalkozni a passziójával. Könyvtárnyi régi könyv lapjait világította meg az éjjeli lámpás. Leroskadt a polc a modern álomtudomány könyvei, füzetei alatt.
Ámde a passzionátus álomfejtő nem fárad el a tanulásban. Új tanulmány neki minden egyes álom, amelyet embertársaitól hallott, vagy levélben beküldve olvasott. Az Álmoskönyv írójának ma is oly kedve van az álmok fejtegetéseihez, mint abban az időben, amikor hiányos, hézagos könyvét írta. Az alább következő levelek tanulmányok egy új Álmoskönyvhöz. Sok levélre válaszolunk itt, amelyeket régebben kaptunk, de felelni időnk nem volt. Levelekre válaszolunk itt, amelyeket mostanában intéztek hozzánk.
Idegen asszony álma
Mester, van néhány különös álmom, melyek az életem legszebb, legkönnyebb és legkegyetlenebb átálmodásaiból fakadtak. Drágák ezek nekem, úgy őrzöm őket, mint azokat az emlékeket, amelyek hozzájuk fűződnek. A valóság s az álom ma már álommá olvadt össze. - Talán így is a legszebb. De vannak napjaim, mikor újra felzokogom őket, végigélem bűbájos sejtéseiket - és százszor és százszor megköszönöm, hogy teljesületlenségükkel az enyémek maradhattak egészen...
Mester, foglalkozzon velük, nézze őket szerető szívvel, érezze beléjük, amiket én elhallgattam, s lásson meg egy picinykét engem e sorokból, ki - szegény! csak álmodik, álmodik, álmodik.
Egy országúton álltam - Ő akkor már halott volt -, tétovázva néztem az útra; Ő, a hátam mögül lassan felém tartott. (Sohasem láttam őt életében, fényképről ismertem - gondolataimból s gondolataiból leveleiben, melyek hozzám s nekem szóltak.)
Hozzám érve, szólt: "Ez az út hosszú lesz és poros, de az út végén nem csinálunk egyebet (így mondta), csak a szájunkat törüljük meg és megcsókoljuk egymást." Én elindultam egyedül.
Néhány héttel ezelőtt a következőleg folytatódott: Kórházban voltam, a kőkockás folyosó végében Ő feküdt halva. Kétségbeesve szinte rárogytam, és rátapasztottam a szájam az Ő szegény, szép szájára; Ő forrón viszonozta a csókot, miután felpattantak a sötét szemei, s ezt mondta: "Végre." - "Nem szabad meghalnod" - kiáltottam. (Pedig ha megretten a lelkem, nem tudok én kiáltani - még a könnyeim is megfagytak egyszer, évekre.) Ő felkelt, a két karját a vállamra tette, és húzott magával, szörnyű nehéz volt. Bevitt egy szobába, és mondta: "Ölelj meg" - én megöleltem földi érzésekkel; az arca hirtelen idegen arcot öltött, s rám szólt: "Ezen a világon nem így ölelnek." - Széjjelnéztem - egy idegen szoba volt az -, régen bolyongok otthontalanul, és a költővel együtt mondom és tudom, hogy milyen meredek az idegen ház lépcsője. - Két vetett ágy a földön, mellette egy koporsó, és az én régi otthonom nappalijának fehér csipkefüggönyei hulltak rá puhán. - Itt megszakadt az álmom.
Most pedig, kérem: ne dobja a papírkosárba így egészében ezeket a sorokat: tépje szét, tépje széjjel apró darabkákra - megérdemlik...
Megfejtés:
("I d e g e n a s s z o n y" álmához.)
A szerelmi álmoknak első osztályából való, ezért igyekszem kellően megvilágítani az álmodó lelki állapotát, amely ez álmot létrehozta. Az a személy, akit "Ő" néven emleget az álmodó, nem az a bizonyos férfi, akinek az álmodó hiszi: "Ő" senki más: mint álmodónak élete. Az élet (amint néhány grafologikus próbával ez az álmodó betűiből is könnyen megállapítható) meglehetősen mostohán bánik az álmodóval. Bizonyosan nem találná meg éber állapotban azt, amit álmában folyton keres. Kielégítetlen vágyak, amelyeknek napközben bizonyára a sarokban a helyük, az éj csendjében seregestül álmodóhoz ülnek. Máskor nem is sejtett szerelmi hangok kiáltanak fel, amint az álmodó elérkezik az álom első regiszterébe, az úgynevezett Névtelen pusztaságba, ahonnan az álmodók éjjelente kiindulni szoktak a sötétségből a világosság felé. Álmodót a szerelmi hangok hívják, amelyek az égboltozat magasságáig megtöltik Névtelen pusztának a hátterét. Hívják mégpedig azért, mert napközben hiányzanak e hangok lelke instrumentumából.
Álmodó rábízza magát a hangok által keltett széláramlásra, és hagyja magát sodortatni olyan tájak felé, ahol sohasem fordult meg. Azt mondják, hogy az álom a halál előcsarnoka. Nem igaz. Az álom az élet valódisága. Álmodó is oda jut, ahová napközben különböző okok miatt nem merészkedne jönni. Eljut a szerelemhez.
Az álomnak sajátsága, hogy az igazi, mély szerelem gyakran, sőt majdnem mindig halott alakot vesz magára. A halottak jegyzik a viszonzatlan, de elfelejthetetlen szerelmeket. Mindenki, aki gyakran álmodik halottakkal: tanúbizonyságot tehet, hogy valamely mély, csodálatos szerelem él a szívében.
Az álom egyéb jegyei: az idegen szoba például a legprimitívebb álmoskönyvben is: szerelmi vágy jegye. A lépcsőnjárás könnyű betegsége hold első negyedében. Ágy, koporsó, csipke: elsőrendű szerelmi kívánság jegyei. A hangos szó, amelyet az álmodó hall: özvegységet mutat. Ölelkezés, csók: mindig bánat. Egyedül járni: Kerner Jusztinusz híres német álmoskönyve szerint: szomorkodás. Kövön járni: könnyű betegség.
Van itt még egy jegy, amelyről itt bővebben nem írhatok. Ez az alig észrevehető álomjegy azt mutatja, hogy álmodó nő már közel van negyvenedik évéhez.
Kisvárdai Blanche
Mikor elaludtam, álmomban egy nagy szobában ültem egy ösmerős fiatalemberrel meg egy asszonnyal. Jól éreztem magam. Minden átmenet nélkül egyszerre csak egy családnál voltunk falun (hova különben nem járunk, de a család ösmerős) húgaimmal együtt, kik közül egy asszony. Nagyon rosszul éreztem magam, mert az asszonyhúgom erőszakosan férjhezmenésről beszélt, és én nagyon szabadkoztam volna, de ez így van a valóságban is, hogy tőle semmit sem akarok hallani. Álmomban szívszorulást éreztem, hogy tehetetlen voltam.
