Március 27 - a Színház Világnapja

Március 27-én újra színház lesz az egész világ

1962 óta ünnepeljük a Színház Világnapját március végén. A Nemzeti Színházi Intézet 1961-ben hozott döntése alapján ezen a napon arra emlékezünk, hogy 1957. március 27-én volt az évadnyitó előadása a párizsi Nemzetek Színházának.

Minden évben március 27-e az a nap, mikor világszerte megünneplik a színház évezredek óta meglévő, az embereket a kultúra közös élvezetében egyesítő erejét. Talán nincs is olyan művészeti forma, mely intenzívebb benyomást gyakorolna a közönségre, mint a színház, ráadásul a közvetlenül a szemünk előtt zajló, szinte kézzelfogható cselekmény bűvölete már az ókor óta ejt ámulatba minket, megteremtve ezzel a kortalan, időtől független műélvezetet. 1961-ben a Nemzeti Színházi Intézet bécsi kongresszusa úgy határozott, hogy ez a "színházi csoda" méltó arra, hogy az év egy napján az egész világ ezt ünnepelje. Ez alkalomból minden évben egy választott és munkásságával kiemelkedő színházművész, író vagy rendező ír egy világnapi üzenetet, melyet több mint 20 nyelvre fordítanak le, majd olvasnak föl a világ minden színházában, a televíziókban és a rádiókban. Az első ilyen üzenetet Jean Cocteau írta, az évek során, pedig olyan világhírű személyek csatlakoztak eme kiváltságos üzenetírói-körhöz, mint Arthur Miller, Laurence Olivier, Pablo Neruda vagy Peter Brook. A hozzájuk hasonló nagy nevekkel a szervezők célja valamennyi országban az, hogy felhívják a figyelmet a kultúra, és azon belül a színházművészet fontosságára, hogy tisztelegjenek a színészek és a színházi dolgozók előtt valamint, hogy kérjék a közönség szeretetét és támogatását ennek a művészeti ágnak és kultúrkörnek a fenntartásához.
A világnapot ünnepelve hazánk kulturális élete is felpezsdül, hiszen nyilvános próbákkal, beszélgetésekkel, szakmai programokkal várják az érdeklődőket a fővárosi és vidéki színházak egyaránt. Az idei világnapi üzenet a brazil színigazgató, író és politikus Augusto Boaltól származik.
"Különösek az emberi társadalmak mindennapjai, de bizonyos alkalmakkor mégis színházi előadásokra van szükségünk. Ezek fontos társasági események, olyanok, mint amilyenre most eljöttek.
Nem tudatosul bennünk, de az emberi kapcsolatok színházi mintákat követnek: a tér használata, a testbeszéd, a szavak megválasztása, a hanghordozás, a gondolatok és érzelmek ütközése, vagyis mindaz, amit a színházban bemutatunk, és saját életünkben is megélünk, azt sugallja: a színház teremtett minket!
A menyegzők, a temetések spektákulumok, de egyben a mindennapi élet jól ismert rítusai is. A ceremóniák, a reggeli kávézások, a köszönések, a bátortalan szerelmek és a viharos szenvedélyek, a szenátorok tanácskozása, diplomaták találkozója, ez mind színház.
Művészetünk arra tanít, hogy nyitottan fogadjuk be a mindennapi élet előadásait, melyekben egyformán vagyunk színészek és nézők, s elmosódik a színpad meg a zsöllye közti határ. Valamennyien művészek vagyunk: a színház arra tanít, hogy meglássuk azt, ami nyilvánvaló, de már annyira hozzászoktunk, hogy észre sem vesszük. A megszokott láthatatlanná válik, és épp azért hozunk létre előadásokat, hogy megvilágítsuk mindennapi életünk színpadát.
Múlt év szeptemberében egy váratlan 'színházi meglepetés' csapott le ránk: azt képzeltük, hogy biztonságos világban élünk, és bár távoli, vad tájakon háborúk, népirtások, vérengzések tombolnak, embereket kínoznak, mi biztonságban élünk, pénzünket tekintélyes bankokban helyeztük el, vagy becsületes brókerre bíztuk; aztán azt akarták elhitetni velünk, hogy ez a pénz nem is létezett, hogy csak néhány, egyáltalán nem virtuális, de nem is megbízható vagy tiszteletre méltó közgazdász siralmas, virtuális agyszüleménye volt. Ez rossz színház, sötét cselszövés, amelyben néhányan sokat nyertek, és sokan mindent elvesztettek. A gazdag országok politikusai titkos megbeszéléseket tartottak, és csodatévő megoldásokkal álltak elő. Mi, a nézők, az áldozatok, az erkély utolsó soraiba szorultunk.
Húsz évvel ezelőtt Racine: Phaedráját rendeztem Rio de Janeiróban. A díszlet szegényes volt: a földön két tehénbőr, körülötte bambuszrudak. Minden előadás előtt a következőket mondtam a színészeimnek: 'Vége a próbáknak, annak, hogy napról napra újabb variációkat próbáljunk ki. Amikor átlépitek a bambuszkerítést, közületek senki sem hazudhat többé. A színház az elrejtett igazság maga.'
Amikor a felszín mögé nézünk: mindenütt elnyomókat és elnyomottakat, osztályokat és kasztokat látunk, egy igazságtalan, kegyetlen világot találunk. A mi dolgunk, hogy egy másfajta társadalmat képzeljünk el. Meggyőződésünk, hogy ez lehetséges. A mi dolgunk hát, hogy ezt a színpad deszkáin és az életben megvalósítsuk.
Nézzék meg az előadást, és amikor hazatérnek, játsszák el a saját darabjukat, és vegyék észre azt, ami kiböki a szemük, de soha nem látták meg. A színház nem esemény, hanem életmód!
Mindannyian színészek vagyunk: állampolgárnak lenni annyit jelent, hogy nem elégszünk meg azzal, hogy társadalomban élünk, hanem megváltoztatjuk azt."

Forrás: NEMbulvár - Mézes Rita