Egyszer csak egy ösmerősünk fás, virágos udvarán voltam én, hol arra az ösmerősömre - ki különben a tavasszal halt meg - mondták, hogy haldoklik. Kinn volt az udvaron, semmi sem látszott rajta, szólni nem szólt, csak nézett rám. Én nagyon féltem. A felesége, asszonyleánya, fiai voltak körülötte, és a leánya kért, hogy menjek fel a városba (egy divatüzletet nevezett meg), és válasszak ott neki gumiharisnyát. Nem mentem, mire sürgetett, hogy siessek, mert vasárnap van, és már 1/2 10, 10-re bezárják az üzletet. Erre megszólalt az idősebb asszony, hogy menjek, megérdemli az ura tőlem ezt a kis szívességet.
Újból minden átmenet nélkül nálunk voltunk, az előszobában ültünk az asztal körül az anyám, én, az idősebb asszony (ki a valóságban már özvegy) és a leánya. A temetőről beszéltünk, hogy azt mondják, ott már nincs hely (de mintha künn is lettünk volna közben), és mondtuk, de milyen szép és jó helyek vannak még. Erre a fiatalabb asszony újból mondja nekem, de menjek már, és vegyem meg a gumiharisnyát; vasárnap van, 1/2 10 múlott, 10-re csuknak; az apjának szüksége lesz reá. Menni akartam. Erre az udvarunkon felbukkan egy alak fekete gyászkalapban; dús fekete csupa gyászkeppben; apró, sietős lépéssel jön be. Mi azt hittük, hogy egy ösmerős leány, és mondtuk, milyen elegáns. Közelebb jön, fiatalasszonynak nézzük, de az sem volt. Bár rózsás fiatal arca volt, nagy, kék szemekkel (melyekkel szótlanul mosolyogva nézett rám), és rövidre vágott, ezüstfehér hajat viselt. A kezeit a kepp alatt összefogva tartotta, és valami különös csörgéssel járt. A szobában már sietett, körülnézett, rám úgy mosolygott, hogy dermedten álltunk fel mind a négyen, és egyenesen az anyámnak tartott. Nem mertünk szólni, de mindünk arcán váltakoztak a rémült kérdések: ki ez, mi ez, mit akar? Valami borzasztó volt. De a titokzatos alak közbe sietett, mindenki előtt megállt, gyorsan kiszaladt, végig az udvaron, a kepp alatt most már hátratett kezekkel, azzal a vérfagyasztó csörgetéssel, mire már megszólaltunk, hogy valami láncot csörget, és éreztük a hangtalan, kaján nevetését. A többiek még valami különös, nehéz szagot is véltek érezni, mire én szörnyű szívdobogással felébredtem, bár csöppet sem vagyok félénk, a rémülettől és félelemtől jó fél óráig mozdulni sem mertem. Folyton éreztem azt a rémes ösmeretlent, és magam előtt láttam a haldokló öreg urat, ki különben jó emberem volt, és a sírbatételénél ott voltam.
Megfejtés
("k i s v á r d a i B l a n c h e" álmához)
Bár az álom első pillanatra borzalmasnak látszik, jelentősége sokkal kisebb, ha az álmot lebontjuk. - Az álom első regisztere némi szerelmi jegyeket mutat. Nyilván a rendes, megszokott útra hívogatta az álombeli irányító: álma elején Blanche-t, de ő eltévesztette az előcsarnokban az utat, és szokatlan tájra tévedt. Az álom második regiszterében (a férjhezmenés körül) még hallja az utánahangzó kiáltásokat, de már nem tud visszafordulni. Rosszul kezdi magát érezni, félelem fogja el, látja, hogy eltévedt a megszokott ösvényről, valami olyan felé halad, ami ijesztő leend. A harmadik regiszterben már előjönnek azok a személyek, akikkel nem szokott mindennap álmodni. A halott, aki elevenné válna és haldokolna. Álmoskönyvem szerint: jegyez közeli halálesetet a családban, de ez lehet távoli atyafi is. A harisnya valamely utat vagy útról jövőt mutat. Egyéb jelentősége nincs. - Mármost ha összefüggést keresünk az álom előbbi részeivel: lehetséges, hogy a holt ember itt is valamely elmúlt szerelmet példáz. Ámde az álmodó bővebben nem ír.
Az álom "szíve", az álom karzata tulajdonképpen a negyedik részben foglaltatik. Nyilván utolsó negyede volt a holdnak, valószínűleg éjfél már elmúlott, de a kakasok még nem szólaltak meg, amikor ez a furcsa álom betoppant. Az ismét jelentkező harisnya most már világosan mutatja a vendéget, aki a ház felé tart. Sőt, a vendég már meg is jelenik. Természetesen az élet valóságában más alakja lesz a jövevénynek. Miután az álom nőt mutat, azt kell feltételeznünk, hogy a valóságban egy férfi leend a közelgő. A gyászruha, a félelem, az émelyítő szag: öröm jegyei. Ugyancsak bizonyos örömet mutat a körben járás és a megdermedés. Az álomban szereplő nők, anya, szomszédasszony, barátnő: mind pletykaságot jelentenek egy készülő házasság következtében.
Az álomfejtő véleménye szerint rövidesen kérője, esetleg vőlegénye leend a kisasszonynak. A lánccsörgésnek nem kell különösebb jelentőséget tulajdonítani. Gyakran hallják ezt az eladó leányok. A számoknak, a 1/2 10-nek és 10-nek ugyancsak jelentősége van. Az 1-es férfit jegyez, a 0 (zérus) a nőt; ketten egy párt.
(1921)
* * *
- Mit álmodott, Krúdy úr? - kérdé reggelenként az óbudai harangozó, amikor rágyújt az első versre.
Hát én csak rendben volnék az álmaimmal, mert nem fojtogatnak, nem zokogtatnak már évek óta - de vajon mit álmodik itt szerte Pesten az a sok ember így nyári éjszakán? Megkérdem a mindentudó barátomat, és ő így felel:
- Hát mostanában sokat álmodnak azzal a nagy ázsiai heggyel, a Gaurizankár testvérével, amely a Himalája közepéből szökken az égboltozat felé. Mount Everestnek hívják őt, és sok pesti ember fáradozik az elérhetetlen csúcs megmászásával, miután ez az angol expedíciónak sem sikerült. Mert voltaképpen mindnyájan turisták vagyunk a nyári napok jöttével, akár viseltünk kalapunk mellett pléhből való havasi gyopárt, amely a Magyar Turista Egyesület népszerű jelvénye volt, akár pedig egyesületi engedély nélkül mászkáltunk a balatoni tájak Lavotta-hangú országútain, a tátrai hegyek észbontó határain, ahonnan egy sziklacsúcsról pontosan obszerválhatta a turista, hogyan festik arcukat reggelenként a határon túl eső kis fürdőhelyeken a lengyel asszonyságok... De az igazi turista talált itt, Pesten is tennivalót magának. A budai hegyek között elhányt újságpapirosokból meg lehetett állapítani, hogy rántott csirkét vagy hideg kacsacombot fogyasztottak-e a hegymászók, és körülbelül mely napokban vették errefelé égbe törő útjukat?
- Álmodnak messzi kiskocsmák lugasaival, ahová látszólag csak azért tért be a vándorlegény, hogy nevének kezdőbetűit felfirkantsa az újonnan gyalult padra, amelynek a sajátossága miatt nagy híre ment az összes kutyagolók között; ahová állítólag minden különösebb célzatosság nélkül mentek kézenfogva a szerelmesek, talán csak azért, hogy a nagy bajszú, vén bormérőtől meghallják, hogy várható-e eső a nap folyamán; ahová úgy szökött el Pestről valaha a polgár, hogy egész rongyos, megunt életét a városban felejtette, mint az ócska ruhát, és igyekezett új dalokat, magatartásokat, kedveket, hangulatokat felfedezni fák levelezéseiből, mezei virágok üzeneteiből, kugligolyók döngéséből és új barátok hosszadalmas előadásaiból; ahová ártatlanságával szökött a rózsaszínű nyári lány, kacér tetszelgésével a megkörnyékezett menyecske, fiatalkori ábrándokkal a paradicsomérett asszonyság; ahová azért jártak a bütykös lábú pesti írnokok, hogy végre egy árok partján lehúzhassák a cipőjüket...
- Álmodnak az erdők titokzatos ösvényeivel, amelyeken átszalad néha a megzavarodott nyúl, a kolostori neveltségű őzgida; ahol a téli baráttal, a kék mellényes cinkével megint találkozhatunk; ahol az is szívből dalolni kezd, aki egyéb alkalommal csak a pesti házmesternével szokott véleményt cserélni; ahol alkony jöttével a fatörzsek alakjai felveszik amaz öregemberek képmásait, akiket gyermekkorunkban ismertünk; a fűben megleljük első kedvesünk heverésző nyomát; a völgyből az álombeli zöld vadász kürtjelét halljuk; a sűrűben vadak, rablók vagy tiltott szerelmesek lépteit véljük felfedezni; ahol a csúnyákat megvigasztalja az erdei sötétség testi hibájuk miatt; ahol darab időre a derekán felejti az öngyilkosjelölt nadrágszíját, amelyre éppen felkötni készült magát...
- Álmodnak: szép idővel, jó egészséggel, vadgalamb szerelmével, szép asszony tejével, jó asszony kenyerével.
(1924)
* * *
(A piros színekről, amelyeket álmában lát az ember,
amelyek különbségüknél fogva: hol örömöt, hol bánatot jelentenek)
Szindbád ebben az időben a piros színeknek volt a barátja - így szerette a piros abroszon vörös árnyékot vető bort és a kocsmáros ópiros arcát, amely alkonyattal a naplemente színeit mutatta a csárda ablakánál. (A piros abroszon felvillanó piros borról az volt a véleménye, hogy abban ama boldogtalan utazók vérének a színei mutatkoznak, amely utazók szerelmi bánat elfelejtése miatt járnak az országutakon - míg a bormérő arcának pirosságát ama aranynak fényléséhez hasonlította, amely aranyakat azon habzsoló étvágyú és kedvű lovagok hagyták itt cserébe a felvilágosodásért, amelyet a kocsmáros borából merítettek - amikor is könnyedén megfeledkezhettek különböző rablásaikról.)
Szindbád szerette a piros ruhás, ünnepélyes nagymiséket, amikor a papok királyt koronáznak, valamint a kis csikók piros szemeit, amelyek akkor is világítanak az istálló félhomályában, amikor a hanyag legény elfelejtette a lámpát meggyújtani. (A piros misemondóruháknak azért volt barátja, mert ilyen alkalmakkor rendszerint mennybeli muzsika szálldosott alá a karzatról, vegyítve dörgő férfibasszusokkal, melyeknek hallatára a kalendáriumból azok a napok jutottak eszébe, amelyek a Bika jegyével voltak megjelölve, és vegyítve szoprán- és alt-énekesnők hangjaival, amely hangok hallatára megjavult Szindbád, és könnyedén tiszta szerelembe esett szomszédnője iránt, ha az kecsesen, őzike módjára mindig térdre ereszkedett, amikor odafent a karnagy orgonájával, az oltárnál pedig a ministráló erre jelt adott... A kis csikók pirosló szemét miért szerette Szindbád? Semmi másért, mint azért az édes ábrándért, hogy a kis csikók valamikor paripává növekednek, amikor majd repülni lehet hátukor ama erkélyes ablakok alá, amelyekből csak a gyalogosokra szoktak mindenféle kellemetlen folyadékokat önteni, de korántsem azokra, akik lóháton érkeznek... Ugyancsak ezek a kis csikók vonhatják valamikor azt a nászhintót, amelyre élete folyamán a legtöbb férfi felülni szeretne.)
Szindbád nagy kedvelője volt a piros reteknek, amelyet harsogó zöld leveleivel helyeznek elébe a barátságos fogadókban, és kedvelte a tűzgyűjtő rubintot a nők elefántcsontfehér kezén, valamint a piros korált a fülekben, amelyeket azért viselnek ott, hogy a szemek lángját magukhoz szívják. (A piros retek ugyanis mindég ifjúságát vonta elébe a megpókhálósodott függönyök mögül, mikor még fogai úgy ropogtatták a retek ízes húsát, hogy attól irigykedni kezdtek a beteg emberek, és ugyancsak a piros retken lévő hűvös, zöld uszály ama nők ruháit hozta emlékezetébe, amely ruhák mindvégig csukottak és hidegek maradtak - sohase pattantották le kapcsaikat a forróságuktól. A gyűrűket vajon mért kedvelé? Azért, mert e rubintok mindig tagadhatatlanul bevallották neki azokat az álmokat, amelyeket a nők oly titokban rejtegetnek magukban, hogy még a dajkájuknak sem merik bevallani, akinek egyébként minden álmukat megfejtés végett átadnak. Sz. ujjára húzta ezeket a rubintokat, és a gyűrűk nyomban árulkodni kezdtek... Ilyenformán sok mindent megtudott hölgyeiről, amit egyébként hiába kérdezett volna.)
...De mégis minden pirosság mellett legjobban szerette a vörös fát. A szőlővenyigét.
Erre nézve pedig egyszer, midőn fiával a badacsonyi szőlőhegyek között vándorolt volna, a következő történetet mondá el:
- Akkoriban egy hölgy megbízásából a szőlőhegyek között vadásztam kóbor kutyákra és más szőlőpusztítókra. Lovagias kötelességből tettem ezt, semmi jutalmat nem fogadtam el, kivéve tán annyit, hogy esténkint megkérjem arra a hölgyet, hogy bizonyos vallási nevelésben részesítsen. (Bár a szent életű jezsuita atyáknál tanultam meg a böjtnapokat és a vívókard, valamint az elme cseles vágásait - sok tekintetben elmaradottnak éreztem magamat vallási tanulmányaimban: egy nő mindig többet tud a vallásról, mint bármely civil férfi.)
- Igen, fiam, jól gondolod: ama emlékezetes diófa állott az udvar sarkában - dehogyis állott, hanem uralkodott -, amilyen diófát azzal a messzilátó szándékkal szoktak elültetni, hogy legyen valaki a háznál, aki a rajongásig szeretett gyermekeket, az imádott unokákat a kellő időben, a rossz gondolatok idején fejbe veregesse a lehulló gyümölcseivel. A diófa alatt asztal, amelyen kártyát vetni vagy szent bibliát is szokás olvasgatni, amikor elkövetkezik a hosszú őszi nap, de már nincs foga a napsugárnak. És a kastélyt - mint általában minden házat ezen a környéken - bizonyos Esterházy nevű úriember építette, hogy legyen helye meghúzódhatni a vadlibavadászatok idején. Ám ez az Esterházy régen elszállott a vadludak útján - most egy bizonyos Baranyai nevű kisasszony rendelkezett arról, hogy mikor feküdjek le. Ugyancsak ő tartotta számon a kalendáriumban a böjtös napokat, amit, azt hiszem, fejből is tudott volna. Figyelemmel kísérte a hold, szél és az eső járását. Sőt még arra is volt ideje, hogy szemügyre vegye árnyékomat a kert kavicsos útján, és árnyékomról megállapította, hogy az idő kezd muladozni felettem. "Talán kisebb lett az árnyékom?" - kérdeztem riadozva. "Nem - felelt ő - inkább nagyobbnak látszik, de csak holdsugárnál, napvilágnál nem nagyobb, mint a vincelléremé, pedig az a porosz hadjáratot is végigszolgálta."
- Baranyai kisasszony ajándékozott meg azzal a venyigebottal, amellyel megtámaszkodhatom, ha elfáradtam a szőlőhegyen való járkálásban. Így szólt, amikor a vörös botot átadta: "Ha gyermekkorában ismertem vala, bizonyára más hivatása lett volna ennek a venyigevesszőnek. Úgy nézem, jó uram, hogy kölyökkorában sok alkalmat adott a venyige használatára. Ha öregségében ismerném: megint más jelentősége volna a venyigének. Öregember már nem élhet meg tűzrakás nélkül, mert ez a mindennapi élete. Kiterjeszti kezét a venyige piros lángja és keserű füstje felé: megbékül életével, leszámol elmúlt napjaival... Ha vándorlegény korában ajándékoznám meg a venyigebottal: ennek bizonyára az volna az értelme hogy meguntam már kuktálkodását a konyhám körül, valamint azt sem kedvelem, hogy éjszakánként olyan lármát csap, mint az egér, amely mogyorókat kerget a padláson. Vándorlegény korában azt jelentené a venyige, hogy fel is út, alá is út, menjen tovább vándorolni, barátom-uram."
- Erre én meglóbáltam kezemben a hatalmas venyigepálcát, és azt kérdeztem Baranyaitól: "Tekintettel arra, hogy sem kölyök, sem öregember nem vagyok, de már a vándorlegénységről is leszoktam, mióta régi csillagomat, a kocsmacsillagot új csillaggal cseréltem fel: kérdem tehát, hogy milyen jelentősége van most a venyigebotnak?"
- Baranyai elgondolkozott: "Legyen barátságos kísértet a házamnál, aki megvédelmez mindenféle rossz emberektől. Így például azoktól a férfiaktól is, akik rossz szándékkal lépik át küszöbömet." Erre én tisztelegtem botommal, miután megérteni véltem a kisasszony gondolatát.
- Rövid idő múlva szükség is lett a venyigére.
Ez pedig akkoriban történt, amikor Baranyai kisasszony arról panaszkodott, hogy mindenféle piros nadrágos, piros képű, lángoló megjelenésű férfiakat lát álmában. Egyik piros nadrágos sarkantyúpengetéssel ugrik elő a kéményből - a másik kövér ember, akin a pattanásig megfeszül a huszárruha, az ágy alól búvik elő. A harmadik az ablaka alatt vonatja az éjjeli zenészeket, és különös táncot lejt hozzá.
- Feleltem neki erre: "Ezek az álombeli jövevények valószínűleg azok a régi Esterházyak, akik valaha itt mulatták magukat. Nem kell velük annyit sem törődni, mint az őszi falevéllel." Baranyai kisasszony megforgatta a karkötőjét: "Nem; ezek élő férfiak, akik valahol messzire reám gondolnak, akik közül majd egyik bizonyosan eljön értem." - Amire én szorosabbra fogtam botomat, de a bekövetkezendő eseményeket többé nem segíthettem.
(Ősz lett - már megint az a végzetesen piros ősz -, a kóbor kutyák nem rágták le többé a szőlőt, hivatalomnak lassan vége lett. És akkor egy éjszaka azt álmodtam, hogy szép, hatalmas venyigepálcám átváltozott a kezemben. Átváltozott pedig keresztes végű zarándokbottá, amellyel a jámbor búcsújárók, a búcsúvezérek róják kezükben az országutakat. Mire álmomat fejtegetném magamban: máris kiderült a különös álom jelentősége. Baranyai kisasszony egyikével ama piros nadrágos kísérteteknek, az éjszaka megugrott a háztól. Engem pedig zarándokútra küldött boldogtalan szerelmemmel.
(Az új házasember álmában foglalkozni kezd a boroshordók töltésével,
fejtésével, habár még nem is gondolhatna arra, ahogy mellette alvó felesége
kvártélyt kereső huszárral álmodik.)
Ha jól megfigyeled álmaidat, vagy talán titokban naplót is vezetsz róluk, ami nem volt ritkaság a régi embereknél, könnyen rájöhetsz, hogy házaséletedben a tizedik éjszaka az, amelyen megint a boritallal álmodol, holott fiatal feleségednek, valamint szigorú anyósodnak is fogadalmat tettél arra nézve, hogy még álmodban sem jutnak többé eszedbe a legénykori korhelykedések.
Ez pedig rendszerint ilyenformán szokott bekövetkezni: azt álmodnád, hogy disznótorban volnál kománál, sógornál vagy olyan atyafinál, akinél nyugodtan kigombolhatod a mellényedet. A hurkák és kolbászok olyan hosszúra sikerültek, hogy az orrodhoz nőnek, akármennyit eszel belőlük, nem akarnak elfogyni. Már a fejed búbja is verejtékes, mint az az erősen fűszerezett ételektől szokott lenni, már ugyancsak meresztgeted a szemed a komámasszony orrára, csípőjére, fehér harisnyájára, amint az szívesen kínálgat az asztalnál, hogy már azt kezded hinni, hogy nadrágszíj nélkül mégy haza a sok lakmározástól: - és a gazda még mindig nem került elő, a pincekulcsot keresi. Kínos álom ez, amelyből felébredve: kicserepesedett szájjal teszel fogadalmat, hogy ezentúl titokban a csizmahúzó mellé egy fél messzely bort is készítsz, amelynek felhajtásával szabadulni lehet az ilyenféle álmoktól.
Másik szomjúsági álom előidézője az országúton való utazás. Az országutakon rendszerint nagy port vernek fel a postaszekerek, amelyek mindig oly vágtatva haladnak, mintha a király futárját vinnék. Egy ilyen nyargaló kocsitól megbolondulnak még a jámbor furmányosok, vásárosok szekerei is. Mind vágtatni kezdenek, és te álmodban hol egy olyan kocsira kerülsz, amelyen nagy csizmadialáda van, hol pedig kövér mézeskalácsosné ölébe pottyansz, hogy már azt sem tudod, hogy mit csinálj a nagy forróságtól. Az országút porától kiszárad a torkod, és olyan kívánságot érzel egy deci bor után, hogy szinte lángba borulsz tőle, és csárdának híre-hamva sincs a vidéken. És e gyötrelmes álomból felébredve: vajon milyen fogadalmat teend a legjámborabb ember? Azt a fogadalmat teszi, hogy ezentúl nem fog elhaladni betérés nélkül a Betekincs csárda mellett, akármilyen fogadalmat tett is mellette alvó feleségének.
A kocsmárosnék szolgálatában áll az az álom is, amely azt mutatná, hogy egy férfiember pörlekedni kénytelen a feleségével a pincekulcs vagy a kamrakulcs miatt. Egyáltalán ne engedjenek az okos asszonyok ilyen álmot létrejönni, inkább akasszák oda a spájzkulcsot a férjük hálóingére: az szégyenletében úgysem megy ki éjnek idején a kamrába, hogy egy borosüveget felnyisson. Általában legjobb a borivó hajlandóságú férfiakkal még álmukban sem seprűre támaszkodva beszélni. A seprűnyelet csak nagyon kevés férfi tudja megszokni fiatalkorában (legfeljebb vénségére, akkor meg már úgyis mindegy), a seprűnyél csak a kocsmárosnék felé kergeti a férfiakat, amely kocsmárosnék szerte az egész világon nyájasan mosolyogni szoktak. Az az igazi jó asszony, aki álmából is felkölti verejtékező férjét, és ha egyébbel nem is, de tejjel megitatja. Higgyék el, hogy a megitatott férfi bármely folyadéktól kegyes báránnyá lészen. (Félek, hogy az álommagyarázat e tételének megértői csak a női vesékbe is látó, tapasztalt férfiak lehetnek.)
A babonás tizedik éjszakán akkor is engedményt kell tenni az álombéli asszonyoknak, hogyha valamely szent búcsújáró helyen tétetett fogadalmat a férjével, hogy nem is fog hallgatni a kocsmák gyaluforgácsainak a szélben való zümmögésére, sem a piros kocsmaablakokra, de még azokra a terjedelmes barátokra sem, akiknek régi passziójuk a fiatal házasembereket a kocsmákba elcsalogatni. Az ilyen vén, kövér ember néha oly kívánatosan mutatkozik meg az álmokban, hogy álombeli szavaiktól nemcsak a kocsmák zsíros asszonyszemélyei iránt érez vonzadalmat az álmodó, de ami még rosszabb, a borok kortyogása, az üvegek koppanása iránt is. Az okos asszony a tizedik éjszakán minden felhívás nélkül odakészít egy fél messzely bort álmodó férje mellé, mert sok ember lett már korhely ébrenlétében azért, mert éjszaka folytonosan szomjazott. Az is előfordulhat, hogy a fél messzely bort érintetlenül találja az asszony, a próbára tett férfi szégyellte magát.
Mit kell még tudni a különös szomjúságot előidéző álmokról? Megérkezhetnek azok akkor is, amidőn az álmodó azt hallaná álmában, hogy odalent egy mély pincében a borok között forradalom ütött ki, egymást akarják túlharsogni a különböző hordók, de nagyon gyakran okozója a szomjúsági álomnak valamely titkolt szerelem, amely olyan rejtetten éldegél bennünk, hogy nem mer előjönni máskor, mint az éjszaka csöndjében. Szerelem valamely leányka iránt (ha a férfiember már kiszolgálta a maga manipulációit), szerelem valamely anyányi hölgy iránt (ha a férfi még újonckorát éli). Az ilyen álmokra azt mondják az álomfejtők, hogy szerencséseknek mondhatók, mert az álom kiéli magát, és nappal sohasem tér vissza. Elmúlt az éjszaka rejtelmeivel együtt. Ezeket az álmokat csókszomjas álmoknak mondják, és még azzal sem lehet ellenük védekezni, ha az ember megházasodik, vagy pedig egy akkora kupa bort készít az ágya mellé, hogy abba akár beléfulladhatna. A csókszomjas álom ellen nem tudnak semmiféle orvosságot az álomfejtők. Legjobb nem aludni az olyan éjszakákon... Mert még mindig jobb bortól kábultan ébredni, mint megszerelmesedve kinyitni a szemünket egy olyan nő után, aki sohase lehet a miénk.
(Hogyan álmodják ugyanazokat a dolgokat egyszerre ketten és hárman is,
akik pedig egyébként nagyon messzire esnek egymástól.)
Nem kell éppen tömlöclakónak vagy szerzetesi cella rabjának lenni az álmodónak, hogy álmában összeköttetést tartson fenn olyan emberekkel, akik tőle nagyon messzire hajtják fejüket a párnára. Eljön az álom a szabad emberekhez is - néha csak a szomszédos szobából is, hogy az ember álmából felserkentve a kulcslyuknál ugyancsak egy leskelődő szemet talál, amikor maga is éppen a kulcslyukhoz közeledik. Egymásról álmodtak a szomszédok.
Az okos ember felkiált: bizony, ebben nincs semmi rendkívüliség, különösen olyankor nem, amikor férfi és nő lakik egymással szomszédságban, előbb-utóbb a kulcslyukhoz mennek, ha az asszony még fel tudja venni papucsait, valamint a férfi bele tud ugrani a csizmaszárba a kellő időben.
De mit szólna az okos ember ahhoz, hogy Dél-Amerikában, Buenos Aires nevű városban ugyanazt álmodja egy hölgy, amit Budapesten egy férfi álmodik? Szóról szóra ugyanazon álom tartalmával indulnak el a hajók a tengeren át... Van aztán nagy csodálkozás mindkét parton, amikor a levelekből megállapítják, hogy Budapesten és Buenos Airesben szinte percnyi pontossággal ugyanazok az álomképek mutatkoznak két messzire esett embernél! Erre az okos ember is kénytelen beadni a derekát; mert előre mégse lehet megbeszélni, hogy ki mikor és mit álmodjon.
Általában az álmok azért rendkívüliek, mert emberi hatalom nem tudja őket dirigálni, akkor jönnek, akkor mennek, mikor akarnak...
Vannak ugyan bizonyos ravaszságok, amelyekkel bizonyos álmokat megidézni lehet: ilyen varázsszer például a bölcs könyvek esti olvasása, amely könyvek tartalmukkal feltétlenül befolyással vannak az álomra, illetőleg könnyebben megérthetők, megfejthetők lesznek az álmok, ha azok bölcs könyvek olvasgatása folytán jutottak el hozzánk. Sokan ajánlják a világ legbölcsebb könyvét, a Bibliát esti olvasgatáshoz. Nem rossz. Csak Dániel prófétának ne álmodjuk magunkat az oroszlánok ketrecében. Talán még legjobb Salamon királynak álmodni magunkat.
Jó álomszerzőnek mondják a régi levelek olvasgatását. Természetesen nem a záloglevelekre vagy adóslevelekre kell gondolnunk, hanem azokat a leveleket vegyük elő, amelyeket megszerelmesedésünk idején kaptunk. Galamb hozta a levelet, galamb vitte válaszunkat. Akár mindennap is kaphattunk szerelmes levelet, nem gátolt meg ebben senki... Nos, mostanában, amikor nélkülözni kezdjük a kedves, szeretetre méltó álmokat, vegyük elő a régi leveleket. Némely vélemények szerint a régi levelek olvasgatásától még bölcsebbek leszünk, mint a Bibliától, legalábbis könnyebben találunk magyarázkodásokat álmainkhoz. Nem árt, ha reggel egy kevés keserű gyomorsavat is érzünk a torkunkban. A reggeli kávésfindzsa elmulasztja.
Hogyan lehet még kellemetes álmokat előhívni? Az imádkozás bizonyára nagy elősegítője a nyugodt álmoknak. Az imának ereje van az álomvilágban is. De jónak mondják azokat a hosszadalmas gyalogsétákat, amelyeket különösen nyáron lehet megtenni a vidéki és pesti utcákon, jónak találtatik a lábak dörzsöltetése valamely öregasszony által, aki egyúttal mesélni is tud, jó a kispárna a fej alatt, és kitűnő az éji mécses, amely mindig világít, akármilyen zavaros volt az álmunk.
Nagyon jónak mondják a nyitott ablakot és az elzárt kürtőt, mert a gonosz álmok többnyire erre settenkednek be. Vigyázzunk, hogy lefekvés előtt lehetőleg senkivel ne veszekedjünk, mert akkor még a langyos lábvíz sem tudja megszerezni a jó éjszakai álmot. Különösen intenek a borital felől, amelyből az emberek este többet szoktak inni. Azt mondják, hogy az álmodik legkönnyebben, aki vacsora nélkül fekszik le.
Vannak még csodaszerek is a boldog, jó álom előidézéséhez: - így talán a legislegfontosabb az, hogy az ember békességben éljen önmagával és az egész világgal. Ne féljen attól, hogy az ellensége az ágy alatt fekszik, valamint attól sem, hogy megharagszik önmagára, és a törülközőt a nyakára sodorintja.
Mikor végigtekint az elmúlt napján, ne találjon abban olyasmit, amiért szégyenkeznie, bosszankodnia kellene. Mértékletes volt az evésben, ivásban, indulatosságban. Jótékony volt, mert a szegénynek adott. Munkáját elvégezte, adóját befizette, szomszéddal nyájas volt, és egyáltalában senkire nem emelte fel a kocsirudat.
És még mindehhez az is kell a jó álomhoz, hogy a háznál éppen kenyérdagasztás legyen, mert a kenyérsütés illata reggel a legédesebb álmok szülője.
(1925)
* * *
Már a háború alatt elkezdtem írni azokat a leveleket, amelyeket legnagyobbrészt magamhoz adresszáltam: K. Gy.-nak a Magányba. Abba a Magányba, amelybe akkor utaztam, amikor Budapest utcáin a felvirágzott zászlókat vitték, és a katonabanda indulójára három szép ifjú testvéröcsém masírozott a pályaudvar felé. És még várták haza a negyedik öcsémet is, aki tizenöt esztendő előtt Amerikába ment szerencsét próbálni. Megtalálta-e szerencséjét a negyedik fiú? Ki tudná? Hisz a levelek évek óta elmaradtak, hírek nem jöttek, csak könnyek és sóhajtások, amikor az elbujdosott fiúra került az emlékezés.
Én pedig kezdtem írni a leveleket önmagamnak, hogy a Magányban néha lássam a postást is megjelenni küszöbömön. Vigasztaló sorokat küldtem magamhoz, bátorító szavakat írtam a levelekbe, és álmatlan, hosszú éjszakák után kaptam kézhez a levelet, amikor már azt hittem, hogy sohase kopognak többé ajtómon, mindvégig egyedül, magányban maradok.
- Rossz álom az egész, amelyből majd egyszer felébredünk - mondogattam, írogattam. És a háború tovább tartott.
A postás hozott más leveleket is a magamén kívül. Kártyákat. Előbb a lövészárokból, később kórházakból. Legvégül sohasem hallott nevű orosz városokból, bánatos hadifogságokból.
Ó, mily sietve válaszoltam ezekre a levelekre! Mintha valakinek az élete függött volna attól, hogy a válasz idejében megérkezik! De a levelekre már nem jött felelet. A lövészárkot máshol ásták, a fogolytranszport továbbvonult Szibéria belseje felé vagy Kaukázus hegyei közé, a kórházból újra a frontra küldték az átlőtt katonát...
Esztendők múltak el, és ismét csak nem jött hozzám más levél, mint az, amelyet magam írtam saját magamhoz a néma magány országába. Megszoktam, megszerettem ezeket a leveleket, mint a kis madarakat; amelyek téli reggeleken ablakomra szállottak az élelemért. Megkedveltem a levélírást, mint a magányos zenész akkor is megszólaltatja hangszerét, amikor nincs hallgatósága. Megszerettem a csendet, a társtalan életet, az egyedül való hosszú estéket, a még hosszabb éjszakákat, amikor csak az esőszemek kopognak az ablakon, amikor halaszthatatlan teendők miatt a városba kellett mennem. Ilyenkor mégiscsak benéztem a tükörbe, hogy megkeressem azt a barna ifjút, aki egykor vidám kedvvel a csendes szigetre költözött. Bizony, nem találtam őt többé a tükörben. Hanem szemközt nézett velem egy szürkülő hajú férfi, akinek arcára szinte egész Magyarország bánata volt feljegyezve, mint egykor Döblingben a búskomor Széchenyi István arcára.
...A levélírást darab időre abbahagytam, mert attól féltem, hogy sötét szerencsétlenség ér, ha tovább is csak a magam szomorú gondolataival foglalkozom. A szomorú öntépelődés helyett hosszú sétákat tettem a Szigeten, és kihallgattam az őszi fák panaszkodását.
*
A magányos ember néha igen jól eltalálja azt az utat, amely állapotát megjavítja. Egyik asszonyt vesz magához élettársul, holott azt hitte, hogy társtalanul, egyedül hunyja le a szemét. A másik hű kutyára tesz szert, amely éjszaka a küszöbön ül, és megugatja a rossz embereket és kísérteteket. A harmadik csak egy madárkát zár kalitkába, és már úgy érzi, hogy megmenekült a magány szomorúságától.
Én az álmaimban kerestem társaságot.
Hosszúkat, nagyokat lehet aludni abban a százesztendős házban, amelyet a Margitsziget közepére még a hajdani József nádorispán épített. Nyáron a fecskék, télen a fekete varjak ülnek az ereszre. Őszidőben úgy csorog az eső a kert felett, mintha tengerit morzsolnának valahol, valamerre. A szeles éjjeleken nagyokat sírnak a fák, bújócskát játszik a holdvilág a lombokkal, a távoli óbudai partokról áthangzik a kutyaugatás. A város tornyai, lámpásai olyan messzire érnek ide, mint egy másik világrész.
Az álmok szeretik az ilyen csendes helyeket, mint ahogy a ritka vándormadarak, a kócsagok, a darvak is Magyarországnak emberhangtalan vidékeit keresik fel legszívesebben.
Amint figyelni kezdtem álmaimat, és reggelenként visszagondoltam rájuk, észrevettem, hogy egészen más álmok látogatnak meg a Szigeten, mint egykor a városi éjszakákon.
Feljegyezgettem álmaimat, mint valami túlvilági üzeneteket, amelyek a láthatatlan telegráfdróton a földre érkeznek. Még javában tartott a háború, és én már az álmaim jelentését olvasgattam, nem pedig a Höfer tábornokét. Sokan tettek így Magyarországon, akiknek félteni való kedvesük vagy el nem mondható bánatuk volt.
Nem kell az egészhez egyéb, mint egy darabka irón és egy darab papiros. Igaz, hogy ugyanígy járt el a mesebeli csizmadia, aki széndarabot készített fekvőhelye mellé, hogy az álmában látott számokat nyomban, mielőtt elfelejtené, a meszes falra karcolja. De már nincs kislutri, ahol a számokat megjátszani lehetne, se mesebeli csizmadia, aki álmodik.
Észrevettem a jegyzeteimből, hogy néha közel járnak az álmaim a valósághoz. "Megálmodtam", amikor egyik öcsémet a harctéren keresztüllőtték, álmomban láttam anyám betegségét, piros hasú, fehér tollú madár repült el fejem felett, amikor néha valamely jó hír is meglátogatott.
A levelek helyett Álmoskönyvet kezdtem írni. Ez az Álmoskönyv volt a Magányos Ember legnagyobb mulatsága, hosszú téli délutánok szórakozása, amikor olyan csend volt a házban, hogy a kályhában pattanó akác hangja ágyúdördülésnek hangzott. Már javában hordták a katonák az őszirózsákat a Margithídon, a pesti újságok mindennap olyan nagy betűvel írtak, mint akár az amerikai hírlapok, puskaropogás hallatszott az újpesti partok felől - a Magányos Embernek mégsem volt kedve megválni álmaitól, sem a háború, sem a forradalom kedvéért.
Hullott a hó, nyúlott az éjszakába, az Álmoskönyv napról napra vastagabb lett. Mindennap nőtt egy keveset, mint a gyermek Krisztus palástja.
Elhozták az Álmoskönyv részére mások is az álmaikat, hogy azok ki ne maradjanak a könyvből. Előbb a jó szomszédasszony kopogtatott be azzal, hogy mit álmodott az elmúlt éjszaka. Későbben utat nyomtak a mély hóban a távolabbi szigeti villák, házikók lakói is, hogy egyik-másik különösebb álmukat elhozzák a készülő könyv számára. Egyszerű emberek voltak ők, akik álombeli örömeiket vagy panaszaikat csendesen tollba mondták a szoba sarkából, ahol helyet foglaltak.
Jöttek, jöttek... Szegletes ujjú, szelíd képű kertészek, akik télen ráérnek álmodni, piros képű, piros kezű kertészlányok, akik álmodozva gyomlálnak a melegházakban. Zavarodott köhintéssel állított be az ajtón az őrmester. Néha-néha megállította szánkóját a régi ház előtt egy bundás városi dáma, akinek nyugtalanító álma volt.
Amint elment a jég a Dunáról, és az óbudai partokon a vízre eresztették a csónakokat, elindult ám az öreg révész a Sziget felé az óbudai asszonyokkal, leányokkal. Egyenletes evezőcsapásai a régi lak előtt pihentek meg a folyón. Az asszonyok topogva jöttek fel a lépcsőkön, a lányok szemérmetesen hátramaradtak. De ők sem akartak kimaradni az Álmoskönyvből.
Mindenki hozott magával valamely drágalátos ajándékot: egy álmot, amelyet őrizgetett.
És a Magányos Ember búskomoly arca lassan felderült, visszanyerte régi nyájasságát. Nem volt most már egyedül!
(1923)
* * *
1
ELŐKÉSZÜLETEK AZ ALVÁSHOZ
- No, hát aludni aztán mi is tudunk, ehhez nem kell valamely különösebb tudomány - mondaná száz közül kilencvenkilenc ember, de nem így Egyesi, aki az életmódját mindig bizonyos körültekintéssel és a viszonyokhoz alkalmazkodva, egyszer jól és bőségesen, máskor a megcsappant bevételekhez mérten osztotta be.
Feljegyzéseinkben most emlékezzünk meg arról az időről, amikor Egyesi kalendáriumi lapjain a bevétel rovatban a legkisebb számjegyek operáltak, mindig kisebb számjegyek, mert napról napra ritkább lett a pénz, a tallér, az aranyfont vagy a forint, amint a világon a különböző helyeken a pénzt szokás nevezni. Napról napra kisebb összegeket adtak az ócska cipőkért, divatjukat múlt kabátokért, régi kalapokért, sőt a fehérneműekért is, amelyeknek árából Egyesi életét tengette-lengette; a kormos orrú és csipás szemű szolgáló mind többet lopott, mert az ilyenfajta egyéneknek, semmiségeknek akkor jön meg az igazi étvágyuk, mikor gazdájuk a legnagyobb bajban van, nem lehet tudni, hogy meddig tart még a szolgálat az összedűlőben lévő házban, tehát menteni kell, amit lehet, addig az időpontig, amíg Egyesi beválthatja az ilyen bánatos időkben szokásos ígéretét.
- Hajh, úgy érzem, hogy nem sokáig élek már.
De addig is többnyire aludt; ha ébren volt, régi angol regényeket olvasott, mert az újsághoz, amelyből a maga szerencsétlenségéhez hasonló történetekről értesült, nem volt kedve.
*
2
HOGYAN ALUDT EGYESI?
Egyesi téli álomra rendezkedett be, miután valahol valamerre egy népszerű orvosi (vagy kuruzsló) könyvben azt olvasta, hogy minden betegség, akár lábtörés, akár tüdőgyulladás vagy agyrázkódás ellen a sok alvás a leghasznosabb gyógyszer.
Egyesi akármelyik betegséget megállapíthatta magáról, mert pénztelenségében valóban beteg embernek érezte magát, akinek a térdkalácsa fájt a sok hiábavaló szaladgálástól, lélegzete kihagyott a mindennapi kenyérért való izgalmas hajszában, a szíve se működött a legrendesebben, agyáról, a minden emberi teremtvényen lévő büszkeségről nem is beszélve... Agyában a gondolatok egyszerűen felmondták a szolgálatot, amikor a szolgáló a kormosságon is átpirosló orrát bedugta a szobaajtón, és így szólt rekedten:
- Nagyságos úr, nincs ennivaló a háznál.
- Majd megenyhül az atmoszféra - felelte Egyesi valamely régi angol regényből, amelyet éppen azért olvasott, hogy a körülötte lévő életet elfedje. S ezután gyorsan aludni kezdett, hogy még a régi londoni történeteket vagy skóciai legendákat tartalmazó regénynél is messzibbre meneküljön a valóságos életből - az álom kellős közepébe.
Az alváshoz azonban szükséges volt megtalálni a megfelelő pozíciót, ami nem olyan könnyű foglalkozás kereset nélküli embernek (mint Egyesi volt), mint például azoknak, akik éjszakájukat vigadozva töltötték (mint az élet bajaival nem törődők), vagy egész éjszaka utaztak vasúton vagy tengelyen hasznot ígérő üzleti vállalkozások után. Akik elalusznak egy helyben - Egyesinek azonban se vigalma, se hasznot ígérő üzleti vállalkozása nem volt, csak elviselhetetlen szegénysége, ezért gondolkozni kellett azon, hogyan helyezkedjen el fekvőhelyén, hogy legalább álmában ember maradhasson. - Mint minden túlérzékeny ember ugyanis előre félt a felriadozásoktól, a sötét szobában való szaladgálásoktól, az ágy alá menekülésektől, amelyek rossz álom esetén megtörténhetnek az emberrel. Ha már ébren koldusként élt: legalább álmában úriember óhajtott lenni, aki volt valaha.
...Úgy bújt be ágyába, hogy az körülvette mindenféle védelmekkel az alattomos léghuzamok, ajtóréseken beáramló szelek, hideg éjfelek ellen - miután a kályhában amúgy se égett a tűz. Egyesi tehát olyan védelmi vonalat létesített ócska, szőrjüket, bőrjüket félig elveszített díványpárnákból, lyukas szőnyegekből, régi függönyökből és ágyterítőkből, mint valami északsarki utazó. Tél volt, az éjszaka hosszúnak, hidegnek ígérkezett.
*
3
MIT ÁLMODOTT EGYESI?
Egyesi, ha a hold állása, az ajtón, ablakon bedúdoló üres kályhában mormogó szél megengedte, üres gyomorral is kellemeseket álmodott.
Például forró káposztalevessel, amely olyan párologva került elébe, hogy az már olyan volt, mintha előre vérré válott volna.
De nem a mindennapi káposztalevesről álmodott Egyesi, mint más közönséges éhező párnáin (különösen olyankor, ha feje lecsúszván a párnáról, egy vonalba került gyomrával, és a gyomor gondolatai szabadon kompariáltak az agy gondolataival).
Evett káposztalevest muszka módon elkészítve, mint egy regényben olvasta valaha.
Ez a káposztaleves arról volt nevezetes, hogy tyúk főtt benne. Vagy pláne csirke. (Tormájának ízét persze még felébredéskor is érezte.)
Evett forró káposztalevest (hófúvás volt odakint) velőből és disznóhúsból készült apró gombócokkal, borsosan, tojásosan, amilyennel a felvidéki fogadókban várták a téli utazót, amikor még nem járt mindenfelé vonat, hanem szánkóval volt szokás egyik városból a másik városba, egyik vásárból a másikba menni. - Egy piros képű asszonyság nyomkodta Egyesibe (álmában) a velős gombócokat, s nem kellett értük fizetni.
De mielőtt jóllakott volna amúgy istenigazában, ahogyan valamikor gazdag, eleven korában utazásai közben szokott az állomásokon, hirtelen vége lett a kellemes álomnak: - hirtelen hófúvásban találta magát az országúton.
(Ez pedig onnan volt, hogy a hideg levegő megtalálta a maga útját Egyesi elbarikádozott ágyába. Valamely részecskén, bizonyosan a rongyos paplan lyukain át [amely paplan olyan színű volt, mintha egy múlt századbeli öregasszony szoknyájából készült volna] úgy fújni kezdte Egyesit, mintha a világból akarná kifújni.)
Álmában tehát a hófúvásos országúton mendegélt Egyesi, valójában pedig oly kicsinyre húzódott össze, mint egy sündisznó.
Egyesi álmában káromkodott, mint egy régi bátor utazó a legnagyobb veszedelmek között, de valójában dideregve, kétségbeesetten feküdt ágyában.
Ez így tartott körülbelül éjfélig, amíg odakint az idő lecsillapodott - amolyan éjfél utáni szaga kezdett lenni az időnek. A csillagok felragyogtak az égboltozaton a valóságban, az északi széltől fűtött kis vaskályha elhallgatott: - Egyesi álmában elérkezett a legkellemesebb pontig: pénzt talált egy fiókban, amelyet már régen nem húzott ki, mert az amúgy is hiábavaló lett volna. Tizenöt pengő nyolcvan fillér feküdt a fiókban. Éppen ennyire lett volna szüksége másnapi megélhetéséhez, egy pengőt számítva reggelire, forró kávéra, vajra, tojásra, friss süteményre, három pengőt ebédre, amelyet a forró gulyásleves vezetne be, de volna benne disznóhúsból és marhapecsenyéből darált, pogácsa alakú pecsenye is és a végén tojásos galuska. A pénz többi részének is megvolna a maga helye. "Mosodába", trafikba, cipősarkalásra és kávéházra, amely helyre az utóbbi időben már csak azért járt be, hogy valakit keressen.
Milyen nagy dolog volna egyszer a kávéházban gondtalanul, füstfellegek között, egyénileg is füstölögve üldögélni és nézegetni a világot!
*
4
KIÁBRÁNDÍTÓ ÉBREDÉS
Egyesi arra ébredt, hogy hó van az utcákon és háztetőkön, de ezt most nem is vette figyelembe, hanem gyorsan a párnája alá nyúlt, ahová álmában a régi fiókban talált pénzt rejtette. Megfordította a párnát...
- Mindig tudtam, hogy ez a cseléd lop! - kiáltott fel, amikor semmit se talált.
De óvatosságból kiugrott az ágyból, és a régi fiókot is megnézte.
Aztán nyomban visszaült az ágy szélére, mert az éjszakai evésektől komoly gyomorfájást érzett, mintha valóban mértéktelenül evett volna a káposztákból.
(1933)
Forrás: KRÚDY GYULA
ÁLMOSKÖNYV
TENYÉRJÓSLÁSOK KÖNYVE
SZERKESZTETTE ÉS A SZÖVEGET GONDOZTA
BARTA ANDRÁS
_kicsi.JPG)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése